Büro

Két különböző bank fiókjában is voltam, s bár ebből általánosítani még nem szabad, de a hasonlóságuk szembeötlő és összevethető a magyar tapasztalatokkal. Kezdődik a belépésnél. Zsilipezni kell. Azaz két bejárati ajtó van, mindkettő vastag, golyóálló üveg. Az egyik csak akkor nyílik, amikor a másik csukva van. Gombnyomással kell nyitni. Gombok vállmagasságban és combmagasságban a kerekes székes embertársaknak. Belül sorban állós rendszer van. Emlékszem, hogy rákészültem a kis szótárammal, hogy majd körülbelül mi lesz a felirata annak a gombnak a sorszámhúzón, amelyet meg kell nyomnom. Nincs ilyen. Sorba kell állni, a boltokban, patikákban már megtapasztalt és első percben megkedvelt egy sor - több ablak rendszerben. Azaz nincs tolakodás, nincs Murphy törvénye szerint gyorsabban haladó másik sor. Nincs átkozódás, amikor kiderül, hogy az előttem álló az ablaknál információs adatszivattyúvá változik és csak kérdez, kérdez, kérdez. S olyan sem fordulhat elő, amely a legutolsó otthoni OTP bankos látogatásom alkalmával, hogy volt ugyan sorszámom, de egyszerűen kihagytak az ügyintézők mert kézzel kezdték magukhoz hívni az ismerőseik sorszámait, és záráskor a biztonsági őr kérdezte szigorúan, hogy mit keresek még ott, amikor elfogytak a hívható sorszámok.

Ugyanez a kellemes egy sor, több ablak rendszerű sorban állás zajlik a postán is. (Bárcsak otthon is bevezetnék. Nem kell sorszámhívó rendszer, csak pár szalagos korlát és a munkájukat szorgalmasan végző alkalmazottak.) Az itteni postáról csupán egyetlen dolgot jegyeznék le. Ha nincs bélyegem a levélküldeményre vagy nem tudom, a súlya miatt, mennyi kell rá, oda kell menni az ablakhoz, ahol lemérik, bélyeget adnak rá, kifizetem, de ezután visszaadják a kezembe és nekem kell bedobnom a postaládába. Én most nem fogok bekezdéseket írni erről. Aki szeretne, gondolkozzon el ezen. Lehet rajta.

A banki ügyek a másik véglet, ahol minden szigorúan - és túlzóan - ellenőrzött. Elektronikus ügyintézést nem tudtam azonnal, a számla és kártya mellé igényelni. Külön napon, külön nyomtatvánnyal kellett. Válaszul postai levélben kaptam egy PIN számot, amellyel még mindig nem tudtam interneten bankolni. Elébb telefonon csatáznom kellett egy ügyintézővel, akitől kaptam egy újabb kódot. Egyelőre ők nyertek, mert a pinkóm, a másik kód együtt sem hajlandó beengedni a netes felületen. És már előre rettegek a csoportos beszedési megbízástól, mert azt is levélben plusz telefonon vagy neten plusz levélben kell intézni.

Intézmények tehát itt is vannak. Ügyintézőkkel. Ügyfélkezelő rendszerekkel. Nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy egyik a jobb vagy a másik. A sorban állás rendszere az egyetlen, amelyben magasan a magyar rendszer felett állnak. Valljuk be, amennyi időt életünk során különböző sorokban töltünk, ez már valami.

4-7

Elmúlt a negyedik hétvége, letelt a kint tartózkodásom negyedik hete is. Számomra, elreppent. Ahogyan a megelőző hónap is. Nézek befelé, vizsgálom magamat, kérdezgetem ugyanazt, amit mások is: mit érzel? hogy vagy? milyen itt?

Az igazság, hogy egyszerre új lakhelyre kerülni és munkahelyet váltani, számomra nem volt egyenlő súlyú. A kulturális sokknál jóval nagyobb volt a munkahelyi. Egy hatalmas, működő rendszert kell megismernem. Megtanulni kismillió kifejezést, elnevezést és személynevet. Az idegen nyelv sem éppen segítség, mert még a teljesen egyértelmű kifejezések is furcsán veszik ki magukat így, hogy sosem használja senki magyarul. És akkor ott vannak azok, amelyeket még magyarul sem használtam soha, vagy ha igen, akkor legutóbb a főiskolán a logisztika és gazdasági tananyag kapcsán.

Amit a négy hét alatt mindennél jobban megismertem, az itteni bürokracica. Még nincs vége a formanyomtatványokkal és ügyintézőkkel folytatott harcomnak, de már kifelé jövök a csata sűrűjéből. (Jelenleg arról kell igazolást felhajtanom, hogy valóban bérelek egy lakást, hogy adókedvezményt kapjak.) Amit a legkevésbé, azaz egyáltalán nem kóstoltam még, az a szórakozási lehetőségek tortája. A lakhelyem, a távolság, mint korábban írtam, elszigetel a belváros nyüzsgésétől. A legnagyobb kaland eddig az volt, hogy egy ismeretlen névvel, de az én címemmel ellátott levelet találtam a postaládámban. Az itt egészen népszerű LinkedIt (Facebook szerűség) segítségével megtaláltam a címzett hölgyeményt és a szomszéd épületben, ahol valójában lakik, a kezébe adhattam a levelét.

Mi változott a négy hét alatt? Már ki merem nyitni a számat. Még akkor is, ha tudom, hogy talán helytelenül fogom mondani, amit fogok. Belül valami átkapcsolt. Az emberek nem gondolatolvasók, ergo ha nem nyitom ki a szám, semmi nem fog történni, hiába is szeretném. Aztán megbarátkoztam a villanykapcsolókkal. Már nem felejtem égve a lámpákat éjszakára vagy egész álló napra. Az úttesten még mindig fordítva nézek körül. De nem baj. Itt oly’ sokára váltanak zöldre a gyalogos lámpák, hogy mindenki a piroson jár (fut) át, és előtte minden irányban érdemes alaposan megszemlélni, jön-e valamilyen jármű. A pénz nem a barátom. Állandóan kismillió egy és kéteurós van a tárcámban. Komolyan idegesítő. A napi rutinom még mindig zavaros. Még mindig korán ébredek, de már legalább nem négy és öt, hanem öt és hat között.

Az ételekkel próbálkozom, próbálkozom. A fele nem ízlik, még a sajtok közt is volt, amelyre finnyáztam. A hétköznapi dolgokból is nagyon sokat megismertem. Érdekes tapasztalatom a postán, majd egy másik alkalommal lejegyzem.  Áruházak, gyorséttermek, telefonos ügyfélszolgálatok végtelen menüi, parkolási rendszer, árképzés, kedvezmények, pontgyűjtők és szelektív hulladékgyűjtők... Azt kell mondjam, most tapasztalom meg a valóságban, mi az a globalizáció. Egyre több mindenre bólintok egyszerűen: nálunk is ugyanígy volt, vagy legalábbis már láttam ilyet másutt, máskor.

Négy hét /bürökratikus/ termése

A mentális térképet szorgalmasan építgetem. Egy nagyobb gyalogtúra emerre, egy kellemes biciklizés amarra. És térkép bújás rendületlenül. Csak így lehet. A hétvégéket próbáltam tehát tartalmasá tenni. Bár egy komoly esős nap egyszer, egy betegen végighevert szombat most hétvégén a kukába dobott hétvégék közé soroltatnak. De már voltam a tengernél, a belvárosban, egy külvárosi részen. Úgyhogy nem telt el tétlenül a négy hét, sem eseménytelenül, csak kevés időm volt mindezt szavakkal is krónikálni. De majd igyekszem.

Kezdetek

Beköltözésem estéjén elmentem vásárolni. Vettem konyhai dolgokat, élelmiszert, szemeteszsákot. Aztán, amikor kipakoltam, szembesültem azzal, hogy mennyi minden kimaradt. Aznap egy előadás miatt későn értem haza, de nekiálltam kicsomagolni a legfontosabb elemeket. A hűtőt, vízforralót.

A második estén vásároltam tisztítószereket. És a legfontosabb bútorokat derekasan lepucoltam. Aztzán bekucorogtam egy sarokba és olvastam éjjelig.

Most ott tartok, hogy ezt nem folytatom minden áldott nap. A listám már kész, mi hiányzik még, hogy lakásnak nevezhessem ezt a helyet és az egyik hétvégi napon nagytakarítás következik, akár tetszik a buci fejemnek, akár nem.

A hely, ahol élek

A lakhelyemre rosszat nem mondhatok. Ezt az elején leszögezem. A fenekem alá tolták, mire kijöttem le volt zsírozva, csak a papírokat kellett aláírnom. Fizetést is kapok majd annyit, hogy fizethessem. Mit mondhatnék rosszat?

Tényszerűen annyit, hogy helyileg az irodaház komplexum közelében épült, ahogyan sok más apartmanház is. Igényes, odafigyeléssel készült. A lakásom modern és teljesen felszerelt. Az épületben van biciklitároló. Az épület akadálymentes. A folyosók szőnyege süppedős. A bejárata modern. A közös udvar parkszerű. De az átadás, vagy igazi beindulás előtt üthetett be a válság, mert az összkép felemás. Minden kész, de a liften belül még ott a faborítás. Az alsó két szint (garázsok) lépcsőháza már burkolat nélküli. A garázs szinte csupasz beton.

