Száraz duatlon

A nagyérdemű most aztán végképp semmi hasznot nem profitálhat az elkövetkező pár sorból. Rögtön a legelején elmondom a tanulságot, aztán mindenki szépen be is fejezheti az olvasást. A konzekvencia így hangzik: kerékpártúrára csak felszereléssel szabad elindulni. Mini pumpa, pót belső, szerszámkészlet.

Murphy kaján kiegészítése: akkor sem úszod meg!

A mai napon 44 kilométert tettem meg. Elméletben kerékpáron, de a valóságban az utolsó hat kilométert és előtte vagy kettőt gyalog. A túra során három kerékpárbelső összesen négy alkalommal eresztett le. A három kivizsgált defekt mindegyike más-más helyen volt az abroncson.

Mi is történt pontosan? Elindultam két rendezvényre. Az első mintegy tíz kilométerre volt az otthonomtól. (Dunlin City) Oda minden zökkenő nélkül elgurultam. Majd elindultam a másik helyre (Citywest, Saggart). Ez egy 18 kilométeres táv. Valahol félúton éreztem, hogy a fenekem alatt a kerék már a felnin gurul. Apró pánik. Mit csinálok most ily távol az otthonomtól...? Buszra nem szállhatok a biciklivel. A LUAS-ról is lerugdosnak a bakancsos őrök. Az első benzinkútnál volt Air automata, de mattot adott, mint Kemplen Farkas sakk-gépe. Hiába dobtam bele pénzt, hiába nyomkodtam a gombokat, nem jött levegő belőle. Pár száz méterrel odébb egy Topaz kúton ingyen volt a levegő. Ott kiderült, ami bele megy a tömlőbe azonnal ki is jön. Ez biza nagy defekt.

Az első "szerelőműhely", Aldi parkoló

Szerencsére megláttam egy Aldit. Ahol most a héten - ezt tudtam - kerékpárcucc-vásár van. Azonnal vettem egy pár belsőt, szerszámokat. Pumpát nem, levegő van a Topaz kúton. (Ez volt a nap legnagyobb hibája. Azt leszámítva, hogy nem vittem magammal cuccot, pedig otthon van minden. Belső, szerszám, pumpa.) Eltekertem Saggartba, majd onnan indultam haza. Egy kilométer után a kerék, immár az új belsővel ismét lapos volt. Mivel kutat nem találtam, betoltam a zájgot Tallaght-ba. Ott, isoraz, kerék leszed, belső ki, új belső be, kerék vissza, felfúj.

Második depó,Tallaght

A vadiújonnan berakott belső egy perc alatt ott a kútnál leeresztett. Megnéztem. Míg az előzőnek a külső ívén volt a lyuk, ennek a belső ívén. Természetesen az ujjaimmal ellenőriztem, hogy nem maradt-e a külső abroncsban szeg vagy üveg, de ez a tény végképp megerősített, itt nem arról van szó, hogy ugyanott kiszúródik háromszor a köpeny, hanem egy nagyszabású pechsorozatról. Azt már nem is reméltem, hogy keréken jutok haza. Ott a kútnál megfoltoztam az egyik belsőt, de felfújva láttam, hogy ez a folt nem olyan, mint amit 24 órán át satuval (vagy itt téglával) préselek a tömlőhöz. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, de elindultam. Tallagh és Sandyford közt minden eltelt percért, amit még tekerve töltöttem, hálát adtam. Aztán a Marlay park túlsó végén ismét csak kopogott alattam a kerék. Kicsit szomorúan bámultam a táblát, amely előtt épp álltam "Sandyford 6 km".

Peterdi Pálnak van egy története egy maratoni futóról, aki annyira lassú volt az olimpián, hogy már mindenki hazament a stadionból, mire ő befutott a célba. Na, valahogy így éreztem magam én is. Ám mint mindig, most is csak ezt mondhatom:

"Utólag már csak kaland."

Nagyon durva útvonalrajz
(Nincs GPS-em, nem volt kedvem végigpötyögni minden sarkot.)

Mindig a lila úton (Howth körtúra)

Howth Dublin északi részén nyúlik a tengerbe. Ugyanis félsziget. És mint ilyen - akárcsak Tihany - szépen megkerülhető. A kijelölt turistaút a DART végállomásától indul és mintegy tíz kilométeres hatalmas kunkor után oda is tér vissza. Lilával jelölt a kis falatozóben ingyen beszerezhető térképen. de neve is van Bog of the Frogs Loop (Békák mocsara körút). Ennél többet nem is érdemes vesztegetni az útra. Szavakkal nehezen visszaadható. Itt inkább a képek beszéljenek.

Nem is szaporítanám a szót, csupán néhány megjegyzést fűznék a mai naphoz.

