A mi kis emeletünk 2.

Én nem tudom, hogy ez mennyire szokványos itt Írországban, de az öt ajtót számláló emeletemen immár a második fura alakkal hozott össze a sors. Ezen a kartárson a múltkorival ellentétben volt ruha, ám teljesen kinyújtva a földön feküdt. Mindezt reggel fél hétkor.

A csendes szomszéd

Óvatosan megkocogtatom. "Are you okay?" Majd kicsit erőteljesebben. Erre halkan odasúgja "Yes." Hagyom hát. Hazamegyek, lezhanyzom (futás után voltam), reggelizem estébé Kilenc előtt indulok munkába: az illető még mindig ugyanott.

Meggyőződöm róla, hogy él és még mindig "Yes" a felelet az "Are you all right?"-ra és hagyam. Elég volt a meztelen emberrel kínlódni. Még átfut a fejemen, hogy hozok neki egy pládet és párnát, de rájövök, nincs plédem (throw). A párnám pedig túl személyes (értsd azon fekszem, izzadt).

Délutánra már nem volt ott.

Hajnali részegség

Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.

A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.

Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.

Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.

Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)

Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)

Seapoint, szeptember, fél hét

Eoin

Természetesen nagyon szexi tud lenni, ha az álmos reggelen, a nem úgy tervezett éjszaka után az ottmaradt hölgyvendég magára kapja a férfi valamely ingjét, pólóját, alsóját. Higiéniára kényesebb ilyenkor örülnek, ha bontatlan fehérneműt találnak a szekrényben. De nem csak ezen váratlan helyzetek miatt érdemes bontatlan csomagolású alsókat tartani otthon. Már feltéve ha van bennünk emberbaráti izé...

Annyira vígjátéki volt az alaphelyzet, hogy el sem hinném ha más mesélné. Harsány színdarab, limonádé amerikai vígjáték első jeleneteként minden további nélkül, de itt a négyszázharminc lakásos apartman-tömb egyik lépcsőházának sokadik emeletén, a hátam mögött torkát köszörülő férfi látványa teljesen valószínűtlennek tűnt. Amikor a gyors reggeli bevásárlásból megtérve liftből kiléptem, még nem láttam senkit. Amikor tíz másodperccel később a lakás ajtaját nyitottam volna, már ott állt mögöttem egy szál rövid, talán női kabátban és a torkából próbált valami hangot előcsiszolni.

Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.

Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.

A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.

Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.

A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.

Vannak az életben pillanatok, amikor tehetetlennek érzem magam.

Reggel, szemerkélő esőben igyekszem a munkahelyre. A road, amelyen felfelé tekerek nem csak emberes emelkedő, hanem szélcsatorna is. Amikor befordulok rá, az arcomba vág, visszalök a lég ereje. Mindez tetézve az apró, hideg esőcseppekkel nem éppen nyári élmény. Én rövidujjú pólóban vagyok, minden bizonnyal feltűnő jelenség. Ám messze feltűnőbb az a lány, aki a járda szélén a padkán ül. Válla meztelen, csupán két apró pánt tart rajta valamiféle fehér, vékony topot. Feje felhúzott térdei közt, arcát nem látom. Bár tudom, hogy mi lesz a vége, ezért bele sem kezdenék, de kezeim már a fékeket húzzák. Barátságosan (apropó hogyan kell írül, britisül barátságosan vakkantani?) és hangosan megkérdem: R U O K? Felemeli a fejét, nem tudom, hogy arca az esőtől vagy könnyektől nevdes-e, nem tudom, hogy szeme valamiféle drogtól vagy a sírástól vörös-e. Hangosan, szinte kiabálva mondja, hogy minden rendben, csak szünetet tart (szünetet, vajon miben?), s amikor hezitálok, megismétli. Sokszor tényleg tehetetlennek érzem magam. Ez most egy ilyen pillanat.

Hangulatjelentés

Midőn ezen sorokat írom, egy másik böngésző ablakban az Eurovíziós Dalverseny döntőjét nézem. Annak is a legvégét, amikor a különböző országok műsorvezetői egyesével felolvassák, mely országnak ítéltek pontokat. Az adás akadozik, szakadozik. A sávszélességet most inkább sávkeskenységnek nevezném. Arra tippelek, az egész Európára kiterjedő érdeklődés miatt az átlagosnál is terheltebbek a bitcsövek. Akárcsak nemrég, a királyi esküvő során.

A vicc az egészben, hogy előre tudom, a felzselézett hajú ír versenyzők mikor jutnak ponthoz. A lakótelepen sokan nézik a valódi, élő közvetítés tévén (mely beelőzi a döcögő netet) és örömittas riogásuk a zárt ablakon keresztül is behatol az apartmanba. Sose legyen rosszabb hangulat.