A mi kis emeletünk 2.

Én nem tudom, hogy ez mennyire szokványos itt Írországban, de az öt ajtót számláló emeletemen immár a második fura alakkal hozott össze a sors. Ezen a kartárson a múltkorival ellentétben volt ruha, ám teljesen kinyújtva a földön feküdt. Mindezt reggel fél hétkor.

A csendes szomszéd

Óvatosan megkocogtatom. "Are you okay?" Majd kicsit erőteljesebben. Erre halkan odasúgja "Yes." Hagyom hát. Hazamegyek, lezhanyzom (futás után voltam), reggelizem estébé Kilenc előtt indulok munkába: az illető még mindig ugyanott.

Meggyőződöm róla, hogy él és még mindig "Yes" a felelet az "Are you all right?"-ra és hagyam. Elég volt a meztelen emberrel kínlódni. Még átfut a fejemen, hogy hozok neki egy pládet és párnát, de rájövök, nincs plédem (throw). A párnám pedig túl személyes (értsd azon fekszem, izzadt).

Délutánra már nem volt ott.

Legyeskedés

Van egy politikailag inkorrekt vicc, amely ráadásul mutogatós, tehát leírva végképp nem működik. Monitorra vele hát. A ferde szájú család lefekvéshez készülődik, elfújnák a gyertyát, de nem tudják. A szájuk elé emelik, de amikor fújnak, a levegő oldalvást jön ki az ajkaik közt. Fúj a gyerek, jobbra mellé, fúj az anya, balra mellé. Fúj az apa, mindkét irányban a láng mellé. Dühösen átviszi hát a szomszédba a gyertyát. A felvert koma álmosan áll az ajtóban. "Mit tehetek önért?" "Megtenné, hogy elfújja a gyertyát?" A szomszéd megnyálazza a mutató és hüvelykujját és elcsípi a lángot. "Sssssz."

A kollégám tegnap ismét azzal szórakoztatott minket, tévé nélkülieket, hogy elmesélte, miről maradtunk le. Látott például egy dokumentumfilmet arról, hogy ha légy van az asztalon és a tenyereinket az asztal lapja felett összeütve próbáljuk agyoncsapni, akkor a kezeink közt összenyomódik a levegő, amely felhajtóerővel hat és kilöki a rovart az ujjaink kosarából. Ezért a helyes módszer, ha az asztal lapjától indítjuk a kézéleinket, de részút felfelé húzzuk egyben és már a levegőben tapsolunk.

Vágás.

Dupla műszak. Egykedvűen vacsorázunk az irodában, fáradt gondolataink az előttünk álló még három-négy óra körül andalog, miözben tányérjaink felett egy hatalmas, fekete bögöly döngicsél hatalmas köröket reppentve. "Már két napja itt van, nem tudjuk kizavarni, lecsapni" - mondja a főnöknő. Követem a szememmel a dögöt, megvárom, amíg lábat dörzsölendő leszáll kicsit, fölé teszem egyetlen tenyerem és lefelé csapó mozdulattal agyonütöm.

Aki tud párhuzamot vonni, az jó volt algebrából, a többieknek ajánlom a zene tanulást. :)

Ritmus

"Nem félni kell tőle, hanem számítani rá" - hallottam a gondolataimat átszűrődni a konstans lihegésemen. Még egy meredekebb rész és ha azon túl vagyok, akkor tulajdonképpen felértem a Ticknock tetejére. De tudtam, ez az utolsó emelkedő az, ahol általában feladjuk. Ez a tudás megmérgezi az elmét, azt mondja, most is állj meg inkább,szállj le, told egy kicsit a biciklit. Senkit nem érdekel, ha nem mégy fel egyhuzamban. Ez ellen a gondolatsor ellen küzdöttem amikor a nyitó mondat csak úgy jött. Wow, gondoltam, milyen frappáns kis szállóige. Ha az ókorban találom ki, akkor lehet, hogy fennmarad a nevemmel együtt, ha százhúsz éve, akkor lehet, hogy Molnár Ferenc lenyúlja ("Mától kezdve én mondtam.") De manapság, mindösszesen annyit tehetek, hogy kiírom a Facebookra, hátha valakiben megpendít valamit. Halottak napja utáni reggelen különösképp.

Amíg ekképpen évődtem, szépen - és nagyon, de nagyon lassan - bevettem az utolsó tüdőköptető kanyart is. Még pár tucat nyomás a pedálon és fent vagyok a tetőn. Most már nem kérdés, hogy fel tudok-e jönni egy pihenővel a Ticknockra. Igen. És az a pihenő nagyon bánt, de a 45 fokos részt még mindig nem tudom megcsinálni úgy, hogy ne szívná el az erőmet a későbbiekről.

Az erdőszint felett, a rádiótornyok tövében végre napsütés fogad. Ám a fák hiánya egyben hatalmas erejű szelet is jelent. Pihegek, felveszek egy kapucnis pulcsit, öblögetem a számat - ilyen hidegben ivásról szó sem lehet, ha nem akarok ártani a torkomnak. Csendes még a reggel. A nap alacsonyan, az árnyak végtelen hosszúak és két futót leszámítva senki nincs még az ösvényeken. Csupán egy zömök, tehát nem karcsú, de annál szebb agancsú szarvas képviseli a vadéletet. Átszalad előttem, de aztán megáll, alkalmat adva, hogy megpróbáljam lencsevégre kapni. Aztán indulok vissza...

Szarvas néz le Dublinra a Ticknockról

Nem tudom, hanyadszor tettem meg ezt az utat. És még rengetegszer fogom. Addig nem lesz nyugtom, amíg nem sikerül egy menetben feljönnöm. Aztán tovább. Ugyanígy vagyok mindennel. Black Rock és White Rock, Bray és Tallaght, a szép parkok, a tiszta ég. (New York után duplán tudom értékelni a hatalmas, szabad tereket.)

Mindezt csak azért írtam le, mert tudatában vagyok, hogy leült a blog egy kicsit. Amint már elsírtam korábban, elveszett az újdonság varázsa. Ismerősként köszönnek a sarkok, utcák, terek. A járatlan utakon is egyre jobban eligazodom. A mentális térkép szépen felépült, a napi, heti rutin kialakult. A magam ritmusát élem most már, ahogy mindenki, aki huzamosabb ideig él ésdolgozik egy helyen. Kevés az új, kevés az, amiről érdemesnek találok írni.

De azért vagyok, megvagyok, itt vagyok.

Üdv mindenkinek.

És mivel másutt lemaradt, kellemes novembert mindenkinek. : )

Eoin

Természetesen nagyon szexi tud lenni, ha az álmos reggelen, a nem úgy tervezett éjszaka után az ottmaradt hölgyvendég magára kapja a férfi valamely ingjét, pólóját, alsóját. Higiéniára kényesebb ilyenkor örülnek, ha bontatlan fehérneműt találnak a szekrényben. De nem csak ezen váratlan helyzetek miatt érdemes bontatlan csomagolású alsókat tartani otthon. Már feltéve ha van bennünk emberbaráti izé...

Annyira vígjátéki volt az alaphelyzet, hogy el sem hinném ha más mesélné. Harsány színdarab, limonádé amerikai vígjáték első jeleneteként minden további nélkül, de itt a négyszázharminc lakásos apartman-tömb egyik lépcsőházának sokadik emeletén, a hátam mögött torkát köszörülő férfi látványa teljesen valószínűtlennek tűnt. Amikor a gyors reggeli bevásárlásból megtérve liftből kiléptem, még nem láttam senkit. Amikor tíz másodperccel később a lakás ajtaját nyitottam volna, már ott állt mögöttem egy szál rövid, talán női kabátban és a torkából próbált valami hangot előcsiszolni.

Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.

Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.

A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.

Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.

A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.

Távkapcs

Szerencsésnek tartom azt, aki összecsomagol egy bőröndbe, élethelyet vált, ott kicsomagol és új fejezetet nyit az életében. Még az is jobban vágyom, amit például a Julia Roberts által játszott írónő tett az Eat Pray Love című filmben, hogy az életét bedobozolva betette egy raktárba és továbbállt a világ más részeire.

Egyik munkatársam, aki utánam érkezett a céghez, ma lefotózott gázmérőket és számlakivonatokat böngészett a monitorán. Akárcsak én. Nekem egy lakásom maradt Magyarországon, minden nyűgjével együtt. A lakásba minden áron belépni óhajtó kéményseprőkkel, gázóra-leolvasókkal. Lemondhatatlan tévéelőfizetéssel, gondozatlan kerttel, a postaládámat hetente kétszer kérhetetlenül teleszemetelő szórólapozókkal. A helyzetet szerencsére lehet kezelni. Örök hála a segítőimnek!!! Komolyan. Mégis jobban érezném magam, ha nem kellene havonta villanyórák fotóival, a továbbítandó levelek gondjával, az egymás mellett élés természetes velejáróival (lásd jószomszédi iszony) küzdenem innen, messziről. Jó lenne, ha az évek óta hajtogatott "nem mobil a magyar" közhely végleg lekerülne mindenféle médium repertoárjáról és azt kezdenék feszegetni, miért kerül ilyen lehetetlen helyzetbe az, aki mobil szeretne lenni, de forintmilliókat tapsolna el azzal, ha egy új állás kapcsán azonnal eladná a lakását a piaci viszonyoktól függetlenül.

