Szerencsésnek tartom azt, aki összecsomagol egy bőröndbe, élethelyet vált, ott kicsomagol és új fejezetet nyit az életében. Még az is jobban vágyom, amit például a Julia Roberts által játszott írónő tett az Eat Pray Love című filmben, hogy az életét bedobozolva betette egy raktárba és továbbállt a világ más részeire.
Egyik munkatársam, aki utánam érkezett a céghez, ma lefotózott gázmérőket és számlakivonatokat böngészett a monitorán. Akárcsak én. Nekem egy lakásom maradt Magyarországon, minden nyűgjével együtt. A lakásba minden áron belépni óhajtó kéményseprőkkel, gázóra-leolvasókkal. Lemondhatatlan tévéelőfizetéssel, gondozatlan kerttel, a postaládámat hetente kétszer kérhetetlenül teleszemetelő szórólapozókkal. A helyzetet szerencsére lehet kezelni. Örök hála a segítőimnek!!! Komolyan. Mégis jobban érezném magam, ha nem kellene havonta villanyórák fotóival, a továbbítandó levelek gondjával, az egymás mellett élés természetes velejáróival (lásd jószomszédi iszony) küzdenem innen, messziről. Jó lenne, ha az évek óta hajtogatott "nem mobil a magyar" közhely végleg lekerülne mindenféle médium repertoárjáról és azt kezdenék feszegetni, miért kerül ilyen lehetetlen helyzetbe az, aki mobil szeretne lenni, de forintmilliókat tapsolna el azzal, ha egy új állás kapcsán azonnal eladná a lakását a piaci viszonyoktól függetlenül.
Tudom, minden relatív. A lakásnak nagyon is örülni fogok, amikor hazalátogatok. Lesz, hogy aludnom, nem leszek másnak a terhére. Minderre nem számíthat az, aki egy bőrönddel vágott neki az új életnek, vagy akinek dozolva fekszenek az emlékei, a ruhatára egy padláson. Tudom, mások szemében dögöljek meg a gondjaimmal, örüljek, hogy van lakásom, tudom fizetni és nem fenyeget a kilakoltatás, a hajléktalanság. Én látom azt a nézőpontot is. A fenti két bekezdés az enyémet vázolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése