Büro

Két különböző bank fiókjában is voltam, s bár ebből általánosítani még nem szabad, de a hasonlóságuk szembeötlő és összevethető a magyar tapasztalatokkal. Kezdődik a belépésnél. Zsilipezni kell. Azaz két bejárati ajtó van, mindkettő vastag, golyóálló üveg. Az egyik csak akkor nyílik, amikor a másik csukva van. Gombnyomással kell nyitni. Gombok vállmagasságban és combmagasságban a kerekes székes embertársaknak. Belül sorban állós rendszer van. Emlékszem, hogy rákészültem a kis szótárammal, hogy majd körülbelül mi lesz a felirata annak a gombnak a sorszámhúzón, amelyet meg kell nyomnom. Nincs ilyen. Sorba kell állni, a boltokban, patikákban már megtapasztalt és első percben megkedvelt egy sor - több ablak rendszerben. Azaz nincs tolakodás, nincs Murphy törvénye szerint gyorsabban haladó másik sor. Nincs átkozódás, amikor kiderül, hogy az előttem álló az ablaknál információs adatszivattyúvá változik és csak kérdez, kérdez, kérdez. S olyan sem fordulhat elő, amely a legutolsó otthoni OTP bankos látogatásom alkalmával, hogy volt ugyan sorszámom, de egyszerűen kihagytak az ügyintézők mert kézzel kezdték magukhoz hívni az ismerőseik sorszámait, és záráskor a biztonsági őr kérdezte szigorúan, hogy mit keresek még ott, amikor elfogytak a hívható sorszámok.

Ugyanez a kellemes egy sor, több ablak rendszerű sorban állás zajlik a postán is. (Bárcsak otthon is bevezetnék. Nem kell sorszámhívó rendszer, csak pár szalagos korlát és a munkájukat szorgalmasan végző alkalmazottak.) Az itteni postáról csupán egyetlen dolgot jegyeznék le. Ha nincs bélyegem a levélküldeményre vagy nem tudom, a súlya miatt, mennyi kell rá, oda kell menni az ablakhoz, ahol lemérik, bélyeget adnak rá, kifizetem, de ezután visszaadják a kezembe és nekem kell bedobnom a postaládába. Én most nem fogok bekezdéseket írni erről. Aki szeretne, gondolkozzon el ezen. Lehet rajta.

A banki ügyek a másik véglet, ahol minden szigorúan - és túlzóan - ellenőrzött. Elektronikus ügyintézést nem tudtam azonnal, a számla és kártya mellé igényelni. Külön napon, külön nyomtatvánnyal kellett. Válaszul postai levélben kaptam egy PIN számot, amellyel még mindig nem tudtam interneten bankolni. Elébb telefonon csatáznom kellett egy ügyintézővel, akitől kaptam egy újabb kódot. Egyelőre ők nyertek, mert a pinkóm, a másik kód együtt sem hajlandó beengedni a netes felületen. És már előre rettegek a csoportos beszedési megbízástól, mert azt is levélben plusz telefonon vagy neten plusz levélben kell intézni.

Intézmények tehát itt is vannak. Ügyintézőkkel. Ügyfélkezelő rendszerekkel. Nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy egyik a jobb vagy a másik. A sorban állás rendszere az egyetlen, amelyben magasan a magyar rendszer felett állnak. Valljuk be, amennyi időt életünk során különböző sorokban töltünk, ez már valami.

Leeloo Dallas Világjegy

Gyermekkorom egyik irodalmi élménye egy regény volt, mely arról szólt, hogy valakinek ellopják vagy elveszíti az iratait és ebből rettenetesen sok kellemetlen élményben lesz része. A szerzőre, a címre nem emlékszem, de egy mondatra nagyon is. A főhősből fakad ki egy ponton, hogy miért van szükség iratokra, miféle világ ez. A legjobb lenne, ha mindenkinek az ülepére lenne pecsételve minden adat, és amikor a vámos az útlevelét kéri, akkor egyszerűen csak letolná a nadrágját. Igen, ez gyermekkoromból maradt meg bennem, és azt hiszem, most visszaemlékezve hirtelen értelmet nyert számomra a 12-es meg a 16-os karika.

Itt Írországban ha van PPS számod, akkor valaki vagy, ha nincs, akkor senki. Nem áll szóba veled a bank, nem kapsz albérletet, a fizetésednek pedig valami horribilis részét elviszik ún. ’emergency’ adóba. Ma megjött a PPS számom. A bankban azonnal mosolyogtakBejegyzés közzététele, tíz perc alatt igényeltem bankszámlát, amely megnyitja előttem az utat további lehetőségek felé. Olyan volt, mintha a nap is sárgábban sütött volna (a fű zöldjét itt nehéz fokozni). Közben persze arra gondoltam, hogy miért ilyen bonyolult ez az egész. Hol vagyunk még attól, hogy Európában egyetlen igazolványunk legyen, aztán majd netán a világon, aztán majd úgy az Ötödik elem korában, elérkezhetünk a Világjegyig. Igen Leeloo, mindenki tudja, hogy világjegy.

Napsütés, Liffey, PPS

Aki egyszer is utazott a LUAS-on, az unalmasnak fogja találni az összes budapesti villamos vonalat. A LUAS merészen kanyarog, mezőkön vág keresztül, felemelkedik a háztetők magasságába, néhol pedig saját hídon vág keresztül. Na jó, nem egészen villamos, de nem is vonat. Elővárosi vonal, mint a HÉV, de a közlekedő szerelvények erősen emlékeztetnek a Combinókra, hatalmas, egyterű kocsisor, csak még közlekedni is lehet ebben az egy térben.

Reggel még átfutott az agyamon, hogy hozok laptopot az útra. Háromnegyed órát írt a tájékoztató a Sandyford (ahol lakom) - Dublin belváros útra. Még szerencse, hogy meggondoltam magam. A LUAS reggel tömve van. Mindenki igyekszik munkába, iskolába, vagy ügyintézni, mint én. Visszafelé, kora délután viszont kellemesen üres volt és még az időjárás is kedvezett, úgyhogy elmerültem az elsuhanó kémények, másutt a csodásan zöld parkok látványában. Még az itteni Metro újságban sem jutottam tovább a harmadik oldalnál.

Dublin belvárosát már valamennyire ismerem. A LUAS végállomása, a St. Stephens Green nevű park nemcsak csodálatos időtöltési hely, hanem „kályha” is: nagyszerű tájékozódási és kiindulópont. Köszöntem Oscar Wilde-nak (a szobrának), majd elsétáltam az egyik belvárosi puccos irodába. A főbérlőim ugyanis postára adták a bérleti szerződésemet (lease), amely soha nem érkezett meg. Már számtalan levelet kaptam azóta, egyet épp ma Magyarországról, de nekik a szomszédból feladott levelük nem akart megérkezni. Épp az, amely kell a PPS számhoz, a bankszámlához, mindenhez, az életemhez.

Nos, tehát náluk kezdtem a reggelemet. Elhoztam a szerződés másodpéldányát és átoldalaztam a Liffey folyó túloldalára a Welfare Office-ba. A 10-es sorszámot kaptam, amit, ha számmisztikai szögből nézek még jó jel is volt, az apartmanom száma is ennyi. Miért ne jöjjenek össze dolgok? Aztán kezdtem megbánni, mert ahogy haladtak előre a sorszámok (valahonnan a 3-tól követhettem), egyre biztosabb volt, hogy a nagy hangú ügyintézőhöz kerülök. Ő valahogy nem volt szimpatikus, mindenkivel picit indulatosan beszélt. Mantráztam, mint Harry Potter, hogy „Ne a Mardekár, ne a Mardekár” (mellékmondat: megvolt a munkatársaimmal a beszélgetés a Harry Potter fordításokról, megváltoztatott nevekről), de csak annál az ablaknál kötöttem ki. A férfi meglepő módon teljesen normális volt velem. Amikor a PAYE szám miatt felhívtam a munkahelyemet, vagy az egyik telefonomról megcsörgettem a másikat, hogy rá tudjam írni a telefonszámomat a jelentkezési ívre, akkor diszkréten felállt és hátralépett az ablaktól, amikor átugrottam egy rubrikát, akkor a magyar kifejezést használva mutatta, hogy a „TAJ szamot” írjam be oda. Lényegében öt perc alatt megvoltunk, nem is értettem másokkal miért tartott negyed óráig neki és mi volt a megemelt hang oka.

Az irodából kilépve verőfény fogadott. Amikor visszamentem a „Szent István Parkba”, nagyon fájt a szívem, hogy nem tölthetem könnyű sétával, nézelődéssel, fényképezéssel a napomat. Úgyhogy vigasztalásul, és mert tudom, Sandyfordban semmi ilyesmi nincs, vettem egy akkor nyitó sushi üzletben egy frissen kirakott ebédtálat (három nigri, négy maki és két valami). Itthon várt a postaládában egy levél Magyarföldről, és szinte egyidőben kaptam két pozitív SMS-t két barátom sikeréről. Úgyhogy azt hiszem, a mai nap valóban sikeres, napsütéses, jó nap.