2011. február 27., vasárnap

Dún Laoghaire (Ha megköveztek sem lövöm el a let's see the sea szóvirágot)

A számomra legkönnyebben megközelíthető tengerparti rész Dún Laoghaire kikötője. Még derekasan eltévedve, több kilométeres kerülőt téve is egy óra alatt lent voltam a tengernél. A 12 fok és a napsütés miatt egyáltalán nem bántam a kitérőt, és egyébként is, az eltévedés a legjobb módja a mentális térkép építésének.

Dún Laoghaire városáról most egy szó, egy fénykép nem fog esni. A legizgalmasabb része ugyanis a kikötő. Két hatalmas, ölelő karokat mintázó móló nyúlik a tengerbe. Az egyik végén piros, a másikon zöld színű világítótorony. Az így képzett öböl kissé csendesebb vízén hajók százai várják, hogy időről-irőde eloldozzák őket és nekivághassanak a tajtékzó vizeknek. Van itt minden, hatalmas halászhajótól kezdve az egyszemélyes kis vitorláshajókig (optimist), melyeken gyermekek rajzanak ki a nyílt vízre, természetesen motoros csónakokban ülő felnőttek felügyelete alatt. [Emlékek, emlékek, amikor mi hajóztunk ki evezőseinkkel, és három motoros sem tudta megakadályozni, hogy egyikünk-másikunk be ne forduljon a Dunába. Ez pedig itt a háborgó tenger.]

A móló kedvelt sétáló- és sportolóhely. Rengeteg a kocogó, görkoris. Biciklistát nem láttam, ám biciklit tiltó táblát sem. Akármilyen jó az idő, a mólón már a tengeri időjárás erős szele és hűvös érezhető. Erre kiválóan építenek a mólók elején standoló frissen darált kávéból forró italt készítő vállalkozók.

Az ide látogatók érdeklődésére még számot tarthat a parton látható erődítményvonal (romjai). Nem meglepő, hiszen a település neve is árulkodik erről (a Dún jelentése: erőddel védett). Ám erre az érdekességre az olvasók már nemigen szoktak kíváncsiak lenni, így következzenek a képek.



2011. február 24., csütörtök

Távkapcs

Szerencsésnek tartom azt, aki összecsomagol egy bőröndbe, élethelyet vált, ott kicsomagol és új fejezetet nyit az életében. Még az is jobban vágyom, amit például a Julia Roberts által játszott írónő tett az Eat Pray Love című filmben, hogy az életét bedobozolva betette egy raktárba és továbbállt a világ más részeire.

Egyik munkatársam, aki utánam érkezett a céghez, ma lefotózott gázmérőket és számlakivonatokat böngészett a monitorán. Akárcsak én. Nekem egy lakásom maradt Magyarországon, minden nyűgjével együtt. A lakásba minden áron belépni óhajtó kéményseprőkkel, gázóra-leolvasókkal. Lemondhatatlan tévéelőfizetéssel, gondozatlan kerttel, a postaládámat hetente kétszer kérhetetlenül teleszemetelő szórólapozókkal. A helyzetet szerencsére lehet kezelni. Örök hála a segítőimnek!!! Komolyan. Mégis jobban érezném magam, ha nem kellene havonta villanyórák fotóival, a továbbítandó levelek gondjával, az egymás mellett élés természetes velejáróival (lásd jószomszédi iszony) küzdenem innen, messziről. Jó lenne, ha az évek óta hajtogatott "nem mobil a magyar" közhely végleg lekerülne mindenféle médium repertoárjáról és azt kezdenék feszegetni, miért kerül ilyen lehetetlen helyzetbe az, aki mobil szeretne lenni, de forintmilliókat tapsolna el azzal, ha egy új állás kapcsán azonnal eladná a lakását a piaci viszonyoktól függetlenül.

Tudom, minden relatív. A lakásnak nagyon is örülni fogok, amikor hazalátogatok. Lesz, hogy aludnom, nem leszek másnak a terhére. Minderre nem számíthat az, aki egy bőrönddel vágott neki az új életnek, vagy akinek dozolva fekszenek az emlékei, a ruhatára egy padláson. Tudom, mások szemében dögöljek meg a gondjaimmal, örüljek, hogy van lakásom, tudom fizetni és nem fenyeget a kilakoltatás, a hajléktalanság. Én látom azt a nézőpontot is. A fenti két bekezdés az enyémet vázolta.

2011. február 23., szerda

Politita – választások előtti politikai tájékozódás

A legjobban akkor szerettem a politikát, amikor a szépemlékű Egykutya sorozat ment az akkor még METRO-nak nevezett újságban. Az amerikai elnökválasztás környékén több héten át Republikutya és Demokracica versengését lehetett követni a vicces rajzokon. Mint mindent, a politikát is így szeretem, lazán, viccesen, nem hataloméhesen, erőlködve, izzadva, a választókat hülyének nézve.

Írország választásokra készül. A levegő csöppet sem vidám. Ahogy egy barátom fogalmazott: a kelta tigris kimúlt. Az államcsőd, és EU segély után egyértelmű volt, hogy választások jönnek. Az alsóházat aznap oszlatták fel, amikor munkába álltam. (Nem én voltam. : ) Az utcákat ellepték a táblák és plakátok, sok-sok számomra ismeretlen arc és név és pártjelvény.

Mivel nincs tévém, nem tudok nyilatkozni, hogy itt is minden sarokból egy politológus szakértő ugrik-e a gyanútlan nézőre a nap bármely szakában, bármilyen tematikájú tévéadásban. A netes hírportálok szépen el vannak eresztve választási mellékletekkel, de a hírek nyolcvan százaléka mégis másról szól. Nem asszisztálnak tehát annyira, mint az otthoni média szokta.

Bár próbáltam tájékozódni, de nem ástam bele magam mélyen a témába, így a pártokról csak felületesen tudom, kifélék, mifélék. Természetesen sokkal inkább megérintettek az otthon nem tapasztalt jelenségek. Például, hogy két hete a bukmékerek közzétették a választási oddszaikat. Azaz lehet fogadni a pártokra, politikusokra, sőt kombinálni is lehet (X párt Y megyében veszít, de az országost megnyeri).

Aztán ott volt a nagyon öltönyös, nagyon illatos, nagyon politikus a villamosmegállóban. A saját szórólapját osztogatta. Reggel nyolckor. Figyelem! Nem pártaktivisták vagy a soha ki nem fizetett posta vitte a röplapot, hanem a jelölt maga. Frissen borotválva, válaszokkal a fejében (mert természetesen kérdezni is lehetett), úgy ahogyan képviselni fogja a szavazóit. Nem a nép közé pólóban, farmerban vegyülve, mintha jeleznie kéne, hogy ő is ember. Nem, itt a politikus, az politikus. Persze a szórólapja szinte minden sorát ki lehetne cserélni a "bullshitbullshitbullshit" betűcsoportra, úgyhogy őket sem kell sokra tartani.

Mi tetszett még? Például ez a játék: http://www.finegael2011.com/game/ Ismét csak a "nem kell izzadságtól tocsogni" felfogás jegyében. Mókás platform játék Mario módra, de aranypénz helyett voksokat lehet gyűjteni, teknőcök helyett az ellenfeleket lehet kigolyózni.


A választási rendszer

Ezen a ponton nem hagyhatok ki egy személyes gondolatot. Amióta a választási rendszereket megtanultam az egyetemen, egyértelműen ellene vagyok a listás, töredékszavazatos magyar rendszernek. Sokkal inkább álmodoztam egy, sorszámozós rendszerről. A magyar választó ugyanis arra van ítélve, hogy egy pártot jelöljön meg, amelyet favorizál. A párt pedig köszönetképpen olyan embereket jutatt a bársonyszékbe, akiket a választó esetleg egy bánya mélyén szeretne látni. Akik népszerűek, megbízhatóak azok nem listán indulnak, hanem vállalják a kapmányharcot. Ha pedig nem szavazunk pártlistára, akkor is szétosztják a listás helyeket. Magyarul, a pártlistáról mindenféle oda nem való elemek kerülnek a Parlamentbe a legkisebb ráhatásunk nélkül.

A sorszámozós választás sokkal emberibb. A választók nem(csak) pártra, hanem a jelöltekre is szavazhatnak, méghozzá úgy, hogy megjelölik, kit szeretnének leginkább bejutattni (ő kapja az 1-es számot), kit látnának még szívesen (2,3,4 stb számok) és kit nem szeretnének egyáltalán a törvényhozás közelébe engedni (ők nem kapnak sorszámot). Az ír rendszer ilyen. És mégsem fenékig tejfel. Úgy látszik egy bizonyos IQ szint alatt ez sem érthető, ahogyan a magyar töredékszavazatos rendszer sem. Viszont van egy jópofa weboldal (http://election2011.ie/), melyen két műkedvelő szakértő - az infotainment jegyében játékmackókkal és kekszekkel - magyarázza el, mire figyeljen a választó. Mindezt népjobbítási szándékkal, és nagyszerű, laza, szarkasztikus stílusban.

A választás napja

Már meg sem lepődtem, amikor megtudtam, hogy itt a voksokat pénteken lehet leadni. Amikor Magyarország választ, valamely okos mindig elmondja öltönyben, komoly arccal, sok pénzért, hogy az időjárás hogyan befolyásolja a szavazatok számát. Ha jó idő van, akkor az emberek vasárnap a telken vannak, kirándulnak, strandolnak, eszük ágában sincs kereszteket rajzolgani mindenféle hazug csoportosulások és alakok neve mellé. Húsz éve csináljuk, és még egyszer sem próbáltuk ki, milyen lenne munkanapon voksolni. Igen, sokan erre hivatkozva késnének a munkából, vagy lépnének le korábban. Mintha amúgy nem tennék egyéb indokokkal nap mint nap. A legnagyobb probléma a környezetemben, hogy a választókörzetekbe autóval mennek, majd utána azzal is jönnek be és ez keresztbe tesz a péntek esti ivászati terveiknek.

A jelölés

Utoljára egy mondat az ír (brit?) gyakorlatról. Itt a kis négyzetekbe, köröcskékbe nem x vagy + jelet rajzolnak, hanem pipálnak. Tick.

2011. február 21., hétfő

Fitt-futt

Ádám-Évától elkezdve: valamikor évekkel ezelőtt megkérdezték tőlem, hogy ki mernék-e állni egy stadionnyi ember elé meztelenül. Magam is meglepődtem a válaszon, ami azonnal kijött a számon. (Igen, természetesen. Egy kiscsoportos rajzszakkörnek szégyellnék modellt állni, de egy egész lelátó, az más.) Azóta ugyan nem nyílt alkalmam egy stadionnyi ember elé vonulnom ruha nélkül, de egyéb dolgokban bőven megtalálom a párhuzamot. Itt van pédául a futás. Mindig is erdő mélyén meg a hegyünkben szerettem futni, a házak közt feszélyezve éreztem magam. Mert ott nem elég, hogy emberek vannak, de még ismernek is. Szóba hozzák, beszélnek róla, beszólnak, ahelyett, hogy ők is csinálnák.

Itt viszont egészen más. Nem egy kis közösség láthatja, ha órmótlanul nekivágok az aszfaltnak, hanem cirka négyszáz ember. És nem ismer senki. Ez már arctalan tömeg, ezek előtt bátran. A másik ok, ami nagyon kényelmessé teszi, hogy a nap akármelyik szakában, akármilyen időjárási körülmények közt találkozom futókkal. Reggel, délben, este, éjjel, esőben, hóban, napsütésben. Már említettem, hogy a lépcsőmet az első héten kinéztem, de jaj, sem futócipőm, sem anyagi keretem nem volt egy új vásárlására. Egy jobb cipő 100 Eu, az akciós, kifutó, nagyonolcsó is 35. A hétvégén azonban megváltozott a helyzet. Pironkodva vallom be, hogy végül 13 euroért vettem cipőt. Harmincról indult, de a cipőbolt megkergült és olyan engedményeket adtak, hogy csak lestem. Ha pár hónapot kibír az már éppen elég. Amúgy sem tudom, most mi a menőmanó. Mindig is Response-om volt, aztán, amikor idiótán kezdett kinézni és duplájára emelték az árát, lemondtam róla.

A lényeg, hogy hosszú kihagyás után megvolt az első tüdőkiköpés. Bár gondolataimban tisztelettel adózom nekik, egykori edzőim mégis forogtak a sírjukban / csuklottak, miközben bénáztam. De valahol el kell kezdeni... Le sem merem mérni a távolságot a térképen. Azt elárulom, hogy tíz alkalommal ugráltam, futottam fel a lépcsőkön (44 fok). Az elkövetkezőkről sem fogok részletesen beszámolni. Ez a pocakomra és az excel táblázatra tartozik.

A négy fal közt pedig marad, ami a szomszédok zavarása nélkül űzhető. Például a gumiszalag, amellyel könnyű súlyzózást és hasonlókat lehet kiváltani, és amelyről egész Dublin összes sportboltja nem hallott, csak az, amelyet véletlenül, egy téves parkolás miatt találtam meg. Ez a szerencse szó definíciója talán. Annak a neve pedig, amit a szalagok okoztak a hétvégén, az a neve, hogy izomláz. Sweet burning muscles.

* A címmel a váci illetőségű alapítványnak tisztelgek.

2011. február 18., péntek

Büro

Két különböző bank fiókjában is voltam, s bár ebből általánosítani még nem szabad, de a hasonlóságuk szembeötlő és összevethető a magyar tapasztalatokkal. Kezdődik a belépésnél. Zsilipezni kell. Azaz két bejárati ajtó van, mindkettő vastag, golyóálló üveg. Az egyik csak akkor nyílik, amikor a másik csukva van. Gombnyomással kell nyitni. Gombok vállmagasságban és combmagasságban a kerekes székes embertársaknak. Belül sorban állós rendszer van. Emlékszem, hogy rákészültem a kis szótárammal, hogy majd körülbelül mi lesz a felirata annak a gombnak a sorszámhúzón, amelyet meg kell nyomnom. Nincs ilyen. Sorba kell állni, a boltokban, patikákban már megtapasztalt és első percben megkedvelt egy sor - több ablak rendszerben. Azaz nincs tolakodás, nincs Murphy törvénye szerint gyorsabban haladó másik sor. Nincs átkozódás, amikor kiderül, hogy az előttem álló az ablaknál információs adatszivattyúvá változik és csak kérdez, kérdez, kérdez. S olyan sem fordulhat elő, amely a legutolsó otthoni OTP bankos látogatásom alkalmával, hogy volt ugyan sorszámom, de egyszerűen kihagytak az ügyintézők mert kézzel kezdték magukhoz hívni az ismerőseik sorszámait, és záráskor a biztonsági őr kérdezte szigorúan, hogy mit keresek még ott, amikor elfogytak a hívható sorszámok.

Ugyanez a kellemes egy sor, több ablak rendszerű sorban állás zajlik a postán is. (Bárcsak otthon is bevezetnék. Nem kell sorszámhívó rendszer, csak pár szalagos korlát és a munkájukat szorgalmasan végző alkalmazottak.) Az itteni postáról csupán egyetlen dolgot jegyeznék le. Ha nincs bélyegem a levélküldeményre vagy nem tudom, a súlya miatt, mennyi kell rá, oda kell menni az ablakhoz, ahol lemérik, bélyeget adnak rá, kifizetem, de ezután visszaadják a kezembe és nekem kell bedobnom a postaládába. Én most nem fogok bekezdéseket írni erről. Aki szeretne, gondolkozzon el ezen. Lehet rajta.

A banki ügyek a másik véglet, ahol minden szigorúan - és túlzóan - ellenőrzött. Elektronikus ügyintézést nem tudtam azonnal, a számla és kártya mellé igényelni. Külön napon, külön nyomtatvánnyal kellett. Válaszul postai levélben kaptam egy PIN számot, amellyel még mindig nem tudtam interneten bankolni. Elébb telefonon csatáznom kellett egy ügyintézővel, akitől kaptam egy újabb kódot. Egyelőre ők nyertek, mert a pinkóm, a másik kód együtt sem hajlandó beengedni a netes felületen. És már előre rettegek a csoportos beszedési megbízástól, mert azt is levélben plusz telefonon vagy neten plusz levélben kell intézni.

Intézmények tehát itt is vannak. Ügyintézőkkel. Ügyfélkezelő rendszerekkel. Nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy egyik a jobb vagy a másik. A sorban állás rendszere az egyetlen, amelyben magasan a magyar rendszer felett állnak. Valljuk be, amennyi időt életünk során különböző sorokban töltünk, ez már valami.

2011. február 15., kedd

4-7

Elmúlt a negyedik hétvége, letelt a kint tartózkodásom negyedik hete is. Számomra, elreppent. Ahogyan a megelőző hónap is. Nézek befelé, vizsgálom magamat, kérdezgetem ugyanazt, amit mások is: mit érzel? hogy vagy? milyen itt?

Az igazság, hogy egyszerre új lakhelyre kerülni és munkahelyet váltani, számomra nem volt egyenlő súlyú. A kulturális sokknál jóval nagyobb volt a munkahelyi. Egy hatalmas, működő rendszert kell megismernem. Megtanulni kismillió kifejezést, elnevezést és személynevet. Az idegen nyelv sem éppen segítség, mert még a teljesen egyértelmű kifejezések is furcsán veszik ki magukat így, hogy sosem használja senki magyarul. És akkor ott vannak azok, amelyeket még magyarul sem használtam soha, vagy ha igen, akkor legutóbb a főiskolán a logisztika és gazdasági tananyag kapcsán.

Amit a négy hét alatt mindennél jobban megismertem, az itteni bürokracica. Még nincs vége a formanyomtatványokkal és ügyintézőkkel folytatott harcomnak, de már kifelé jövök a csata sűrűjéből. (Jelenleg arról kell igazolást felhajtanom, hogy valóban bérelek egy lakást, hogy adókedvezményt kapjak.) Amit a legkevésbé, azaz egyáltalán nem kóstoltam még, az a szórakozási lehetőségek tortája. A lakhelyem, a távolság, mint korábban írtam, elszigetel a belváros nyüzsgésétől. A legnagyobb kaland eddig az volt, hogy egy ismeretlen névvel, de az én címemmel ellátott levelet találtam a postaládámban. Az itt egészen népszerű LinkedIt (Facebook szerűség) segítségével megtaláltam a címzett hölgyeményt és a szomszéd épületben, ahol valójában lakik, a kezébe adhattam a levelét.

Mi változott a négy hét alatt? Már ki merem nyitni a számat. Még akkor is, ha tudom, hogy talán helytelenül fogom mondani, amit fogok. Belül valami átkapcsolt. Az emberek nem gondolatolvasók, ergo ha nem nyitom ki a szám, semmi nem fog történni, hiába is szeretném. Aztán megbarátkoztam a villanykapcsolókkal. Már nem felejtem égve a lámpákat éjszakára vagy egész álló napra. Az úttesten még mindig fordítva nézek körül. De nem baj. Itt oly’ sokára váltanak zöldre a gyalogos lámpák, hogy mindenki a piroson jár (fut) át, és előtte minden irányban érdemes alaposan megszemlélni, jön-e valamilyen jármű. A pénz nem a barátom. Állandóan kismillió egy és kéteurós van a tárcámban. Komolyan idegesítő. A napi rutinom még mindig zavaros. Még mindig korán ébredek, de már legalább nem négy és öt, hanem öt és hat között.

Az ételekkel próbálkozom, próbálkozom. A fele nem ízlik, még a sajtok közt is volt, amelyre finnyáztam. A hétköznapi dolgokból is nagyon sokat megismertem. Érdekes tapasztalatom a postán, majd egy másik alkalommal lejegyzem.  Áruházak, gyorséttermek, telefonos ügyfélszolgálatok végtelen menüi, parkolási rendszer, árképzés, kedvezmények, pontgyűjtők és szelektív hulladékgyűjtők... Azt kell mondjam, most tapasztalom meg a valóságban, mi az a globalizáció. Egyre több mindenre bólintok egyszerűen: nálunk is ugyanígy volt, vagy legalábbis már láttam ilyet másutt, máskor.
Négy hét /bürökratikus/ termése
A mentális térképet szorgalmasan építgetem. Egy nagyobb gyalogtúra emerre, egy kellemes biciklizés amarra. És térkép bújás rendületlenül. Csak így lehet. A hétvégéket próbáltam tehát tartalmasá tenni. Bár egy komoly esős nap egyszer, egy betegen végighevert szombat most hétvégén a kukába dobott hétvégék közé soroltatnak. De már voltam a tengernél, a belvárosban, egy külvárosi részen. Úgyhogy nem telt el tétlenül a négy hét, sem eseménytelenül, csak kevés időm volt mindezt szavakkal is krónikálni. De majd igyekszem.

2011. február 13., vasárnap

Drukk

Mostanában sok mindenkiért drukkoltam, drukkolok. Babonából nem írok le egyet sem. Hajrá mindenkinek! (Akinek pedig bejött, annak drakulálok.) Egy valamit nem tettem már kismillió éve: egy sportolóért vagy sport csapatért való szurkolást. Erre most vasárnap jöttem rá. Már a LUAS-on elkezdődött. Egy nő trappolt keresztül az utasok közt és köszöntött két odébb ülőt. Kicsi öröm magamnak: hogy zömében értettem a társalgásukat. A párocska egy meccsre készült éppen. Jól megnéztem őket és valóban, mindketten mezben, sapkában. Kezdők lehettek, mert a nő mezének ujján még rajta volt valami ár (vagy gyártói) cédula. Amikor Dublin belsejében leszálltunk, a nő így köszönt el tőlük „Enjoy, your game!” Ekkor vetettem bele magam a vasárnapi forgalomba és az első, ami feltűnt, a sok micisapkás turista. Ugyan a hónuk alól hiányzott a hatalmas rúd baguette, de nem kellett hallani őket, hogy tudjuk: franciák. Magamban megdicsértem őket, milyen jópofa ismertetőjel. Annyira ritkán látni ilyet, hogy így biztosan nem veszítik el egymást. Tévedni emberi dolog. Én is tévedtem (tehát vagyok). Még jó, hogy hamar be tudom ismerni. A következő sarkon ugyanis három, narancssárga parókás egyén jött velem szemben. A paróka színe és a két oldalán lógó hatalmas varkocs el-nem-téveszthető módon jelezte, hogy ők is franciák. És ekkor már tudtam: szurkolók. A hely pedig tudatta velem, az ellenfelük Írország lesz.

Még a LUAS mellett láttam valakit belépőjeggyel a kezében. Ezért volt nehéz megint csak kapcsolnom. A Liffey hídján, a belváros utcáin fel és le galoppozó szurkolóknak esze ágában sem volt a stadionba vonulni. Nem ám. A hely, amelyért száz mérföldeket utaztak bizonyos francia egyének, és Asterixet vagy Obelixet formázó parókába, francia zászlóba, térdzokniba öltöztek, az nem a AVIVA stadion volt, hanem Dublin valamely patinás pubja. A meccs éppen akkor kezdődött, amikor hazafelé vettem az irányt. Sajnos a szervezetem gyengítő bacilusok derék munkát végeztek, így három órás gyaloglás, felderítés után megroggyant a lábam. A főbb utcákon még voltak, bár a tömeg a felére apadt. A mellékutcákban semmi. A kihalt mellékutakat róva elcsodálkoztam, mekkora kultúrája van itt a szurkolásnak és a kocsmáknak meg a kettőnek együtt. És nem álltam meg, betértem az egyik nagyon színes, nagyon nagy, és nagyon zajos pubba. Hatalmas zöld kalapos és narancsszín parókás szurkolók egymás közé vegyülve közösen tapadtak a képernyőkre. A kezekben szaporátlanul emelkedtek a söröspoharak, a lárma az elviselhetőség szintjén belül volt Ahogyan pár órája odakint az utcán, most idebent a falak közt is megfért egymással a két tábor. Ezt a képet vittem haza a LUAS-on. Remélem, lesz még ilyenben is részem.

A történeti hűség kedvéért, Franciaország elpáholta Írországot. (25-22)

S mindez a rugbyről szólt. A focit a mai napon csak lányok által láttam űzni a villamosból kinézve, valahol Milltown környékén.


2011. február 11., péntek

'zuccám

Ott lakom a másodikon. : )



Klikk a nagyobb verzióért (Azon sem látszom. :- )

Tükrök

Az egész a zuhannyal kezdődik. Valami isteni zuhanyom van. Dögönyöz, masszíroz, az ember fiának nem akarózik kijönni alóla. (Ha majd lesz vendégem, akkor elmondom, mi a helyzet az ember lányaival.) Maga a tökély, egy apró szépséghibával. Mindezt a fal felé fordulva kell végezni, mintha büntetésben lennék. Amennyiben megfordulok, úgy a fürdőkád-zuhany króm kezelőpaneljében láthatom a teljes mezítelen valómat. Na jó, csak egy részét, de annyi épp elég belőlem. Aztán kilépek a kádból és jobbra tekintve a fürdőszobaszekrény tükrében ismét csak saját magamban gyönyörködhetem. Ha morcosan hátat fordítok a lemásolt énemnek, akkor a törölköző szárító krómos felületében látszódom. Igaz, ez legalább mókás. Nem a hasam kockás benne, hanem az egész testem van sávokra osztva, majd rosszul újra egymás alá illesztve. Amikor már végképp elegem van az egészből, dühösen kilépek a fürdőből és szembe találom magam énvelem. Ugyanis az előszobatükör éppen a fürdőszoba ajtajára néz. És nincs menekvés, a hálóban is van egy tükör, valamint a ruhásszekrény ajtajában is kacsintgathatok magamra. No, ilyen ez a lakás. Sokan mondták, milyen jól van berendezve. Én abban is biztos vagyok, hogy nő volt a lakberendező. Bár, elgondolkodtat, hogy a munkahelyemen a női és férfi mosdók ajtajai közül az utóbbira van kiírva, hogy „Vanity Room”.

2011. február 10., csütörtök

H mint...

Kezdhetném a nyelvvel. De nem fogom, mert még gondjaim vannak a megértéssel, a beszéddel. Egyetlen elemét emelném csak ki, azt a bizonyos H betűt. Azt, amelyet mi is egész jól ismerünk, hiszen Hazánk nemzetközi rövidítése, sőt jó tíz éve országunk szimbólumának is jelölték. A H betűt itt a munkatársaim kemények „heics”-nek ejtik. De úgy, hogy otthon a Rigó utcában ettől az alapfokú nyelvvizsga léce azonnal megrezdülne. Szerencsére van wikipedia, mely gyorsan és csendben eloszlatta a csodálkozásomat, nem kellett megkérdeznem és esetleg megsértenem senkit erről. A H-t az angol a „há” fonéma nélkül ejti, kivéve a tradicionális ír formát. Így már érthető. Lám, Ebben a H-ban benne van a nemzeti öntudat. Még azok is így ejtik, akik egyébként nem beszélnek írül.  Mintha mi odahaza teszemazt még újra valáznánk, vagy nagyon bátran használnánk a dzs és dz hangjainkat (és most nem a Dzsenifer név terjedésére gondolok).

A másik példám az áruházi blokk. Mi otthon évek óta keserves harcot vívunk a magyar termékek megmentéséért, népszerűsítéséért. Magor termékek, Magyar áruk fóruma... Megannyi kis harc a multi áradat ellen. Itt az áruház pénztárától távozva az elköltött összeg mellett nem csak arra csodálkozhatok rá, hogy ha lenne szuper pontgyűjtő kártyám, akkor most mennyi pontot kaptam volna, hanem arra is, hogy mekkora összeget költöttem ír termékekre. Aztán dagadhat az öntudatom vagy sem. Mert furcsa mód én büszke voltam a minap, hogy a levásárolt hat és fél euróm minden centjét az ír gazdaságra fordítottam, nem vettem – itteni szemmel – külföldi árut. Nem támogattam az importtal és vámmal ügyeskedőket, a környezetszennyező több száz kilométernyi fuvarozást, a csak azért a polcokra került terméket, mert az áruház beszerzőjét valaki megkente.*

A lényeg, hogy az ír büszke nép. Hétköznapi színtereken is.

* Olvasnivaló a Tesco titok.

2011. február 8., kedd

Leeloo Dallas Világjegy

Gyermekkorom egyik irodalmi élménye egy regény volt, mely arról szólt, hogy valakinek ellopják vagy elveszíti az iratait és ebből rettenetesen sok kellemetlen élményben lesz része. A szerzőre, a címre nem emlékszem, de egy mondatra nagyon is. A főhősből fakad ki egy ponton, hogy miért van szükség iratokra, miféle világ ez. A legjobb lenne, ha mindenkinek az ülepére lenne pecsételve minden adat, és amikor a vámos az útlevelét kéri, akkor egyszerűen csak letolná a nadrágját. Igen, ez gyermekkoromból maradt meg bennem, és azt hiszem, most visszaemlékezve hirtelen értelmet nyert számomra a 12-es meg a 16-os karika.

Itt Írországban ha van PPS számod, akkor valaki vagy, ha nincs, akkor senki. Nem áll szóba veled a bank, nem kapsz albérletet, a fizetésednek pedig valami horribilis részét elviszik ún. ’emergency’ adóba. Ma megjött a PPS számom. A bankban azonnal mosolyogtakBejegyzés közzététele, tíz perc alatt igényeltem bankszámlát, amely megnyitja előttem az utat további lehetőségek felé. Olyan volt, mintha a nap is sárgábban sütött volna (a fű zöldjét itt nehéz fokozni). Közben persze arra gondoltam, hogy miért ilyen bonyolult ez az egész. Hol vagyunk még attól, hogy Európában egyetlen igazolványunk legyen, aztán majd netán a világon, aztán majd úgy az Ötödik elem korában, elérkezhetünk a Világjegyig. Igen Leeloo, mindenki tudja, hogy világjegy.

2011. február 6., vasárnap

Botanikus kert

Szombaton végre olyan időjárás volt, amilyet mindenki elképzel Írországról. Egy napos eső, kedvetlenség, búbánat. (Kiváló alkalom takarítani, mosni, pakolni, írni, olvasni.) Vasárnap azonban felkerekedtünk és elmentünk a Nemzeti Botanikus Kertbe.

Szövegelni még nem volt időm. Egyelőre a képek.


2011. február 5., szombat

Főzőcske 2.

Midőn megszületik az elhatározás, hogy ha már egyszer grillrács és grillező funkció is van a sütőben, nosza, próbáljuk ki, tegyük sorban a következőket.

Egy: vágjuk fel a grillezni kívánt zöldséget, húsneműt, és közben dúdoljuk el a Hungária együttes Vízparti twist-party számát, de a ’grillparti’ kifejezést használva. A paradicsomnál káromkodjunk egy picit, hogy még mindig nem vettünk oregánót, sem más őrölt fűszernövényt. Marad a Kucharek, amely tulajdonképpen Vegeta, csak az itt kapható lengyel változata.


Kettő: a sütő kézikönyve szerint melegítsük elő a sütőteret grill fokozaton, öt percig. Közben helyezzük el a grill tepsiben a grill rácsot, a rácson pedig a sütnivalókat.

Három: az öt perc elteltével próbáljuk meg berakni a tepsit a sütőbe és csodálkozzunk, hogy túl kicsi. Álljunk tanácstalanul, majd forduljunk a kézikönyvhöz, majd a kézikönyvet a sarokba vágva tegyünk be egy nagy tepsit vagy rácsot és helyezzük rá arra a grill tepsit.

Négy: A grillezés idejének tíz percet ír a könyv, majd a cucc megfordítását javasolja és újabb 6-8 perc grillezést. Tíz perc (!) sütés éppen csak eltelik, amikor a sütő vidáman sípolva jelzi, hogy kész az előmelegítéssel. Vessünk újabb megvető pillantást a sarokban kushadó kézikönyv irányába.

Öt: Óvatosan nyissuk ki a sütő ajtaját, hiszen mégis csak 300 fok van odabent. Erős, nehéz pára szabadul ki odabentről. De nem füst. Az ennek ellenére bekapcsoló füstjelző sivítását szüntessük meg az ablak azonnali kinyitásával és gyors szellőztetéssel. (Aki azt hiszi, hogy a füstjelzőt, a rajta feltüntetett módon ki lehet kapcsolni, és egy székre állva azzal próbálkoznak, az halláskárosodást fog szenvedni!)

Hat: A lárma elültével szembesüljünk vele, hogy a grillezés kész. Megfordítás nélkül is finomra sült minden. A pudding így már ehetőbb, a krumpli és a hagyma isteni, a paradicsomból meg hiányzik az oregánó. Miközben csendben reménykedünk, hogy hamarosan nem kopogtat az ablakunkon kívülről egy, a létrája végén álló tűzoltó, lássunk neki az ételnek.


Jó étvágyat!


2011. február 4., péntek

Főzőcske

Otthon pofátlan ára a van a kukoricalisztből készült termékeknek. A tortillának, a fajitának stb. Itt a wrap egészen olcsó. Főleg ha sokat vesz az ember. Rajtam ne múljék. Imádom. Pradicsom kerül bele, jégsaláta, kukorica, sajt, hagyma, uborka ilyesmi és salátaöntet. No, azt viszont még nem találtam itt. Mármint a por állagú öntet alapanyagot, amelyet joghurttal vagy kefírrel vagy ecetes vízzel kell elegyíteni, hogy salátaöntet nyerjünk. Pedig sokkal  olcsóbb, mint az üveges és könnyebb saját ízt keverni belőle. Hiába, a hiányosságokat meg kell szokni.


Itt van például a kolbász kérdés. Az aggteleki szarvaskolbász után már semmi sem az igazi még Magyarországon sem, meg biztosan nem egészséges, de mit ér egy rántotta kolbász nélkül? Hát most megtapasztaltam. Kerestem kolbászt, még hírből sincs. A lengyel áruk közt aztán találtam valamit, amely valamennyire hasonlított. De csak kívülről. Csak addig, amíg fel nem vágtam. Mert belülről ugyanaz a színtelen és íztelen maradékelegy, mint az itteni sausage-ok többsége. Kipróbáltam rántottában, borzalmas.


Kipróbáltam a puddingot is. Hogy mi a pudding? Mint kiderült, én a decemberi inerjú-reggelin már ettem ilyet, de azt mondtam rá: véreshurka. Otthon, Magyarországon világosítottak fel, hogy az a pudding. Itt megtapasztaltam, tele van vele a bolt. Eredeti ír étel. Még csak nem is rossz. Kivéve, hogy bolti állagában nem veszi be a gyomrom. Erősen meg kellene grillezni, de grillrácsot még nem üzemeltem be a sütőben. Kipróbáltam hát rántottában. Nem rossz, de nem az igazi.


A hidegkonyháról pár szót. A sajtjaik vagy borzalmasak, vagy a mieink azok csak én már azt szoktam meg. Az ír szódás kenyér, amellyel nem tudtam eltelni három éve, most újra itt van. Vár a boltok polcain és nem tudok ellenállni neki, pedig kenyér. De akkor is. És a vajkultúra. Otthon úgy kell vadászni a sós vajat, margarint. Ami pedig ehető az vagy drága (Board’s Eve) vagy meszűntetik (mint a tengeri sós Rama-t, figyelem nem a sós Rama-t!). Itt is azzal kezdtem, hogy végigolvastam a vajak, margarinok dobozait, hogy melyik a sós. Kár volt. Egyrészt nincs rájuk írva, másrészt mindegyik. Az Utterly Butterly, a Connacht Gold, de még a Dairygold is, amely otthon sómentes. Jóság.

Ami jóság még a lusta/kezdő szakácsok támasza a Knorr zacskós csirke. Jaja, az a cucc, amelyben fűszer és egy sütőzacskó található. A fűszert az ember rászórja a csirekre (mmmmmm, csirrrrke) , az egészet bevágja a sütőzacskóba és egy tepsiben megsüti. Nincs kosz, nincs macera, csak finomság van. Én most kipróbáltam, milyen az, ha hús helyett krumplit, hagymát teszek a zacskóba a fűszerrel. azt kell mondjam: isteni. (A hagymát nem mutatom meg, mert ronda-de-finom. Jobb nem látni.)




Folyt köv.

A viharmadik nap

Az üvegacél épület, ahol dolgozom, lassan kezdi feladni. Ma négyzetméteres alulemezek potyogtak le a tetőről, egy ürge pedig körbejárt, hogy ha lehet, ne használjuk a hátsó kijáratot. A szél süvítése állandó, lassan megszokom. A hangja más a nagy nyílt tereken, az irodaház aulájában, a parkolóban, az utcán, de mindenütt hallani. Lassan megszokom, most már nem ébreszt fel és nem tart ébren hajnalban.

Mielőtt valaki azt hinné, ez is olyan dolog, mint az eső, el kell mondjam, nem. Az itteniek sem tudnak mit kezdeni vele. De akit nem érintett negatívan a vihar, az mind élvezi. A nagy gyermekek örömmel rángatják a kocsijuk kormánykerekét, hogy megtapasztalják a szél erősséget. A kis gyermekek kifordítják a kabátjukat és felugranak a  szélirány ellenében. Már most látszik, ki lesz jó siklóernyős nagy korában. Bevallom én is szupermeneztem egy kicsit reggel, befelé jövet. Aztán rájöttem, ez nem is játék, ha nem gombolom be a kabátom, nem tudtam volna feljönni az emelkedőn. Így, évek óta először, nem a hideg miatt, a szél miatt, kénytelen voltam összehúzni a cipzáramat.


A félkész épületek érdekesek. A valóság - nem valóság történetek jutottak eszembe róla. A befejezetlen toronyházakat ugyanis befedték egy hatalmas hálóval, melyre a kész épület látványát nyomtatták. A takarórétegről befejezett erkélyeken vidám emberek tekintenek le a térre. Nos, ez a háló az erős szél hatására szereszét szakadozott, mint a hazugság hálója a jól dramatizált történetekben. A szökőkút sugarai sosem látott szögben hajlanak mindenféle irányba a megszokott függőleges (latinul normális) helyett. Az ember csak nézi, és közönyösen ennyit mond: "nincs kanál".

A vihar természetes velejárója az elemi kár, a pusztulás. Egy kicsavart fa tegnap agyonütött nőt. Ezzel indultak a mai hírek. De nagyon sok az anyagi veszteség. Itt az irodában humorizálnak: ha ránk esik valami a tetőről, akkor rögtön itt van mellettünk a kórház, azonnal ellátnak. S amíg a humorérzék dolgozik, addig nincs mit félni.

2011. február 2., szerda

Tíz kicsi képeslap

Tíz kicsi képeslapot írtam, s ez nem hecc
egy Amerikába ment, s nem maradt csak kilenc.

Kilenc kicsi képeslap, lakhelyük a polc
egy a távol keletre szól, hátra van még nyolc.

Nyolc kicsi képeslap, s lám Pasarét
az egyik címe, maradt még hát hét.

Hét kicsi képeslap, vajh’ hová utazhat?
Egyiküket Vácra címzem, így marad csak hat.

Hat kicsi képeslap okozhat még örömöt,
Csepelre repül az egyik, megmaradt még öt.

Öt kicsit képeslapból egyet gyorsan levégy,
címezd ezt is Vácra hamar, így marad csak négy.

Négy kicsi képeslap verseng, ahogy látom,
a bajnok a Bajvívóba kerül, a maradék: három.

Három kicsi képeslapnak mit mond a jövendő?
Csömörre küldök egyet, ennyi van még: kettő.

Két kicsi képeslap, céljuk a XI.
Az egyik a vasúthoz megy, hátramaradt egy.

Egy kicsi képeslapom, a többi mellé tettem,
Feladtam mind a postán, nem maradt hát egy sem.



És ismét csak elnézést azoktól, akik ebből a körből kimaradtak.

Egy viharos éjszakán

Hajnal három, és én ébren vagyok. Már unom belinkelni a 3.A.M. Eternal című számot, úgyhogy nekiveselkedem, felöltözöm és kimegyek az erkélyre, hogy a laptop mikrofonjával megpróbáljam Nektek rögzíteni, mi ébresztett fel. Szeretnék arra gondolni, hogy a törődés. De sajnos nem. Olyan orkán erejű szél fúj odakint, hogy harminc fokban hajlítja a fákat és az iránya épp olyan lehet (nyugatról jön, a tenger felé tart), hogy mint egy szélcsatornán, keresztülsüvít az emeleteink közt. A hangja pedig mély és erős, mintha ezernyi lélek kiabálna benne. Be kell kapcsolnom valami zenét, vagy szöveget, hogy elnyomja. De elébb még visszamegyek a lodzsára és hozzáadom az én hangomat a szélhez. Ha elég erős, akkor meg sem áll és keletre viszi a jókívánságaimat.


2011. február 1., kedd

Napsütés, Liffey, PPS

Aki egyszer is utazott a LUAS-on, az unalmasnak fogja találni az összes budapesti villamos vonalat. A LUAS merészen kanyarog, mezőkön vág keresztül, felemelkedik a háztetők magasságába, néhol pedig saját hídon vág keresztül. Na jó, nem egészen villamos, de nem is vonat. Elővárosi vonal, mint a HÉV, de a közlekedő szerelvények erősen emlékeztetnek a Combinókra, hatalmas, egyterű kocsisor, csak még közlekedni is lehet ebben az egy térben.

Reggel még átfutott az agyamon, hogy hozok laptopot az útra. Háromnegyed órát írt a tájékoztató a Sandyford (ahol lakom) - Dublin belváros útra. Még szerencse, hogy meggondoltam magam. A LUAS reggel tömve van. Mindenki igyekszik munkába, iskolába, vagy ügyintézni, mint én. Visszafelé, kora délután viszont kellemesen üres volt és még az időjárás is kedvezett, úgyhogy elmerültem az elsuhanó kémények, másutt a csodásan zöld parkok látványában. Még az itteni Metro újságban sem jutottam tovább a harmadik oldalnál.

Dublin belvárosát már valamennyire ismerem. A LUAS végállomása, a St. Stephens Green nevű park nemcsak csodálatos időtöltési hely, hanem „kályha” is: nagyszerű tájékozódási és kiindulópont. Köszöntem Oscar Wilde-nak (a szobrának), majd elsétáltam az egyik belvárosi puccos irodába. A főbérlőim ugyanis postára adták a bérleti szerződésemet (lease), amely soha nem érkezett meg. Már számtalan levelet kaptam azóta, egyet épp ma Magyarországról, de nekik a szomszédból feladott levelük nem akart megérkezni. Épp az, amely kell a PPS számhoz, a bankszámlához, mindenhez, az életemhez.



Nos, tehát náluk kezdtem a reggelemet. Elhoztam a szerződés másodpéldányát és átoldalaztam a Liffey folyó túloldalára a Welfare Office-ba. A 10-es sorszámot kaptam, amit, ha számmisztikai szögből nézek még jó jel is volt, az apartmanom száma is ennyi. Miért ne jöjjenek össze dolgok? Aztán kezdtem megbánni, mert ahogy haladtak előre a sorszámok (valahonnan a 3-tól követhettem), egyre biztosabb volt, hogy a nagy hangú ügyintézőhöz kerülök. Ő valahogy nem volt szimpatikus, mindenkivel picit indulatosan beszélt. Mantráztam, mint Harry Potter, hogy „Ne a Mardekár, ne a Mardekár” (mellékmondat: megvolt a munkatársaimmal a beszélgetés a Harry Potter fordításokról, megváltoztatott nevekről), de csak annál az ablaknál kötöttem ki. A férfi meglepő módon teljesen normális volt velem. Amikor a PAYE szám miatt felhívtam a munkahelyemet, vagy az egyik telefonomról megcsörgettem a másikat, hogy rá tudjam írni a telefonszámomat a jelentkezési ívre, akkor diszkréten felállt és hátralépett az ablaktól, amikor átugrottam egy rubrikát, akkor a magyar kifejezést használva mutatta, hogy a „TAJ szamot” írjam be oda. Lényegében öt perc alatt megvoltunk, nem is értettem másokkal miért tartott negyed óráig neki és mi volt a megemelt hang oka.

Az irodából kilépve verőfény fogadott. Amikor visszamentem a „Szent István Parkba”, nagyon fájt a szívem, hogy nem tölthetem könnyű sétával, nézelődéssel, fényképezéssel a napomat. Úgyhogy vigasztalásul, és mert tudom, Sandyfordban semmi ilyesmi nincs, vettem egy akkor nyitó sushi üzletben egy frissen kirakott ebédtálat (három nigri, négy maki és két valami). Itthon várt a postaládában egy levél Magyarföldről, és szinte egyidőben kaptam két pozitív SMS-t két barátom sikeréről. Úgyhogy azt hiszem, a mai nap valóban sikeres, napsütéses, jó nap.