Tudom, minden relatív. A lakásnak nagyon is örülni fogok, amikor hazalátogatok. Lesz, hogy aludnom, nem leszek másnak a terhére. Minderre nem számíthat az, aki egy bőrönddel vágott neki az új életnek, vagy akinek dozolva fekszenek az emlékei, a ruhatára egy padláson. Tudom, mások szemében dögöljek meg a gondjaimmal, örüljek, hogy van lakásom, tudom fizetni és nem fenyeget a kilakoltatás, a hajléktalanság. Én látom azt a nézőpontot is. A fenti két bekezdés az enyémet vázolta.

4-7

Elmúlt a negyedik hétvége, letelt a kint tartózkodásom negyedik hete is. Számomra, elreppent. Ahogyan a megelőző hónap is. Nézek befelé, vizsgálom magamat, kérdezgetem ugyanazt, amit mások is: mit érzel? hogy vagy? milyen itt?

Az igazság, hogy egyszerre új lakhelyre kerülni és munkahelyet váltani, számomra nem volt egyenlő súlyú. A kulturális sokknál jóval nagyobb volt a munkahelyi. Egy hatalmas, működő rendszert kell megismernem. Megtanulni kismillió kifejezést, elnevezést és személynevet. Az idegen nyelv sem éppen segítség, mert még a teljesen egyértelmű kifejezések is furcsán veszik ki magukat így, hogy sosem használja senki magyarul. És akkor ott vannak azok, amelyeket még magyarul sem használtam soha, vagy ha igen, akkor legutóbb a főiskolán a logisztika és gazdasági tananyag kapcsán.

Amit a négy hét alatt mindennél jobban megismertem, az itteni bürokracica. Még nincs vége a formanyomtatványokkal és ügyintézőkkel folytatott harcomnak, de már kifelé jövök a csata sűrűjéből. (Jelenleg arról kell igazolást felhajtanom, hogy valóban bérelek egy lakást, hogy adókedvezményt kapjak.) Amit a legkevésbé, azaz egyáltalán nem kóstoltam még, az a szórakozási lehetőségek tortája. A lakhelyem, a távolság, mint korábban írtam, elszigetel a belváros nyüzsgésétől. A legnagyobb kaland eddig az volt, hogy egy ismeretlen névvel, de az én címemmel ellátott levelet találtam a postaládámban. Az itt egészen népszerű LinkedIt (Facebook szerűség) segítségével megtaláltam a címzett hölgyeményt és a szomszéd épületben, ahol valójában lakik, a kezébe adhattam a levelét.

Mi változott a négy hét alatt? Már ki merem nyitni a számat. Még akkor is, ha tudom, hogy talán helytelenül fogom mondani, amit fogok. Belül valami átkapcsolt. Az emberek nem gondolatolvasók, ergo ha nem nyitom ki a szám, semmi nem fog történni, hiába is szeretném. Aztán megbarátkoztam a villanykapcsolókkal. Már nem felejtem égve a lámpákat éjszakára vagy egész álló napra. Az úttesten még mindig fordítva nézek körül. De nem baj. Itt oly’ sokára váltanak zöldre a gyalogos lámpák, hogy mindenki a piroson jár (fut) át, és előtte minden irányban érdemes alaposan megszemlélni, jön-e valamilyen jármű. A pénz nem a barátom. Állandóan kismillió egy és kéteurós van a tárcámban. Komolyan idegesítő. A napi rutinom még mindig zavaros. Még mindig korán ébredek, de már legalább nem négy és öt, hanem öt és hat között.

Az ételekkel próbálkozom, próbálkozom. A fele nem ízlik, még a sajtok közt is volt, amelyre finnyáztam. A hétköznapi dolgokból is nagyon sokat megismertem. Érdekes tapasztalatom a postán, majd egy másik alkalommal lejegyzem.  Áruházak, gyorséttermek, telefonos ügyfélszolgálatok végtelen menüi, parkolási rendszer, árképzés, kedvezmények, pontgyűjtők és szelektív hulladékgyűjtők... Azt kell mondjam, most tapasztalom meg a valóságban, mi az a globalizáció. Egyre több mindenre bólintok egyszerűen: nálunk is ugyanígy volt, vagy legalábbis már láttam ilyet másutt, máskor.

Négy hét /bürökratikus/ termése

A mentális térképet szorgalmasan építgetem. Egy nagyobb gyalogtúra emerre, egy kellemes biciklizés amarra. És térkép bújás rendületlenül. Csak így lehet. A hétvégéket próbáltam tehát tartalmasá tenni. Bár egy komoly esős nap egyszer, egy betegen végighevert szombat most hétvégén a kukába dobott hétvégék közé soroltatnak. De már voltam a tengernél, a belvárosban, egy külvárosi részen. Úgyhogy nem telt el tétlenül a négy hét, sem eseménytelenül, csak kevés időm volt mindezt szavakkal is krónikálni. De majd igyekszem.