Hajnali részegség

Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.

A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.

Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.

Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.

Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)

Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)

Seapoint, szeptember, fél hét

Észak-Írország rohanvást

Oh, minő sötét az emberi ármány. No jó, ármányról szó nincs, de azért nem volt kellemes elindulni. Az egész kósza ötletet a vasárnapi napkitörés hatására a Földer érő protonfelhő adta. Pontosabban az, hogy eme csillagászati-fizikai jelenség gyönyörű északi fényt gerjesztett, melyet a hírek szerint Észak-Angliából, Észak-Skóciából és Észak-Írországból is látni. Nosza, mondta valaki, pattanjunk munka után kocsira, irány észak: Ballycastle. A térképprogramok 3-3,5 órára becsülték a menetidőt. Ha jól adjuk, akkor éjszaka-hajnal alatt megjárható. Az ötletet körülbelül tizen támogatták nap közben, aztán mindenki elkezdett nyavajogni, visszalépni. Legfőképp az, aki az egyik hangadó volt. (A másik én voltam, teljesen bezsongtam a lehetőségtől, de autó nélkül szavazati jogom nem volt.)

Végül négyen mentünk, egy autóval.

Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.

Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)

Se puszi, se pacsi

Az ég többé-kevésbé tiszta volt, ám a horizonton elhelyezkedő és onnan mozdulni sem kívánó felhősáv száz százalékosan biztosított afelől, hogy ma nem fogok tengerből kiemelkedő napfelkeltében gyönyörködni. Nem is bántam, hiszen ma nem ezért keltem hajnalban. Egészen más célom volt. Lassan vége a nyárnak, a tenger vize már egy hónapja elérte az éves maximumot, lassan hűlni kezd, én pedig még nem fürödtem benne. A ma reggel célja tehát egy alapos megmártózás.

Blackrock elit negyede a tengerből fotózva

...lett volna, ha lett volna tenger. De nem volt. A szokottnál jóval beljebb kezdődött, bő egy percnyit kellett gyalogolni a nedves homokon, hogy egyáltalán vizet érjen a lábam, de ami nagyobb probléma, száz métert belegázolva a sós hullámokba is alig ért térdig a víz. Ott pedig már a bólyák jelezték, hogy eddig és ne tovább, én pedig nem kockáztattam. A legnagyobb erőlködéssel is csak nyakig tudtam megmártózni a vízben. Furcsa volt. Égető érzés. De mindenképpen frissítő. Pont olyan, mint alsónadrágban fejest ugrani a frissen esett hóba mint az ember keze egy kimerítő hógolyó-csata után, természetesen kesztyű nélkül.

Azért most már ideje felvennem az időjárás-előrejelzés mellé az ár-apály diagramot is a naponta vizsgált weboldalak közé.

Mivel úszni nem tudtam, jobb híján kattogtattam párat. Az album itt található: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HajnalbanATengerben

Sea Life

A Sea Life olyasmi, mint Budapesten a Tropicarium. Csak éppen - az egyedül nem megy és a vadkapitalizmus jegyében - franchise. Tehát Sea Life található Franciaországban, Finnországban és megannyi európai és amerikai államban. Németországban és Angliában pedig több helyszíne is van. Gyanítom, a Tropicariumunk ideig-óráig marad független, pár év és besorol a Sea Life katonái közé. De ez nem veszi el az értékét annak, hogy milyen élményt nyújt a több száz tengeri és édesvízi állatfaj ilyen kis helyre összezsúfolva.

ui.: Ennek a bejegyzésnek a képei március 27-én készültek, de csak most jutott időm összeválogatni, kitenni.

Napfelkelte Dún Laoghaire-ban

Természetesen lekéstem. Fél perccel talán, de lekéstem, s mire megfelelő helyre értem a mólón, a korong már kiemelkedett a tengerből. Lesz miért visszamenni máskor. Sokszor. Felemelő érzés. Tényleg az, de nem próbálom szavakba önteni. Ott kell lenni. Kevesen voltunk. A mólón gyakorlatilag senki. A szokásosnál is nagyobb volt a szél, talán ez volt az oka az emberek hiányának. (A késésemnek mindenképp, mert nem számoltam azzal, hogy ekkora ellenszelet kell legyőznöm.) Talán a korai időpont. 5:50-kor volt a napfelkelte. És most nyárközépig egyre korábban kel majd.

