Az egész a zuhannyal kezdődik. Valami isteni zuhanyom van. Dögönyöz, masszíroz, az ember fiának nem akarózik kijönni alóla. (Ha majd lesz vendégem, akkor elmondom, mi a helyzet az ember lányaival.) Maga a tökély, egy apró szépséghibával. Mindezt a fal felé fordulva kell végezni, mintha büntetésben lennék. Amennyiben megfordulok, úgy a fürdőkád-zuhany króm kezelőpaneljében láthatom a teljes mezítelen valómat. Na jó, csak egy részét, de annyi épp elég belőlem. Aztán kilépek a kádból és jobbra tekintve a fürdőszobaszekrény tükrében ismét csak saját magamban gyönyörködhetem. Ha morcosan hátat fordítok a lemásolt énemnek, akkor a törölköző szárító krómos felületében látszódom. Igaz, ez legalább mókás. Nem a hasam kockás benne, hanem az egész testem van sávokra osztva, majd rosszul újra egymás alá illesztve. Amikor már végképp elegem van az egészből, dühösen kilépek a fürdőből és szembe találom magam énvelem. Ugyanis az előszobatükör éppen a fürdőszoba ajtajára néz. És nincs menekvés, a hálóban is van egy tükör, valamint a ruhásszekrény ajtajában is kacsintgathatok magamra. No, ilyen ez a lakás. Sokan mondták, milyen jól van berendezve. Én abban is biztos vagyok, hogy nő volt a lakberendező. Bár, elgondolkodtat, hogy a munkahelyemen a női és férfi mosdók ajtajai közül az utóbbira van kiírva, hogy „Vanity Room”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése