Napsütés, Liffey, PPS

Aki egyszer is utazott a LUAS-on, az unalmasnak fogja találni az összes budapesti villamos vonalat. A LUAS merészen kanyarog, mezőkön vág keresztül, felemelkedik a háztetők magasságába, néhol pedig saját hídon vág keresztül. Na jó, nem egészen villamos, de nem is vonat. Elővárosi vonal, mint a HÉV, de a közlekedő szerelvények erősen emlékeztetnek a Combinókra, hatalmas, egyterű kocsisor, csak még közlekedni is lehet ebben az egy térben.

Reggel még átfutott az agyamon, hogy hozok laptopot az útra. Háromnegyed órát írt a tájékoztató a Sandyford (ahol lakom) - Dublin belváros útra. Még szerencse, hogy meggondoltam magam. A LUAS reggel tömve van. Mindenki igyekszik munkába, iskolába, vagy ügyintézni, mint én. Visszafelé, kora délután viszont kellemesen üres volt és még az időjárás is kedvezett, úgyhogy elmerültem az elsuhanó kémények, másutt a csodásan zöld parkok látványában. Még az itteni Metro újságban sem jutottam tovább a harmadik oldalnál.

Dublin belvárosát már valamennyire ismerem. A LUAS végállomása, a St. Stephens Green nevű park nemcsak csodálatos időtöltési hely, hanem „kályha” is: nagyszerű tájékozódási és kiindulópont. Köszöntem Oscar Wilde-nak (a szobrának), majd elsétáltam az egyik belvárosi puccos irodába. A főbérlőim ugyanis postára adták a bérleti szerződésemet (lease), amely soha nem érkezett meg. Már számtalan levelet kaptam azóta, egyet épp ma Magyarországról, de nekik a szomszédból feladott levelük nem akart megérkezni. Épp az, amely kell a PPS számhoz, a bankszámlához, mindenhez, az életemhez.

Nos, tehát náluk kezdtem a reggelemet. Elhoztam a szerződés másodpéldányát és átoldalaztam a Liffey folyó túloldalára a Welfare Office-ba. A 10-es sorszámot kaptam, amit, ha számmisztikai szögből nézek még jó jel is volt, az apartmanom száma is ennyi. Miért ne jöjjenek össze dolgok? Aztán kezdtem megbánni, mert ahogy haladtak előre a sorszámok (valahonnan a 3-tól követhettem), egyre biztosabb volt, hogy a nagy hangú ügyintézőhöz kerülök. Ő valahogy nem volt szimpatikus, mindenkivel picit indulatosan beszélt. Mantráztam, mint Harry Potter, hogy „Ne a Mardekár, ne a Mardekár” (mellékmondat: megvolt a munkatársaimmal a beszélgetés a Harry Potter fordításokról, megváltoztatott nevekről), de csak annál az ablaknál kötöttem ki. A férfi meglepő módon teljesen normális volt velem. Amikor a PAYE szám miatt felhívtam a munkahelyemet, vagy az egyik telefonomról megcsörgettem a másikat, hogy rá tudjam írni a telefonszámomat a jelentkezési ívre, akkor diszkréten felállt és hátralépett az ablaktól, amikor átugrottam egy rubrikát, akkor a magyar kifejezést használva mutatta, hogy a „TAJ szamot” írjam be oda. Lényegében öt perc alatt megvoltunk, nem is értettem másokkal miért tartott negyed óráig neki és mi volt a megemelt hang oka.

Az irodából kilépve verőfény fogadott. Amikor visszamentem a „Szent István Parkba”, nagyon fájt a szívem, hogy nem tölthetem könnyű sétával, nézelődéssel, fényképezéssel a napomat. Úgyhogy vigasztalásul, és mert tudom, Sandyfordban semmi ilyesmi nincs, vettem egy akkor nyitó sushi üzletben egy frissen kirakott ebédtálat (három nigri, négy maki és két valami). Itthon várt a postaládában egy levél Magyarföldről, és szinte egyidőben kaptam két pozitív SMS-t két barátom sikeréről. Úgyhogy azt hiszem, a mai nap valóban sikeres, napsütéses, jó nap.