Szent István napja

Nagyon szeretném, ha nem értené félre senki azt, amiről most szó lesz. Nem vádolok senkit. Csupán ráeszmélek.

István (Sztephanosz) az első vértanú a Bibliában. Karácsony másnapján kövezték halálra, mert a zsidókat Jézus gyilkosának nevezte és istenkáromlásért életvesztése ítélték. Halála a zsidó-keresztény ellentét mementója mind a mai napig. (forrás: Jankovics Marcell jelkép-kalendáriuma) A mártír-szent napja munkaszüneti nap számos keresztény alapú társadalomban. St. Stephen's Day (Lá Fhéile Stiofáin) a csendes, meghitt környezetben eltöltött nap Írországban.

Mindezt harmincikszévesen kellett megtudnom, elszakadva kicsit a saját kulturális közegemtől. Mert Magyaroszágon államalapító Szent István neve mindent elfed. Újradótozza az összefüggések és utalások hálózatát, elszürkíti a többi jelentést, kikoptatja, kilúgozza egy nép közös tudatából azt, amely a környező és távolabbi népek számára még mindig évezredes örökség. Mindezt nem vádlóan vagy rossz indulattal írom, inkább keserű meglepődéssel, egyfajta ráébredéssel. Mennyi emlék kerülhetett a történelem süllyesztőjébe azért, mert egy éra újradefiniálta, vagy egy jelentős történelmi esemény vagy személy elfedte azt? Mit tudunk biztosan egyáltalán a múltról?

És a jelenről? Mert azt mondtam, hogy ma St. Stephen napja van. De már csak az ittlakók egy része számára. A nagyobb angolszász közösség ugyanis immár a rövidebb, bibliai terhektől mentes és legfőképp vidámabb Boxing Day névvel illeti a mai napot. Bár nem tiszta, hogy honnan jön ez a kifejezés, de legfőbb forrás egy évszázados hagyomány, az adakozás, amikor is papírdobozokban adományokat helyeztek el a templomok bejáratánál azok akik tehették, azok számára akik rászorultak.

De a folyamat nem áll meg. Manapság a kereskedők próbálják újradefiniálni, elfedni a boxing day fogalmát. December 26 az első nap, melyen újranyitnak üzletek (főleg internetes, emberi személyzet nélküli áruházak) és megkezdődik a karácsony utáni kiárusítás. Tehetik azért, mert az adományozás, az erőszakolt adomány gyűjtés eltolódott karácsony előttre. (Lásd cipősdoboz adományok.) S lehet, hogy kétszáz év múlva már ennek az ünnepe lesz a mai nap. Ám egyelőre maradjon egy csendes, elmélkedős nap. A rokonok látogatásának napja. Mely Magyarországon is az, csak Szent István (Sztephanosz) említése nélkül.

St Stephen's Day másik neve Wren's Day. Az ehhez kapcsolódó
gyermekversnek ez a legnépszerűbb feldolgozása.

Tűlevél helyett

Amióta a kedvenc sütim receptjét kipostolta az internetre, követője vagyok a facebookon egy hölgynek, aki nem átall az édes élet mottó égisze alatt mindenféle kalóriabombát megosztani a nagyérdeművel. Nagyobb örömmel vettem tudomásul, hogy mindennek a tetejébe földim - illetve a tisztelegve: földije vagyok. Nos, ő a váci karácsonyi vásár bejgliversenyét is megnyerte. Az eseményről a dunakanyar.hu "Megtalálták Vác legfinomabb bejglijét!" címmel tudósított.

Jelentem: a héten én is megtaláltam Vác legfinomabb bejglijét. Egy csomagban volt, melyet az Írfutár hozott el több ezer kilométerre. Édesanyám sütötte, hatalmas buborékos fóliával volt körbetekerve és külön kartondobozban lapult a csomagon belül. A mellette talált ipari sóssütemény apró darabokra tört az út megpróbáltatásaitól, de a négy rúd bejgli mindegyike túlélte. A kivitelezés pedig maga a menyország. Fábry Sándor szavai jutnak eszembe, midőn megemlékezik arról, hogy édesapja odafordul édesanyjához és annyit mond, "Angyalka, émelyítő gazdagsággal a tölteléket, a tészta csak jelzés". Nos, az én bejglijeimben több töltelék már el sem fért volna.

Most már csak az a kérdés maradt, hogyan osztom meg a munkatársakkal? Az írekkel. Húzták már a szájukat sok mindenre, ami nem honi. Román babételre, litván karácsonyi aprósüteményre (mely édes, kemény és mákszemek találhatók benne) és természetesen a túró rudira is. De erre tennék magasról. A nagyobb gond, hogy a tíznapos utazás során a bejgli óhatatlanul megszáradt picit. Még bőven ehető az állapota, az íze csodás, viszont egy pengeéles kés nélkül minden vágási kísérlet kudarcba fullad és töréshez vezet. Most egy saját ötleten alapuló módszerrel próbálok nedvességet juttatni a tésztába. Ha bejön, megosztom a világgal.

Ha az íreknek bejön a tömény dió vagy pláne a mák... No azt bejelentem valami felsőbb diplomáciai fórumon.

Boldog karácsonyt!

Movember végén

Egy hónap az évnek a tizenketted része. Sok vagy kevés? - nézőpont kérdése. Mindenesetre úgy tűnik, hogy egy hónapig másként csinálni valamit, mint ahogyan az ember megszokta, nos ez úgy tűnik komoly kihívás a kor fiainak. Adott ugye a Movember nevű mozgalom. A lényege, hogy november elsején meg kell borotválkozni, aztán egy hónapon át bajuszt növeszteni. Közben lehet magunkról képeket közzétenni az erre fenntartott közösségi oldalon, valamint pénzt lehet gyűjteni egy alapítvány számára. Vicces ötlet, van, aki követi, van, aki nem. Mindenesetre érdekes megfigyelni, hogy azok közül, akik hatlamas hévvel nekiindulnak, hogy majd ők milyen jófejek és mekkora pamacsot durrantanak az orruk alá egy hónap alatt, két hét elteltével hogyan vágják le suttyomban vagy valótlan indokokat fennhangon hirdetve. Most tárgyalásra kell mennem, most fontos randevúm lesz. A legfurcsább, hogy ők nem azok, akik naponta pedánsan borotválkoznának, és nem egy közülük már régóta szerette volna kipróbálni magát bajszosan, de családi nyomás miatt nem merte. A Movember számára megváltás, mert van indoka, hogy elkezdjen arcszőrzetet növeszteni. Tehát indokként használja az eseményt, hogy elkezdhesse és indokként használ más tényezőt, hogy abbahagyja. Csak a gerinc, az hiányzik ám de piszkosul. Node mi is az a Movember?

A neve a moustache (bajusz) és november szavak összevonásából keletkezett. Fura, hogy még valamely sport-mozgalom, nem csapott le rá eddig világ méretben. Egy picit frappánsabb lenne. (move + november) Ausztráliából indult pár éve, akkor egy baráti társaság nem borotválta a bajszát egy hónapig. Ma már világméretű mozgalom. Ausztrália mellett Kanada, USA, Anglia és Írország a legfőbb területe, de már a nem angol nyelvterületeken is hódít. Mi sem bizonyítja jobban munkatársam esete, aki elment Amszterdamba pár napra és ennek okán leborotválta a bajszát, mondván, ha csajozni szeretne... Másnap ott figyelt a FB-on a fénykép róla és pár Movember aktivistáról. A két dögös leányzó mellett szomorú szemmel mered a kamerába. Öngól. A Movember, mint minden befutott mozgalom, ma már jótékony szervezet. A résztvevők nem csak bajszot növesztenek, hanem pénzt is próbálnak szerezni a mozgalomnak. A befolyt összeg aztán mindig valamilyen férfi-egészséggel foglalkozó szervezethez kerül, idén a prosztata rák elleni kampány kapja.

Zárszóként átváltok megmondóemberbe és szeretném megjegyezni, hogy pár cikk szerint Magyarországon is van Movember mozgalom és már olyan hírességek cstalakozta és terjesztik mint a Suttyó a playback szalonból, Genya az odamondórepper és a Zsíros haj, Smink, Műmellek és Mink zenekar. (Vagy valami ehhez hasonló, felfuttatott perc-zenekarok, tátika-énekesek.) Most nagyon, de nagyon örülök, hogy nem Mo-n vagyok, mert ezek a műművészek csak elvették volna a kedvem az egésztől.

Tizenhárom mérföld

Végre egy hétvége, amikor nem kell szgép közelben és ügyeleti telefonnal felszerelve várnom, hogy elmúljon a nap. Az idő sem barátságtalan. Uccu, nyeregbe, és irány - a belváros. Nem éppen egy ideális kirándulás, de akadt pár elintéznivalóm. Főként bevásárlások, melyeket a külső részeken már nem lehet megejteni. Hiába van Easons Dundrumban, az az újság, amit kerestem, ott már nem volt polcon, a belvárosban természetesen igen. Ugyanez a helyzet fűszerekkel, aleo vera itallal, de még a Penneys' kínálatával is.

Graduation Day Dublin 2011

Amit a mai napon láttam, erősen megosztó volt. Vidám, taláros, süveges diákokat (graduation day), a pénzükre ácsingozó, nekik a sört olcsóbban mérő pubokat, gazdag, karácsonyi díszbe öltözködő sétálóutcát, nem messze tőle a Central Bank épülete előtt sátorozó, táborozó tiltakozókat. Ők az Occupy Dame Street (Foglaljuk el a Dame Street) mozgalom aktivistái, mely az Occupy Wall Street írországi testvérmegmozfulása.

Furcsa volt ez a kettős élményekkel teli nap. A lényeg azonban, hogy végre tekerhettem egyet.

A Central Bank előtt tüntetők sátrai

A Google Maps újra működő távolságmérője szerint 22 kilométert. De nem lenne Google a gugli, ha nem hozná a sajátos humorát. Ezt a távolságot átválthatjuk közel negyven féle mértékegységre. A mai teljesítményem elenyésző, 0.000000000000023 fényév, de máshonnan nézve négy és fél billió szakállmásodperc. Mi mindenre nem jó az Internet. :)

Ez is elmúlt

Egy kedves rokon szerint még lehetett volna 11 fok és 11km/h szélerősség. Azt mondtam, még azt hinnék az emberek, valami baj az éghajlattal. Olyan gyenge szél...

Apanázs vagy lazsnak

Apanázs vagy lazsnak! - szólt úgy húsz évvel ezelőtt a fordítás, és azóta sem igazán született megfelelő magyar változata a Trick or Treat! felkiáltásnak. Olvastam már Csokit vagy csalunk! formában, Cukrot vagy Csínyt!, de hű társunk a gugli Pénzsegély vagy pokróc! változatot is kidob.

Képzeljünk el egy maroknyi jelmzebe öltözött kisgyermeket, akik odasettenkednek a kertesházak bejáratához, leguggolnak elé, majd halkan kopogtatni, vakargatni kezdik az ajtót. Majd egyre hangosabban, hangosabban kopognak, hiszen el kell nyomniuk a háttérben folyamatosan durrogó petárdák és tüzijátékok zaját (aztán a modern befejezés az, hogy becsengetnek). Amikor kinyílik az ajtó, felkiáltanak, hogy Trick or Treat! Azaz vagy kapnak valamit (treat = ellát, megvendégel) vagy megfélemlítik a házigazdákat, vagy megátkozzák a házat (a trick ez esetben a kéregetőkre vonatkozik, ezért nem helyes egyik fenti fordítás sem).

Ezt úgy körülbelül mindenki ismeri regényekből, filmekből. A valóság pedig alig tér el ettől. Tény, hogy a gyermekek nagy részét szülők kísérik, csak a nagyobbak járnak felügyelet nélkül. Ám az is tény, hogy a kísérő szülők is be vannak öltözve. Találkoztam felnőtt Elvis-szel, Beetlejuice-szal, űrkatonával és olyan családdal is, ahol a szülők jelmeze összepasszolt a gyermeikével (pl. a kisfiú volt a cowboy, az anyuka a cowgirl). Az is csak árnyalja a képet, hogy azon túl, hogy a házak roskadásig vannak dekorálva csontvázakkal, pókhálóval, rémpofákkal és töklámpákkal, nem mindenhol látják szívesen a kéregetőket. Mint megtudtam, van egy íratlan szabály, ahol a ház ablakában vagy előkertjében töklámpás világít, oda lehet menni kopogtatni, a többi házat illik békén hagyni.

A fiatalok jelmeze változatos, akár egy februári farsangi buliban. Természetesen a rémisztőbb változatok dominálnak, láttam zombi Hófehérkét, Halott menyasszonyt, tengernyi Drakulát. Ami viszont megnyugtatással töltött el az, hogy a boltokban hetek óta árult dömping jelmezek alig jöttek szembe az utcán. A zömük házi készítésű volt. A legbájosabb kéregető pedig a barátom hétéves kisfia, feketébe öltöztetve, négy művégtaggal. Ő volt a pici pók, hasán a felirat, I'm too cute to scare. (Túl cuki vagyok hogy ijesztgessek.)

A Trick or Treat! az én szememben teljesen analógnak tűnt a húsvéti locsolkodásunkkal. Ismerős és idegen házak meglátogatása, valami nyújtása (locsolóvers és rózsavíz helyett jelmez és kiabálás) és valami kapása (hímes tojás, csoki tojás, pénz helyett szigorúan édesség). Megtetézve rengeteg külsőséggel, mint a csontvázak az ablakban, a mű sírkövek a kert füvén. Sok esetben az ajtót nyitó házigazdák is jelmezben vannak és láttam olyan élethű dementor maszkos háziurat, akitől szó szerint visszarettentek a gyerekek és nem merték elvenni a csokit.

Mit mondjak, filmen látni, olvasni és élőben átélni egy Halloween éjszakát, merőben más. Mint minden az életben. És most már elmondhatom, hogy magam mögött van egy.

Hey June

Ez egy régebbi történet, de most jött el az ideje, hogy kipostoljam.

A világ nagy részét átszelő, esetleg világ körüli kerékpártúrák fogalmával a szépemlékű Eurogalla kapcsán ismerkedtem meg. Azóta persze se szeri, se száma a vállalkozóknak, akik körbetekrnek egy országot, elbicikliznek egy olimpiai helyszínre, végigmennek a világ minden országán két keréken.

A frappáns Indiana June fedőnevű hölgyemény és egyszemélyes projekt arra vállalkozott, hogy úgy tekeri körbe a Földgolyót, hogy a blogjának követői zavazhatják meg a soron következő állomását. S ahogyan Bud Spencernek a Puffin ad erőt és mindent lebíró akaratot, úgy June számára az ír fekete sör és a cégem által gyártott/forgalmazott burgonyachips az üzemagyag. Papíron és weblapon. Aztán, hogy ő is a tengerbe szórja-e, mint Bud a lekvárt a Kincs ami nincs című opuszban, azt fedje jótékony homály.

Egy dolog azonban biztos. June blogján, facebookján időről-időre nyerni lehet a dobozolt chipsből. Ez azért is különleges, mert a termék közbolti forgalomban nem kapható, egyedül repülőjáratokon lehet megvásárolni az ottani árfekvésben (drágán). June arcáról árulkodjanak a weboldalának és youtube videóinak képei. Én összesen a kerékpárjáról készült lesifotóimat teszem közre. Szerény vélemény mindenki részéről: nehéz elhinni, hogy ezzel járja körbe a világot. Pedig már Párizsban teker. : )

Se puszi, se pacsi

Az ég többé-kevésbé tiszta volt, ám a horizonton elhelyezkedő és onnan mozdulni sem kívánó felhősáv száz százalékosan biztosított afelől, hogy ma nem fogok tengerből kiemelkedő napfelkeltében gyönyörködni. Nem is bántam, hiszen ma nem ezért keltem hajnalban. Egészen más célom volt. Lassan vége a nyárnak, a tenger vize már egy hónapja elérte az éves maximumot, lassan hűlni kezd, én pedig még nem fürödtem benne. A ma reggel célja tehát egy alapos megmártózás.

Blackrock elit negyede a tengerből fotózva

...lett volna, ha lett volna tenger. De nem volt. A szokottnál jóval beljebb kezdődött, bő egy percnyit kellett gyalogolni a nedves homokon, hogy egyáltalán vizet érjen a lábam, de ami nagyobb probléma, száz métert belegázolva a sós hullámokba is alig ért térdig a víz. Ott pedig már a bólyák jelezték, hogy eddig és ne tovább, én pedig nem kockáztattam. A legnagyobb erőlködéssel is csak nyakig tudtam megmártózni a vízben. Furcsa volt. Égető érzés. De mindenképpen frissítő. Pont olyan, mint alsónadrágban fejest ugrani a frissen esett hóba mint az ember keze egy kimerítő hógolyó-csata után, természetesen kesztyű nélkül.

Azért most már ideje felvennem az időjárás-előrejelzés mellé az ár-apály diagramot is a naponta vizsgált weboldalak közé.

Mivel úszni nem tudtam, jobb híján kattogtattam párat. Az album itt található: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HajnalbanATengerben

Lik (szolgálati magyarázkodás)

Június óta megfogyatkoztak a bejegyzések. Ennek oka egyszerű. Van ugye a laptop, mely még csak nem is az enyém, végtelen hálával tartozom a cégnek, mely lemondott róla és kihozhattam magammal. Vigyázok rá, nem is nagyon cipelem, tán néha az egyik szobából a másikba. A gép merevlemeze úgy júniusban valamikor úgy döntött, hogy soha többé nem indul el.

Feldolgozni a kismillió fénykép, levél, írás, programkód elvesztését, beletelt pár napba. Visszakapni a kedvet, hogy újra a fényképező meg a billentyűzet után nyúljak, ez hónapokat vett igénybe. Az egészben az a kicsavart, abszurd elem, hogy minden amit megosztottam a közzel (blogbejegyzések, fényképek), az megmaradt, hiszen megőrizte a világháló. És mégis, ahelyett, hogy hálás lennék ezért, képtelen voltam a régi mederben folytatni a dolgaimat.

De most lassan visszajött a kedv. Ezt az elmúlt napok bejegyzései is tükrözik. folyköv.

A jövő itt van

Talán nem mindenki emlékszik az Emlékmás című filmre. Sokan tán nem is látták, lévén - leírni is fáj - huszonegy évvel ezelőtt készült, amikor Arnold Schwarzenegger még nem házasságtörő kormányzó volt, hanem szelíd akciófilm-sztár. Akiknek kimaradt volna, mert mondjuk azóta születtek, ne keseredjenek, számukra már készül a remake Hollywood újrahasznosító üzemeiben. A film egy bizonyos jelenetét érdemes feleleveníteni. A két évtizeddel ezelőtt megálmodott jövőben az emberek a reptéren egy röntgen ernyő előtt haladnak el, mely kiszúrja, ha fegyver van náluk.

Nos, az akkor filmen felvázolt jövő itt van. Dublin repterein nemsokára bevezetik a full body scannert, kezdődik a teljes átvilágítósdi.

A szerkezet, a fenti filmrészlettel ellentétben nem röntgensugarat (x-ray), hanem úgynevezett milliméter hullámokat használ, és a kapott kép nem ember belsőjét, hanem a felszínét mutatja, azaz a mezítelen testet. Ezért a szkennert, emberi jogokra hivatkozva, csak úgy szabad használni, ha a képeket nem tárolják, azonnal megsemmisül. Mégis, hacsak valaki nem rendszeres látogatója a nudistra strandoknak, kényelmetlenül érintheti a tudat, hogy pőre testének képét vizsla szemű tisztek mustrálják.

Tetszik, nem tetszik, a rendszert szeptembertől üzembe helyezik, egyelőre egy tizennyolc hónapon át tartó tesztelés céljából. Ennyi ideje van mindenkinek, hogy eldöntse, másfél év múlva hajlandó lesz-e "mezítelenül" pózolni a vámosok előtt, esetleg más utazási módot választ, esetleg alakít kicsit a testén, lefogy, edzi magát, hogy ne kelljen szégyellnie a pocakját. Ez idő alatt lehet tiltakozást benyújtani, tüntetést szervezni.

Mert tiltakozók természetesen akadnak. Ahogyan akadtak Angliában, az Egyesült Államokban. Hiszen nem Dublin az első reptér, mely használni fogja ezt a szerkezetet. A pro és kontra vélemények tárháza óriási, mint mindenütt, ahol a bűnözés elleni harc folyományaként személyiségi jogok sérülnek. Gondoljunk csak az örök témákra. Ha a rendfenntartóknak nem áll módjukban lehallgatni a telefonokat (elolvasni az emaileket), akkor privát társalgásaink valóban azok maradnak, de a bűnözők információváltása is. Motozni sem azért szoktak, hogy jókedvükben az utasok méltóságát sértsék. A nagyobb készpénz összegek befizetésekor sem azért kell igazolnunk magunkat, mert az átlagember anyagi helyzetére kíváncsiak, hanem, hogy a pénzmosásokat visszaszorítsák. Ám mint minden biztonsági intézkedés, ez az úgy csapódik majd le a kisemberre, mint egy újabb kellemetlenség, melyet el kell viselnie, ha civilizált környezetben szeretne élni.

Persze vannak, akik humorosan fogják fel. Az egyik első dublini tesztalany azt nyilatkozta, hogy azt várta, hogy a készülék felteleportálja őt az Enterprise űrhajó fedélzetére. Legyenek ők a mintaképeink, viseljük könnyedén a készülő újabb kihívást.

Egy nem felejtő nép

Az ír (dublini) Metro újság (mely Magyarországon az áruházlánc pere miatt egy ideje Metropol néven jelenik meg) minden nap közli a születésnapjukat ünneplő hírességek névsorát. A mai napon a következőképpen jelent meg.

Írország köszönti a csaló és focista Thierry Henryt.

Aki nem tudná, szűk két évvel ezelőtt világbajnoki selejtezőt játszott az ír és francia focicsapat. Ha az írek nyernek, akkor kijutnak a VB-re, de ami fontosabb Franciaország nem jut ki. Ki látott már ilyet? A gallok azóta vébécsapat, amióta a focit feltalálták, sőt ők találták fel - gondolhatta a bíró, aki nagyon megijedt az esetleges lehetőségtől, ezért "nem vette észre", hogy a francia csapatkapitány megfogta a labdát, majd kosaras módon áthúzta a lába alatt, majd egy kicsit pörgette a mutatóujján, végül rugby stílusban két kézzel lepasszolta a csapattársának, aki gólt lőtt.

Na jó, maradjunk a tényeknél. Henry kezezett. Ő ezt elismerte, a szurkolók is látták, a videofelvétel döntően bizonyította, mindezek ellenére a franciák győztek, kijutottak a világbajnokságra, a kis ország pedig magára maradt a dühével és szomorúságával.

A történtet idején még Magyarországon éltem. Egy olyan országban, amely akkor volt jelen utoljára VB-n, amikor úttörőnyakkendőben kellett parádéznom az általános iskolában, egyszóval egy másik rendszerben, egy másik évszázadban. Én, akárcsak a világ 99,9%-a pár nap alatt elfelejtettem az esetet. Most szembesültem vele, hogy ha fáj valami, az mennyire tud fájni. Ebben a mai újságszegletben benne van minden. Azon túl, hogy stílusos és gúnyos (és ezt szeretem), felhívta a figyelmem arra, hogy milyen az, amikor egy ország nem felejt. Legyen az egy bírói döntés, mondjuk ki: egy játékban.

