A következő címkéjű bejegyzések mutatása: blackrock. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: blackrock. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. szeptember 8., szombat

Hajnali részegség

Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.

A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.

Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.

Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.

Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)

Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)

Seapoint, szeptember, fél hét

2011. szeptember 13., kedd

Se puszi, se pacsi

Az ég többé-kevésbé tiszta volt, ám a horizonton elhelyezkedő és onnan mozdulni sem kívánó felhősáv száz százalékosan biztosított afelől, hogy ma nem fogok tengerből kiemelkedő napfelkeltében gyönyörködni. Nem is bántam, hiszen ma nem ezért keltem hajnalban. Egészen más célom volt. Lassan vége a nyárnak, a tenger vize már egy hónapja elérte az éves maximumot, lassan hűlni kezd, én pedig még nem fürödtem benne. A ma reggel célja tehát egy alapos megmártózás.

Blackrock elit negyede a tengerből fotózva
...lett volna, ha lett volna tenger. De nem volt. A szokottnál jóval beljebb kezdődött, bő egy percnyit kellett gyalogolni a nedves homokon, hogy egyáltalán vizet érjen a lábam, de ami nagyobb probléma, száz métert belegázolva a sós hullámokba is alig ért térdig a víz. Ott pedig már a bólyák jelezték, hogy eddig és ne tovább, én pedig nem kockáztattam. A legnagyobb erőlködéssel is csak nyakig tudtam megmártózni a vízben. Furcsa volt. Égető érzés. De mindenképpen frissítő. Pont olyan, mint alsónadrágban fejest ugrani a frissen esett hóba mint az ember keze egy kimerítő hógolyó-csata után, természetesen kesztyű nélkül.

Azért most már ideje felvennem az időjárás-előrejelzés mellé az ár-apály diagramot is a naponta vizsgált weboldalak közé.

Mivel úszni nem tudtam, jobb híján kattogtattam párat. Az album itt található: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HajnalbanATengerben

2011. június 21., kedd

Hamburger a léleknek

A cím talán nem a legjobb (az Erőleves a léleknek című prózagyűjteményre utal), ám nehéz valamit is kezdeni a SoulBurgers (másutt Soul Burgers illetve Soul-Burgers) nevű jelenséggel. Egyszerre Christina Reihill verses könyvének címe és az általa vezetett hely/performansz/verseny elnevezése Blackrockban. Nehéz vele mit kezdeni, de épp ezért működik. Nem megy ki az ember másik fülén, nem hagyja nyugodni, rágja, csócsálja (mint a hamburgerben a mócsingot), próbálja emészteni.


A hely maga hívogat, csábít. A nyitva hagyott ajtó, az utcán is jól hallható meditatív zene. A bejáratnál kezdődő kézzel írt, fújt dekoráció. Nehéz nem észrevenni, és mégis sokan elmennek mellette. (Talán már megszokták.) A bejárat felett maradt napellenző felirata szerint itt cipőbolt volt, de minden bizonnyal hosszú a listája azoknak a vállalkozásoknak, melyek használták az üzlethelyiséget, mielőtt a költészet kápolnájává lett. A belső tér merőben szokatlan. Minden elérhető felületen, a fakalon, a bútorok lapjain, élein, a padlón és a mennyezeten betűk, betűk és betűk. Idézetek élőktől, holtaktól, neves művészektől, gondolkodóktól és az utcáról betért látogatóktól. Yeats találkozik Bruce Springsteennel, Teréz Anya a névtelen világjáróval.

Az egész belső elrendezésről egyébként a romkocsmáink jutottak eszembe. Azzal a hatalmas különbséggel persze, hogy itt hiányzik a söntés, az asztalok. Az alapelv azonban ugyanaz. Egy nem működő gazdasági intézmény civil tulajdonba-vétele, szabad, ösztönös dekorációja. Az Soulburgers egy hatalmas graffiti és  külsőségeiben ugyanazt a célt is szolgálja: ha már valami elhagyott, elhanyagolt, legalább ne legyen csupasz.


A helyiség, a hangfalak, a tévé egyébként teljesen őrizetlen. A polcra kirakott versesköny példnyok is szabadon elvihetők (becsületkassza van). Amikor lejár a zene, akkor megjelenik maga a költőnő, csendesen köszön, kinyit egy eddig láthatatlan ajtót az egyik falban és új zenét tesz fel. Minden bizonnyal meg lehet szólítani, beszédbe lehet elegyedni vele, ám én nem próbálkoztam. (Aznapra már kibeszélgettem magam egy családi üzletben. Ám ez egy másik történet.)

Az egész hely olyan: nyugalmas. Nem tudom, milyen lehet, amikor többen vannak bent, talán beszélgetnek, talán megbeszélik a falon látható idézeteket, verstöredékeket. Talán kihúzzák a puffokat a sarokból és hangosan felolvasnak a Soulburgers verseskötetből. Én egy magányos történelemprofesszor zsánerű férfit váltottam, s amikor épp távoztam, egy vándornak látszó, hátizsákos, túracipős leány lépett be ugyanazzal a kíváncsi, megilletődött arckifejezéssel, mely talán az enyémen is ült húsz perce. Kezében azonban már ott villogott az okostelefon, akárcsak az enyémben a Kodakom. Magányos lelkek sora, akik betértek egy hamburgerre, némi vigasztalásra az utcáról.


Mint minden jóba, ebbe is véletlenül botlottam bele. Az ilyen véletlenekért nem kár.

(Link a galériára: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/SoulBurgersBlackrock)