A cím talán nem a legjobb (az Erőleves a léleknek című prózagyűjteményre utal), ám nehéz valamit is kezdeni a SoulBurgers (másutt Soul Burgers illetve Soul-Burgers) nevű jelenséggel. Egyszerre Christina Reihill verses könyvének címe és az általa vezetett hely/performansz/verseny elnevezése Blackrockban. Nehéz vele mit kezdeni, de épp ezért működik. Nem megy ki az ember másik fülén, nem hagyja nyugodni, rágja, csócsálja (mint a hamburgerben a mócsingot), próbálja emészteni.
A hely maga hívogat, csábít. A nyitva hagyott ajtó, az utcán is jól hallható meditatív zene. A bejáratnál kezdődő kézzel írt, fújt dekoráció. Nehéz nem észrevenni, és mégis sokan elmennek mellette. (Talán már megszokták.) A bejárat felett maradt napellenző felirata szerint itt cipőbolt volt, de minden bizonnyal hosszú a listája azoknak a vállalkozásoknak, melyek használták az üzlethelyiséget, mielőtt a költészet kápolnájává lett. A belső tér merőben szokatlan. Minden elérhető felületen, a fakalon, a bútorok lapjain, élein, a padlón és a mennyezeten betűk, betűk és betűk. Idézetek élőktől, holtaktól, neves művészektől, gondolkodóktól és az utcáról betért látogatóktól. Yeats találkozik Bruce Springsteennel, Teréz Anya a névtelen világjáróval.
Az egész belső elrendezésről egyébként a romkocsmáink jutottak eszembe. Azzal a hatalmas különbséggel persze, hogy itt hiányzik a söntés, az asztalok. Az alapelv azonban ugyanaz. Egy nem működő gazdasági intézmény civil tulajdonba-vétele, szabad, ösztönös dekorációja. Az Soulburgers egy hatalmas graffiti és külsőségeiben ugyanazt a célt is szolgálja: ha már valami elhagyott, elhanyagolt, legalább ne legyen csupasz.
Az egész belső elrendezésről egyébként a romkocsmáink jutottak eszembe. Azzal a hatalmas különbséggel persze, hogy itt hiányzik a söntés, az asztalok. Az alapelv azonban ugyanaz. Egy nem működő gazdasági intézmény civil tulajdonba-vétele, szabad, ösztönös dekorációja. Az Soulburgers egy hatalmas graffiti és külsőségeiben ugyanazt a célt is szolgálja: ha már valami elhagyott, elhanyagolt, legalább ne legyen csupasz.
A helyiség, a hangfalak, a tévé egyébként teljesen őrizetlen. A polcra kirakott versesköny példnyok is szabadon elvihetők (becsületkassza van). Amikor lejár a zene, akkor megjelenik maga a költőnő, csendesen köszön, kinyit egy eddig láthatatlan ajtót az egyik falban és új zenét tesz fel. Minden bizonnyal meg lehet szólítani, beszédbe lehet elegyedni vele, ám én nem próbálkoztam. (Aznapra már kibeszélgettem magam egy családi üzletben. Ám ez egy másik történet.)
Az egész hely olyan: nyugalmas. Nem tudom, milyen lehet, amikor többen vannak bent, talán beszélgetnek, talán megbeszélik a falon látható idézeteket, verstöredékeket. Talán kihúzzák a puffokat a sarokból és hangosan felolvasnak a Soulburgers verseskötetből. Én egy magányos történelemprofesszor zsánerű férfit váltottam, s amikor épp távoztam, egy vándornak látszó, hátizsákos, túracipős leány lépett be ugyanazzal a kíváncsi, megilletődött arckifejezéssel, mely talán az enyémen is ült húsz perce. Kezében azonban már ott villogott az okostelefon, akárcsak az enyémben a Kodakom. Magányos lelkek sora, akik betértek egy hamburgerre, némi vigasztalásra az utcáról.
Mint minden jóba, ebbe is véletlenül botlottam bele. Az ilyen véletlenekért nem kár.
(Link a galériára: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/SoulBurgersBlackrock)