Nem volt jó álmom. Túl sok volt benne a Magyarország, az ismerős arc, de még ők is ellenségesek voltak. Jó volt felébredni. Természetesen 5 perccel a vekker ébresztése előtt. Már ekkor világos volt. És én mennyit aggódtam, hogy nem fogok látni, nem fognak látni (a világítást nem tudom felfabrikálni a kerékpárra, mellényem még nincs.) Becsapós az egész. 5:20-kor már nappali világosságban tekertem, pedig a nap csak fél órával később kelt. De legalább lemértem az időt. Jobb helyismerettel, jobban meghajtva a bringát éppen fél óra a móló.

A napfelkelte imádók, úgy látom, külön kis kaszt. A DL melletti Seapoint szikláin, ahol tegnap a lábam áztattam a tengerben, ma két alaposan felöltözött, vacogó fiatalt ült és várta a kis csodát. A kerékpárúton egyetlen férfi haladt el velem szemben. A parton egy kutyasétáltató férfi épp önként a szél táncoltatta szemetet szedte össze, és utoljára, napfelkelte után egy mosolygós, hatvan körüli nő érkezett biciklijén. Ami közös bennük a nap emelkedésére vonatkozó kíváncsiságon kívül, hogy hangosan köszöntek. Eleddig ezt nem tapasztaltam, de úgy látszik, ez épp olyan, mint amikor a kirándulók köszöntik egymás az erdőben, a kisebb közösség tagjai, mégha ismeretlenül is, de kifejezik összetartozásukat.

Azt hiszem szeretni fogok napfelkeltét nézni.

Dún Laoghaire (Ha megköveztek sem lövöm el a let's see the sea szóvirágot)

A számomra legkönnyebben megközelíthető tengerparti rész Dún Laoghaire kikötője. Még derekasan eltévedve, több kilométeres kerülőt téve is egy óra alatt lent voltam a tengernél. A 12 fok és a napsütés miatt egyáltalán nem bántam a kitérőt, és egyébként is, az eltévedés a legjobb módja a mentális térkép építésének.

Dún Laoghaire városáról most egy szó, egy fénykép nem fog esni. A legizgalmasabb része ugyanis a kikötő. Két hatalmas, ölelő karokat mintázó móló nyúlik a tengerbe. Az egyik végén piros, a másikon zöld színű világítótorony. Az így képzett öböl kissé csendesebb vízén hajók százai várják, hogy időről-irőde eloldozzák őket és nekivághassanak a tajtékzó vizeknek. Van itt minden, hatalmas halászhajótól kezdve az egyszemélyes kis vitorláshajókig (optimist), melyeken gyermekek rajzanak ki a nyílt vízre, természetesen motoros csónakokban ülő felnőttek felügyelete alatt. [Emlékek, emlékek, amikor mi hajóztunk ki evezőseinkkel, és három motoros sem tudta megakadályozni, hogy egyikünk-másikunk be ne forduljon a Dunába. Ez pedig itt a háborgó tenger.]

A móló kedvelt sétáló- és sportolóhely. Rengeteg a kocogó, görkoris. Biciklistát nem láttam, ám biciklit tiltó táblát sem. Akármilyen jó az idő, a mólón már a tengeri időjárás erős szele és hűvös érezhető. Erre kiválóan építenek a mólók elején standoló frissen darált kávéból forró italt készítő vállalkozók.

Az ide látogatók érdeklődésére még számot tarthat a parton látható erődítményvonal (romjai). Nem meglepő, hiszen a település neve is árulkodik erről (a Dún jelentése: erőddel védett). Ám erre az érdekességre az olvasók már nemigen szoktak kíváncsiak lenni, így következzenek a képek.