Aki keres...

Reggeli tornának is beillett amit ma reggel tettem. Napfelkelte - vagy inkább maradjunk annyiban, hogy kivilágosodás - után egy perccel Sandyfordból indulva végigtekertem a kerékpárutat a Grand Canalig és vissza. Odafelé magán az úton, a lehető leglassabban. Visszafelé ugyanazon az oldal, ahol értelemszerűen nem mehettem a kerékpárúton, hiszen a város felé igyekezte a kétkerekes-társak, ezért fent a járdán, de a lehető legközelebb a padkához.

Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.

Azért ez szép. Több ezer bringás reggelente csak befelé. Rendes bicó mögé csatolt egykerekes "pótülésben" utazó háromévestől hatvan-hetvenéves sportmamikig. Ki tandemmel, ki babetta-szerű motorral a lejtőn szigorúan csak a pedálokat használva; ki öltönyben, de a legtöbben szabályos bringás felszerelésben, tapadós latexben, sisakban és szigorúan láthatósági mellényben. A szabálytalankodók aránya magas. Úgy harminc százalék. Egy maga is bringával járó újságíró már megénekelte őket az itteni Metro-ban. Azért mert láthatósági karácsonyfát játszanak és a kerékpársávban mennek, már azt hiszik a közlekedési lámpa, a yield táblák, az egyirányú forgalom már nem vonatkozik rájuk. Aztán csodálkoznak, ha egy kocsi motorháztetején végzik.

A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.

A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)

A történetnek a jóleső izomláz mellett két haszna van.

Az okos ember más kárán tanul. Én ráírtam a telefonszámomat a kulcscsomómra.

Megtanultam, hogy létezik egy LOST.IE című weboldal elveszett tárgyak keresésére és bejelentésére.

Ritmus

"Nem félni kell tőle, hanem számítani rá" - hallottam a gondolataimat átszűrődni a konstans lihegésemen. Még egy meredekebb rész és ha azon túl vagyok, akkor tulajdonképpen felértem a Ticknock tetejére. De tudtam, ez az utolsó emelkedő az, ahol általában feladjuk. Ez a tudás megmérgezi az elmét, azt mondja, most is állj meg inkább,szállj le, told egy kicsit a biciklit. Senkit nem érdekel, ha nem mégy fel egyhuzamban. Ez ellen a gondolatsor ellen küzdöttem amikor a nyitó mondat csak úgy jött. Wow, gondoltam, milyen frappáns kis szállóige. Ha az ókorban találom ki, akkor lehet, hogy fennmarad a nevemmel együtt, ha százhúsz éve, akkor lehet, hogy Molnár Ferenc lenyúlja ("Mától kezdve én mondtam.") De manapság, mindösszesen annyit tehetek, hogy kiírom a Facebookra, hátha valakiben megpendít valamit. Halottak napja utáni reggelen különösképp.

Amíg ekképpen évődtem, szépen - és nagyon, de nagyon lassan - bevettem az utolsó tüdőköptető kanyart is. Még pár tucat nyomás a pedálon és fent vagyok a tetőn. Most már nem kérdés, hogy fel tudok-e jönni egy pihenővel a Ticknockra. Igen. És az a pihenő nagyon bánt, de a 45 fokos részt még mindig nem tudom megcsinálni úgy, hogy ne szívná el az erőmet a későbbiekről.

Az erdőszint felett, a rádiótornyok tövében végre napsütés fogad. Ám a fák hiánya egyben hatalmas erejű szelet is jelent. Pihegek, felveszek egy kapucnis pulcsit, öblögetem a számat - ilyen hidegben ivásról szó sem lehet, ha nem akarok ártani a torkomnak. Csendes még a reggel. A nap alacsonyan, az árnyak végtelen hosszúak és két futót leszámítva senki nincs még az ösvényeken. Csupán egy zömök, tehát nem karcsú, de annál szebb agancsú szarvas képviseli a vadéletet. Átszalad előttem, de aztán megáll, alkalmat adva, hogy megpróbáljam lencsevégre kapni. Aztán indulok vissza...

Szarvas néz le Dublinra a Ticknockról

Nem tudom, hanyadszor tettem meg ezt az utat. És még rengetegszer fogom. Addig nem lesz nyugtom, amíg nem sikerül egy menetben feljönnöm. Aztán tovább. Ugyanígy vagyok mindennel. Black Rock és White Rock, Bray és Tallaght, a szép parkok, a tiszta ég. (New York után duplán tudom értékelni a hatalmas, szabad tereket.)

Mindezt csak azért írtam le, mert tudatában vagyok, hogy leült a blog egy kicsit. Amint már elsírtam korábban, elveszett az újdonság varázsa. Ismerősként köszönnek a sarkok, utcák, terek. A járatlan utakon is egyre jobban eligazodom. A mentális térkép szépen felépült, a napi, heti rutin kialakult. A magam ritmusát élem most már, ahogy mindenki, aki huzamosabb ideig él ésdolgozik egy helyen. Kevés az új, kevés az, amiről érdemesnek találok írni.

De azért vagyok, megvagyok, itt vagyok.

Üdv mindenkinek.

És mivel másutt lemaradt, kellemes novembert mindenkinek. : )

Hajnali részegség

Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.

A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.

Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.

Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.

Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)

Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)

Seapoint, szeptember, fél hét

Derült égből szaltó

Nemere Istvánnak egyik (számomra) örök érvényű párbszéde A kozmosz lovagjaiban hangzik el. Egy gázrobbanás után beszélget a két tinédzser űrhajóspalánta. Az egyik, egy dagi kölök azt mondja, a robbanás keresztürepítette az űrhajón. A másik megjegyzi, hogy kár, hogy nem látta, mert a sárga űrruhában vízszintesen szállva olyan lehetett, mint egy túlméretezett kanári. A dublin feletti hegyekben ma mindenki lemaradt arról, hogy egy túlméretezett szürke veréb (én) kecsesen elszáll, mint a győzelmi zászló. Sajnálhatjátok!

Történt, hogy baráti noszogatásra felkaptattunk a Dublin feletti hegyre. No, nem kellett nagyon noszogatni. ("Munka után felmegyek oda a hegyre biciklivel, jössz?" "Naná!") Felfelé a tüdőm akart kijönni a számon, lefelé pedig olyan élményben volt részem, melyre nem, hogy reggel nem gondoltam, amikor felkeltem, hanem még akkor sem, amikor rábólintottam a rövid túrára. A túrakerékpárosoknak kedvezendő ugyanis jótét lelkek egy jópofa downhill pályát építettek a hegy tetejéről egészen a völgybe. És, ha már ott volt, miért ne próbáljuk ki.

Az persze a sors iróniája, hogy éppen az elmúlt vasárnap fújtam keményre az abroncsokat, mert aszfalton mégis csak az a jobb. Az ülést is felemeltem. És hát a mai napon nem éppen az alkalomnak megfelelően voltam öltözve. Szűk farmer, a hátizsákban pedig fényképező, kis HDD, könyvek, telefonok. Még jó, hogy a délben vásárolt tejet, kenyeret hazavittem gyorsan, este már nem volt nálam. Mindez persze nem mentesít attól, hogy überbéna vagyok és ezt a sportot sem nekem találták ki. De azért élmény volt kipróbálni. Bár sokszor jutot eszembe az "Anyu, nézd, tudok biciklizni egy kézzel, kéz nélkül, fog nélkül" vicc, de azért sokat nevettem lefelé. A szaltó is belefér, bár azóta nem mertem bekapcsolni az elektronikai eszközöket attól félve, és tényleg sajnálom, hogy kölcsön bringával estem. Kicsit görbe lett, kicsit karcos. Bocsi, bocsi.

(Fényképek most nincsenek, majd következő alkalommal, amikor nem lemerült aksis gép lesz nálam.)

I want to ride my....

Nemes elhatározás a pénztelen, kezdő, külföldre szakadttól, hogy az első fizetésig mindennemű kiadást minimalizál, későbbre halaszt. A környéket maximum gyalog fedezi fel. Étkezése főként vajas kenyér + alma.

Ismerem, milyen ez. Amerókában hasonlóan tudtam nagyszerűket spórolni. De átok rá és rám! Mindezen elhatározás sajnos csak addig tartott, amíg el nem jött az első hétvége és pártfogóim el nem kocsikáztattak a maximum tíz kilométerre levő tengerpartra. Amikor megláttam, hogy szinte karnyújtásnyira milyen szép park, játszótér, tengerpart leledzik, megváltozott a lelkes kezdő lelkiállapot, még lelkesebb lett, de már ezt üvöltötte bennem:

J Á R M Ű V E T,  D E  M O S T !

És amikor fáradtan, izomlázasan hazaértem (mert nem voltam szokva, hogy gyermekeket hintáztasak), és lemostam a sós-tenger-illatot a lábaimról (mert nem bírtam ki és belegázoltam), rögtön az Argos katalógust kezdtem bújni. Az otthoniaknak kedvéért, ez a régi Quelle katalógusokra emlékeztető, röpke 1700 (!) oldalas olvasmány azért van nálam, mert P-ék úgy gondolták

1. megismerkedhetem az itteni árakkal

2. nyelvgyakorlásnak sem utolsó, olyan, mint egy kétezer oldalas I ♥ Words

Én pedig hozzáteszem:

3. ajtótámasznak sem utolsó

Mert bár nagyon tetszik a nagyon modern és nagyon új lakás, de halálra idegesít, hogy minden ajtó automatikusan becsukódik. Néha szeretném nyitva hagyni olyikat, kiváltképp, amikor porszívót vagy valami ilyesmit cipelnék és mindkét kezem teli.

Van még egy motiváció a kerékpárvásárlás mielőbbi nyélbe ütésére. Magyarországon ugye van a „kerékpárral a munkahelyre” mozgalom. Meghirdetik, lehet hozzá csatlakozni, aztán naplózni, ki mennyit járt. Lehet kapni szóróajándékokat, felkerülni a dicsőségtáblára és ehhez hasonló mókás dolgok. Itt egy kicsit komolyabban adják elő. Aki szeretne kerékpárral járni az irodájába, az szépen megkeresi a főnökét és előadja neki. Azt is elmondja, honnan és melyik bicót szeretné a feneke alá kaparintani. A cég befárad a boltba és megvásárolja(!) a dolgozójának a kerékpárt. Ezt a cég, mint költséget leírja (vagy valami ilyesmi, tehát neki jó), a dolgozónak pedig levonják a béréből. Azaz nem az adózás utáni, kevesebb pénzéből veszi, hanem meg sem kapja az árát, tehát csökkenti az adóalapját.

Hát nem elmés? Nálunk az egészségpénztárakon keresztül lehet valami hasonlót intézni, de egyrészt nagyon sokat mozog a pénz, feleslegesen belekerül egy harmadik nyerészkedő szereplő (az EP), és nagy a rizikó, hogy az ember úgy jár, mint én, hogy év végén kap egy szép levelet, hogy azt a bizonyos sportszert jogtalanul vette EP-re, úgyhogy fizesse vissza, vagy fizessen be 30% adót. No, ez itt nincs biciklire. Csak a cég vegye meg.S most azt csiripelik, ezt a rendszert szeretnék most eltörölni. Ezért kellene minél hamarabb keríteni egyet. Ez a hivatalos indok. A nem hivatalos viszont, hogy hív a tengerpart. De gyalog messze van.