Egy nem felejtő nép

Az ír (dublini) Metro újság (mely Magyarországon az áruházlánc pere miatt egy ideje Metropol néven jelenik meg) minden nap közli a születésnapjukat ünneplő hírességek névsorát. A mai napon a következőképpen jelent meg.

Írország köszönti a csaló és focista Thierry Henryt.

Aki nem tudná, szűk két évvel ezelőtt világbajnoki selejtezőt játszott az ír és francia focicsapat. Ha az írek nyernek, akkor kijutnak a VB-re, de ami fontosabb Franciaország nem jut ki. Ki látott már ilyet? A gallok azóta vébécsapat, amióta a focit feltalálták, sőt ők találták fel - gondolhatta a bíró, aki nagyon megijedt az esetleges lehetőségtől, ezért "nem vette észre", hogy a francia csapatkapitány megfogta a labdát, majd kosaras módon áthúzta a lába alatt, majd egy kicsit pörgette a mutatóujján, végül rugby stílusban két kézzel lepasszolta a csapattársának, aki gólt lőtt.

Na jó, maradjunk a tényeknél. Henry kezezett. Ő ezt elismerte, a szurkolók is látták, a videofelvétel döntően bizonyította, mindezek ellenére a franciák győztek, kijutottak a világbajnokságra, a kis ország pedig magára maradt a dühével és szomorúságával.

A történtet idején még Magyarországon éltem. Egy olyan országban, amely akkor volt jelen utoljára VB-n, amikor úttörőnyakkendőben kellett parádéznom az általános iskolában, egyszóval egy másik rendszerben, egy másik évszázadban. Én, akárcsak a világ 99,9%-a pár nap alatt elfelejtettem az esetet. Most szembesültem vele, hogy ha fáj valami, az mennyire tud fájni. Ebben a mai újságszegletben benne van minden. Azon túl, hogy stílusos és gúnyos (és ezt szeretem), felhívta a figyelmem arra, hogy milyen az, amikor egy ország nem felejt. Legyen az egy bírói döntés, mondjuk ki: egy játékban.

Nem szeretnék hatalmas szavakat használni, lázítani, túlzásba esni, de be kell valljam, elkapott egy érzés, hogy sokkal-sokkal bátrabban kellene otthon például a trianoni döntést ostorozni. Az a maroknyi elszánt, aki évente felonul a Versailles-i kastély előtt kevés, nyugodtan be-be lehetne szólni a franciáknak. És amikor ez a gondolat keresztülfutott az agyamon, megrettentem. Elkezdődött! Kijöttem, otthagytam hazámat, és most bátrabban kinyitom a számat, és innen dirigálok az otthoniaknak, hogy hogyan legyenek magyarok. Hát ki vagyok én? Amerikás magyar? Kossuth Lajos? Egyik sem, úgyhogy pofa súlyba, maradok a hétköznapi dolgaimnál. :)