Aki keres...

Reggeli tornának is beillett amit ma reggel tettem. Napfelkelte - vagy inkább maradjunk annyiban, hogy kivilágosodás - után egy perccel Sandyfordból indulva végigtekertem a kerékpárutat a Grand Canalig és vissza. Odafelé magán az úton, a lehető leglassabban. Visszafelé ugyanazon az oldal, ahol értelemszerűen nem mehettem a kerékpárúton, hiszen a város felé igyekezte a kétkerekes-társak, ezért fent a járdán, de a lehető legközelebb a padkához.

Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.

Azért ez szép. Több ezer bringás reggelente csak befelé. Rendes bicó mögé csatolt egykerekes "pótülésben" utazó háromévestől hatvan-hetvenéves sportmamikig. Ki tandemmel, ki babetta-szerű motorral a lejtőn szigorúan csak a pedálokat használva; ki öltönyben, de a legtöbben szabályos bringás felszerelésben, tapadós latexben, sisakban és szigorúan láthatósági mellényben. A szabálytalankodók aránya magas. Úgy harminc százalék. Egy maga is bringával járó újságíró már megénekelte őket az itteni Metro-ban. Azért mert láthatósági karácsonyfát játszanak és a kerékpársávban mennek, már azt hiszik a közlekedési lámpa, a yield táblák, az egyirányú forgalom már nem vonatkozik rájuk. Aztán csodálkoznak, ha egy kocsi motorháztetején végzik.

A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.

A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)

A történetnek a jóleső izomláz mellett két haszna van.

Az okos ember más kárán tanul. Én ráírtam a telefonszámomat a kulcscsomómra.

Megtanultam, hogy létezik egy LOST.IE című weboldal elveszett tárgyak keresésére és bejelentésére.

Észak-Írország rohanvást

Oh, minő sötét az emberi ármány. No jó, ármányról szó nincs, de azért nem volt kellemes elindulni. Az egész kósza ötletet a vasárnapi napkitörés hatására a Földer érő protonfelhő adta. Pontosabban az, hogy eme csillagászati-fizikai jelenség gyönyörű északi fényt gerjesztett, melyet a hírek szerint Észak-Angliából, Észak-Skóciából és Észak-Írországból is látni. Nosza, mondta valaki, pattanjunk munka után kocsira, irány észak: Ballycastle. A térképprogramok 3-3,5 órára becsülték a menetidőt. Ha jól adjuk, akkor éjszaka-hajnal alatt megjárható. Az ötletet körülbelül tizen támogatták nap közben, aztán mindenki elkezdett nyavajogni, visszalépni. Legfőképp az, aki az egyik hangadó volt. (A másik én voltam, teljesen bezsongtam a lehetőségtől, de autó nélkül szavazati jogom nem volt.)

Végül négyen mentünk, egy autóval.

Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.

Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)

Szník pík

 Munkahelyi titoktartást nem sértő kép a hétköznapjaim illusztrálásaként.

Lee

Amikor megismertem Lee-t, nagyon elszégyelltem magam. Az általam eddig megismert összes Lee-vel ellentétben ő ugyanis nő. Méghozzá az egyik legbájosabb nő, akit valaha láttam. Amikor a lakáshoz közeledtünk, világossá vált előttem, hogy annak, hogy PPS, bankszámla stb nélkül megkapom az apartmant, abban nagy szerepe van Lee személyiségének. P javaslatára köszönetképpen plusz a nemrég tartott születésnapjára vettem neki virágot. Egy biztos, hogy a cég maga és a dolgozói is nagyon sokat köszönhetnek neki. Nem csoda, hogy külön „köszönöm” dukál Lee-nek. A „thanks a lot” itteni köznapi formája a „thanks a milli”, de neki azt mondják. „thanks a mill’ Lee”.