• Tavaly már megpróbáltuk egyszer a túrát, de annyira esős napot választottunk, hogy teljesen elment a kedvünk tőle. Sajnálom! A mai napig!
• Ezen a szombaton viszont minden jó előrejelzést felülmúló szikrázó, nyárias nap volt. Én már a végén ujjatlan trikóban nyomtam és másnapra éreztem, hogy a fejem, arcom és vállam derekasan leégett.
• Ehhez is mázli kell, de épp akkor értünk a halászfalu részhez, amikor a hajnali halászat zsákmányát már feldolgozta az üzem és a kikötő dokkjánál kitettek hatalmas ládákat teli halhulladékkal (gerinc, fej).
• Ez egyrész sirály inváziót eredményezett. Másrészt csentünk a hulladékból és pár méterrel odébb nekiálltunk fókát etetni. Ennek haszonélvezője az a két turistapár volt, akik csodálatos teli képeket tudtak lőni a fókákról. Én a halas kezemmel nemigazán álltam a helyzet magaslatán.
• Az egyik pár hölgy fele amikor meghallotta, hogy beszélünk, megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Ez nem szokatlan eset. Ám az annál inkább, hogy nem értettem milyen nyelven kérdezte (inkább tudat alatt fogtam fel) és később is csak nehezen értettünk szót. A hölgy ugyanis Dániába szakadt magyar volt, párja dán és a kiejtése alapján nem sok magyarral tartja kint a kapcsolatot.
  Mindenesetre érdekes találkozás volt.
• Később is találkoztunk szembe jövő magyarokkal, de velük már nem álltunk le beszélgetni.
• A legtöbb nem bennszülött itt is olasz.
• Két helyen is lementünk egy öbölbe, ahol nem volt senki. Persze a minta ragadós, rögtön megjelentek mások is.
• Ezért volt necces elmenni egy helyre, ahol ki van írva, hogy ne tegyünk, de arra a negyed órára elfelejtettünk angolul. A meredek part képére most is megremeg a térdem. De megérte. Olyan gyapjas fűben még sosem hevertem mint ott.
• A nem tengerparti részről nem sok kép készült. Egyrészt tömve volt turistákkal, másrészt nem volt igazán látnivaló

Jöjjenek hát a képek. Az album pedig ezen a címen érhető el: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HowthBiborTura

Egy falat Wicklow Way

Rossz szokásom, hogy szembesítem az embereket azzal, amit valaha mondtak, állítottak. Mert az agyam sajnos ilyen, sok szemetet elraktároz. De most kíméletlen leszek magammal is. Egy éve ígértem, hogy idén tavasszal végigjárom a Wicklow Wayt. Ez egy 127 kilométeres túra a Wicklow hegységben, sok szállással, jelzéssel, térképpel. A hivatalos ajánló szerint legalább egy hét legyalogolni. Vadregényes hegyi ösvények, fenyőerdők, középkori látnivalók (köztük a népszerű Glendalough). Nem olyan hosszú, mint a Kéktúra, nem annyira felkapott, mint az El Camino. Kiváló alkalom lenne némi friss levegőt szívni, megtisztulni szellemileg, lelkileg. (Rám legalábbis mindig ilyen hatással van az erdő a huszadik kilométer után.)

Ám az elmúlt évben minden fogaldalmam ellenére nem hoztam fel a kondíciómat annyira, amennyire kellett volna (Ticknock még mindig nem megy egy menetben bringával.) Valamint a bakancsomat sem találom Magyarországon. De ezt már viccesen szoktam csak hozzátenni. A lényeg, hogy idén tavasszal nem lesz Wicklow Way túra. Elévelve. Aztán majd megátjuk.

A mai napon viszont legyalogoltuk egy részét. Egy erőltetett séta a Stackstown golfpálya melletti parkolóból fel a Ticknockra és vissza. A google mérőke szerint 9,1 km és másfél órán belül letudtuk. Az út nagy részét a Wicklow Way aranyos kis útjelzőtáblái szegélyezték. Ez hát Marlay parkból induló út első pár kilométere. (Illetve, ahogyan én szeretném majd csinálni, ezek lesznek az utolsó kilométerek, mert én Clonegal irányából járnám be.)

Az út egyik leghangulatosabb helye az erdő mélye, ahol a hatalmas, kidőlt fatörzseket ellepi a moha, a patak medrén folyamatosan csöpög a lecsapódó pára, a nap sugarakban tör át a magasban fölénk boruló lombtetőn. A másik emlékezetes hely a Fairy Castle nevű kőrakás, melyről csodás körpanoráma látható Dublintól Powerscourtig és még a Hell Fire Club sziluettje is kivehető.

Dublin és a Howth félsziget látképe a Fairy Castle-ről.

Az a kis túra körülbelül képet adott arról
- mennyire vagyok formában (ezt a tempót kellene bírni egy héten át minden nap)
- mennyire változatos az út, mind szintkülönbségben, mind állagban
- mennyire gyönyörű az egész és mennyire szeretném valóban teljesíteni valamikor

Ezzel a tapasztalattal és a "most már nagyon szükségem lenne a bakancsomra" felkiáltással térek ma nyugovóra.

Észak-Írország rohanvást

Oh, minő sötét az emberi ármány. No jó, ármányról szó nincs, de azért nem volt kellemes elindulni. Az egész kósza ötletet a vasárnapi napkitörés hatására a Földer érő protonfelhő adta. Pontosabban az, hogy eme csillagászati-fizikai jelenség gyönyörű északi fényt gerjesztett, melyet a hírek szerint Észak-Angliából, Észak-Skóciából és Észak-Írországból is látni. Nosza, mondta valaki, pattanjunk munka után kocsira, irány észak: Ballycastle. A térképprogramok 3-3,5 órára becsülték a menetidőt. Ha jól adjuk, akkor éjszaka-hajnal alatt megjárható. Az ötletet körülbelül tizen támogatták nap közben, aztán mindenki elkezdett nyavajogni, visszalépni. Legfőképp az, aki az egyik hangadó volt. (A másik én voltam, teljesen bezsongtam a lehetőségtől, de autó nélkül szavazati jogom nem volt.)

Végül négyen mentünk, egy autóval.

Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.

Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)