(a liftben még ott burkolat)

A közvetlen szomszédságban egy befejezetlen építkezés szomorkodik. Szürke falak merednek az égnek, több tucat ablaknyílással bámulják az általunk belakott testvéreit. Megtudtam, már évek óta áll. Kiváló paintball vagy parkour helyszín lenne, illetve kiválóan sci-fi helyszín. A mi épületünk lakott ugyan, de a földszintjére álmodott üzletsorból semmi nem lett. Üresen konganak.

A munkahelyemre tíz perc alatt jutok el gyalog. De csak azért, mert a fékész épület telkét meg kell kerülnöm. Amúgy öt lenne. És végig félbehagyott épületek közt járok. Az egyik mellékes kis placcot a gördeszkások vették birtokba. Csövekből, rámpákból kiváló gyakorlópályát építettek maguknak. Ezen keresztül közelítem meg minden reggel az irodaházamat. Kedvem lenne ugrálva, szaltózva közlekedni a kiszögelléseken. No, majd pár hónap edzés és kicsit lengébb ruha. (És a szaltó akkor sem.) Van már terepem is. Utam egy nem túl forgalmas betonlépcsőn keresztül vezet. Egy hét alatt még senkit nem láttam ott. Elhatároztam, ezen fogok lépcsőzni. Már csak tornacipőt kell szereznem.

A lakásom modern és vadonatúj. Amíg nem illatosítom be, vagy nem kezdek füstölőzni, minden áthat az újlakás-szaga. Akárcsak három éve Budapesten. Csak ezt nem én rendeztem be. Készen van. Bár nem az én ízlésem, de el kell ismernem odafigyeléssel bútorozták be. Fekete és fehér és üveg. És - nem győzöm ismételgetni - új. A bútorokon, függönyökön még ott a gyártó cédulája. A konyhagépek nincsenek kicsomagolva. Van kenyérpirítóm, vízforralóm, mikróm, sütőm, tűzhelyem, mosogatógépem, hűtőm, fagyasztóm, mosógépem, szárítóm, porszívóm és vasalóm.

Az ágyam hatalmas. Az amerikai szállásom jut róla folyton eszembe. Ott is egyedül foglaltam el a dupla fekhelyet. Ott is vegyes érzésekkel aludtam el benne. Erről is lesz még írás. Ahogyan a fürdőszobáról is.

Beköltözés

Az apartman keresése még decemberben elkezdődött. Ám azt a bölcs tanácsot kaptam, hogy amit akkor kinéztem, felejtsem is el, valószínűleg elkél januárra. Majd a kijövetelem előtti héten vadászunk. Pontosan így történt. A kiszemelt apartman elment, került helyébe nem egy másik. Az áruk 900 és 1000 euró között. Per hó. Igen. És még vigasztaltak, hogy a gazdasági válság miatt ilyen olcsó.

Annakelőtte ugyanez a kategória 1300-1400 volt. A leendő cégemtől egy Lee nevű, általam még nem ismert személy (XA) kereste fel a címeket sorra, és küldte nekem a fényképeket. A kedvessége, az utánajárások zöme kezdett kényelmetlenné válni a számomra, így egy bizonyos apartmannál maradtam, amely a fényképek alapján a legjobban mutatott. Kértem, azt szerezze meg nekem.

Ezzel elkezdődött egy ördögi kör, melyből a mai napig nem sikerült kijutnom, bár már látszik a kiút. Nem szeretnék untatni senki, ezért csak nagyon röviden. Ahhoz, hogy legális munkaerő legyek ebben az országban, szükségem van egy ún. PPS számra (kb. az adószám és a TAJ szám együtt). Ahhoz, hogy ezt megkapjam, szükségem van egy itteni lakcímre. Ahhoz, hogy a lakbérleti-szerződést megkössük, és igazolni tudjam a lakcímemet, az ingatlanügynökség kérte a PPS számomat, munkaszerződésemet, bankszámlaszámomat. Amúgy bankszámla nyitáshoz szintén kell a PPS szám.

Sakk-matt.

Majdnem.

A főbérlő végre beadta a derekát. PPS, szerződés, bankszámla, telefonszám nélkül elfogadott albérlőként egyetlen feltétellel: én írom alá a szerződést. Ezt hétfőn délben ütöttük nyélbe. Ekkor ismertem meg Lee-t. (lásd Lee) Elmondták, mit és hogyan kell majd intézni. (Gáz, villany, internet) Kaptam kulcsokat. És ennyi. A fenekem alá lett tolva egy lakás. P volt olyan kedves és vett nekem egy starter kit-et, paplan, párna, huzat, némi élelmiszer, mosószerek, tányér, evőeszköz. Így akár aznap beköltözhettem volna, de P kislányának unszolására maradtam náluk még egy éjszakát. Könnyű a jó körülmények közt ellustulni.

Kedd este aztán végleg elfoglaltam a szállásomat.

A kiutazás maga

Harmadízben jöttem Dublinba. Legutóbb egy hónapja. Semmi különleges érzésem nem volt ezzel kapcsolatban. Két dolgot tartottam csupán észben. Megkérdeztem az Alpok hegyeit, hogy várják-e már Nórit, aki nemsokára hódeszkázni utazik közéjük. Azt recsegték a gleccsereikkel, hogy igen. Anglia felett pedig integettem Andinak, hiszen megígértem neki, bár nem tudom, pontosan merre is van Bristol. Mindegy, a kézmozdulataimat nem csak nekik szántam. Noel, Ancsa, Lily, Péter (Törökéktől). Juhúúú! Üdv mindenkinek odalent!

A leszállástól kezdve egy hatalmas déja vu volt az egész. P a reptéren várt, náluk aludtam, reggel a gyermekei dörömböltek az ajtómon és végeláthatatlanul szórakoztattak, oktattak, beszéltettek. Amíg csak el nem indultak iskolába. Mi pedig a munkába.

Breakfast at...

Kiköltözni Írországba és itt dolgozni - ez nem egy friss ötlet volt. 2003 volt talán, amikor először felmerült. 2008-ban már jártam itt. Azzal a céllal vettem repülőjegyet, hogy munkát keresni jövök bő egy hétre, de mire kijöttünk, addigra világossá vált, hogy erről le kell mondanom egy időre. (Egy beteg szív meggyógyítása fontosabb volt mindennél. És a mai napig azt mondom, megérte.) 2010 novemberében aztán ismét felmerült a kérdés irányomba: jönnék-e? Mondtam: igen! Újabb kérdés: akkor is, ha Írország a csőd szélén áll? Mert ugye hallottam a híreket? Mondtam: Hőőőőőőő! Egy ideje nem engedem a híreket a fülembe, nyár óta nem tévézem, úgyhogy kértem egy kis időt tájékozódni, megrágni dolgokat.

2010. december 13-a, hétfő volt a nap, amikor nagy levegőt véve azt mondtam: legyen. Akkor még csak P hangja biztatott a fejhallgatómban, hogy jöjjek. „Nagy kaland lesz.” „Ha nem tetszik, legfeljebb visszamegyek.” Aztán még valaki biztatott, aki talán nem tudja, de számomra fontos volt a véleménye. Aztán a hét során egyre többen. Családtagok, barátok. Mindenki azzal szembesített, amit én magam elfelejtettem már. Hogy évek óta ezt terveztem. Hogy bánni fogom, ha kihagyom.  Én pedig vártam a telefont Dublinból. Vártam. Vártam. Mint egy rosszul induló randevún a Nyugati órája alatt. Amikor az ember felváltva remél, morog, topog, monológokat mond, az óráját lesi, fogadkozik, lemond, és újfent remél. Pénteken aztán befutott a hívás. Három kérdést kaptam csupán. Szeretnék-e itt dolgozni? Mennyi fizetést kérek? Együtt tudunk-e reggelizni itt, Dublinban, vasárnap.

Igen. Én is megdöbbentem.

December 18-án Budapesten havazni kezdett. Bezárt Ferihegy. Aztán kinyitott, de töröltek minden járatot, kettőt kivéve. Az egyik az enyém volt. Egy szerencsemanó ülhetett az egész utamon. Dublinban P házában aludtam. A családja annyi vidámságot, pozitív energiát adott pár óra alatt, hogy minden őszi rosszkedvem elhessent. A reggeli csodálatos volt. Tulajdonképpen megegyeztünk abban, hogy jövök. Jöhetek. Nem volt indokom azt mondani, hogy nem. Bár a családommal még szerettem volna ezt megbeszélni, mielőtt végleg igent mondok.

Este már Budapesten voltam. Ferihegy középtávú parkolójában vakargattam a jeget az autómról és semmi, de semmi negatívat nem tudtam mondani az elmúlt 48 óráról. Egyedül azt, hogy még egyszer nem dőlök be az amerikai filmekben néha eldurrantott poénnak, hogy Amerikából elugranak Rómába pizzázni. Kiugrani Dublinba reggelizni egy egész napos móka. Már ha az ember aludni és fürdeni is szeretne.