Amióta a kedvenc sütim receptjét kipostolta az internetre, követője vagyok a facebookon egy hölgynek, aki nem átall az édes élet mottó égisze alatt mindenféle kalóriabombát megosztani a nagyérdeművel. Nagyobb örömmel vettem tudomásul, hogy mindennek a tetejébe földim - illetve a tisztelegve: földije vagyok. Nos, ő a váci karácsonyi vásár bejgliversenyét is megnyerte. Az eseményről a dunakanyar.hu "Megtalálták Vác legfinomabb bejglijét!" címmel tudósított.
Jelentem: a héten én is megtaláltam Vác legfinomabb bejglijét. Egy csomagban volt, melyet az Írfutár hozott el több ezer kilométerre. Édesanyám sütötte, hatalmas buborékos fóliával volt körbetekerve és külön kartondobozban lapult a csomagon belül. A mellette talált ipari sóssütemény apró darabokra tört az út megpróbáltatásaitól, de a négy rúd bejgli mindegyike túlélte. A kivitelezés pedig maga a menyország. Fábry Sándor szavai jutnak eszembe, midőn megemlékezik arról, hogy édesapja odafordul édesanyjához és annyit mond, "Angyalka, émelyítő gazdagsággal a tölteléket, a tészta csak jelzés". Nos, az én bejglijeimben több töltelék már el sem fért volna.
Most már csak az a kérdés maradt, hogyan osztom meg a munkatársakkal? Az írekkel. Húzták már a szájukat sok mindenre, ami nem honi. Román babételre, litván karácsonyi aprósüteményre (mely édes, kemény és mákszemek találhatók benne) és természetesen a túró rudira is. De erre tennék magasról. A nagyobb gond, hogy a tíznapos utazás során a bejgli óhatatlanul megszáradt picit. Még bőven ehető az állapota, az íze csodás, viszont egy pengeéles kés nélkül minden vágási kísérlet kudarcba fullad és töréshez vezet. Most egy saját ötleten alapuló módszerrel próbálok nedvességet juttatni a tésztába. Ha bejön, megosztom a világgal.
Ha az íreknek bejön a tömény dió vagy pláne a mák... No azt bejelentem valami felsőbb diplomáciai fórumon.
Boldog karácsonyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése