4-7

Elmúlt a negyedik hétvége, letelt a kint tartózkodásom negyedik hete is. Számomra, elreppent. Ahogyan a megelőző hónap is. Nézek befelé, vizsgálom magamat, kérdezgetem ugyanazt, amit mások is: mit érzel? hogy vagy? milyen itt?

Az igazság, hogy egyszerre új lakhelyre kerülni és munkahelyet váltani, számomra nem volt egyenlő súlyú. A kulturális sokknál jóval nagyobb volt a munkahelyi. Egy hatalmas, működő rendszert kell megismernem. Megtanulni kismillió kifejezést, elnevezést és személynevet. Az idegen nyelv sem éppen segítség, mert még a teljesen egyértelmű kifejezések is furcsán veszik ki magukat így, hogy sosem használja senki magyarul. És akkor ott vannak azok, amelyeket még magyarul sem használtam soha, vagy ha igen, akkor legutóbb a főiskolán a logisztika és gazdasági tananyag kapcsán.

Amit a négy hét alatt mindennél jobban megismertem, az itteni bürokracica. Még nincs vége a formanyomtatványokkal és ügyintézőkkel folytatott harcomnak, de már kifelé jövök a csata sűrűjéből. (Jelenleg arról kell igazolást felhajtanom, hogy valóban bérelek egy lakást, hogy adókedvezményt kapjak.) Amit a legkevésbé, azaz egyáltalán nem kóstoltam még, az a szórakozási lehetőségek tortája. A lakhelyem, a távolság, mint korábban írtam, elszigetel a belváros nyüzsgésétől. A legnagyobb kaland eddig az volt, hogy egy ismeretlen névvel, de az én címemmel ellátott levelet találtam a postaládámban. Az itt egészen népszerű LinkedIt (Facebook szerűség) segítségével megtaláltam a címzett hölgyeményt és a szomszéd épületben, ahol valójában lakik, a kezébe adhattam a levelét.

Mi változott a négy hét alatt? Már ki merem nyitni a számat. Még akkor is, ha tudom, hogy talán helytelenül fogom mondani, amit fogok. Belül valami átkapcsolt. Az emberek nem gondolatolvasók, ergo ha nem nyitom ki a szám, semmi nem fog történni, hiába is szeretném. Aztán megbarátkoztam a villanykapcsolókkal. Már nem felejtem égve a lámpákat éjszakára vagy egész álló napra. Az úttesten még mindig fordítva nézek körül. De nem baj. Itt oly’ sokára váltanak zöldre a gyalogos lámpák, hogy mindenki a piroson jár (fut) át, és előtte minden irányban érdemes alaposan megszemlélni, jön-e valamilyen jármű. A pénz nem a barátom. Állandóan kismillió egy és kéteurós van a tárcámban. Komolyan idegesítő. A napi rutinom még mindig zavaros. Még mindig korán ébredek, de már legalább nem négy és öt, hanem öt és hat között.

Az ételekkel próbálkozom, próbálkozom. A fele nem ízlik, még a sajtok közt is volt, amelyre finnyáztam. A hétköznapi dolgokból is nagyon sokat megismertem. Érdekes tapasztalatom a postán, majd egy másik alkalommal lejegyzem.  Áruházak, gyorséttermek, telefonos ügyfélszolgálatok végtelen menüi, parkolási rendszer, árképzés, kedvezmények, pontgyűjtők és szelektív hulladékgyűjtők... Azt kell mondjam, most tapasztalom meg a valóságban, mi az a globalizáció. Egyre több mindenre bólintok egyszerűen: nálunk is ugyanígy volt, vagy legalábbis már láttam ilyet másutt, máskor.

Négy hét /bürökratikus/ termése

A mentális térképet szorgalmasan építgetem. Egy nagyobb gyalogtúra emerre, egy kellemes biciklizés amarra. És térkép bújás rendületlenül. Csak így lehet. A hétvégéket próbáltam tehát tartalmasá tenni. Bár egy komoly esős nap egyszer, egy betegen végighevert szombat most hétvégén a kukába dobott hétvégék közé soroltatnak. De már voltam a tengernél, a belvárosban, egy külvárosi részen. Úgyhogy nem telt el tétlenül a négy hét, sem eseménytelenül, csak kevés időm volt mindezt szavakkal is krónikálni. De majd igyekszem.