Nem szeretnék hatalmas szavakat használni, lázítani, túlzásba esni, de be kell valljam, elkapott egy érzés, hogy sokkal-sokkal bátrabban kellene otthon például a trianoni döntést ostorozni. Az a maroknyi elszánt, aki évente felonul a Versailles-i kastély előtt kevés, nyugodtan be-be lehetne szólni a franciáknak. És amikor ez a gondolat keresztülfutott az agyamon, megrettentem. Elkezdődött! Kijöttem, otthagytam hazámat, és most bátrabban kinyitom a számat, és innen dirigálok az otthoniaknak, hogy hogyan legyenek magyarok. Hát ki vagyok én? Amerikás magyar? Kossuth Lajos? Egyik sem, úgyhogy pofa súlyba, maradok a hétköznapi dolgaimnál. :)

Vannak az életben pillanatok, amikor tehetetlennek érzem magam.

Reggel, szemerkélő esőben igyekszem a munkahelyre. A road, amelyen felfelé tekerek nem csak emberes emelkedő, hanem szélcsatorna is. Amikor befordulok rá, az arcomba vág, visszalök a lég ereje. Mindez tetézve az apró, hideg esőcseppekkel nem éppen nyári élmény. Én rövidujjú pólóban vagyok, minden bizonnyal feltűnő jelenség. Ám messze feltűnőbb az a lány, aki a járda szélén a padkán ül. Válla meztelen, csupán két apró pánt tart rajta valamiféle fehér, vékony topot. Feje felhúzott térdei közt, arcát nem látom. Bár tudom, hogy mi lesz a vége, ezért bele sem kezdenék, de kezeim már a fékeket húzzák. Barátságosan (apropó hogyan kell írül, britisül barátságosan vakkantani?) és hangosan megkérdem: R U O K? Felemeli a fejét, nem tudom, hogy arca az esőtől vagy könnyektől nevdes-e, nem tudom, hogy szeme valamiféle drogtól vagy a sírástól vörös-e. Hangosan, szinte kiabálva mondja, hogy minden rendben, csak szünetet tart (szünetet, vajon miben?), s amikor hezitálok, megismétli. Sokszor tényleg tehetetlennek érzem magam. Ez most egy ilyen pillanat.

Hamburger a léleknek

A cím talán nem a legjobb (az Erőleves a léleknek című prózagyűjteményre utal), ám nehéz valamit is kezdeni a SoulBurgers (másutt Soul Burgers illetve Soul-Burgers) nevű jelenséggel. Egyszerre Christina Reihill verses könyvének címe és az általa vezetett hely/performansz/verseny elnevezése Blackrockban. Nehéz vele mit kezdeni, de épp ezért működik. Nem megy ki az ember másik fülén, nem hagyja nyugodni, rágja, csócsálja (mint a hamburgerben a mócsingot), próbálja emészteni.

A hely maga hívogat, csábít. A nyitva hagyott ajtó, az utcán is jól hallható meditatív zene. A bejáratnál kezdődő kézzel írt, fújt dekoráció. Nehéz nem észrevenni, és mégis sokan elmennek mellette. (Talán már megszokták.) A bejárat felett maradt napellenző felirata szerint itt cipőbolt volt, de minden bizonnyal hosszú a listája azoknak a vállalkozásoknak, melyek használták az üzlethelyiséget, mielőtt a költészet kápolnájává lett. A belső tér merőben szokatlan. Minden elérhető felületen, a fakalon, a bútorok lapjain, élein, a padlón és a mennyezeten betűk, betűk és betűk. Idézetek élőktől, holtaktól, neves művészektől, gondolkodóktól és az utcáról betért látogatóktól. Yeats találkozik Bruce Springsteennel, Teréz Anya a névtelen világjáróval.

Az egész belső elrendezésről egyébként a romkocsmáink jutottak eszembe. Azzal a hatalmas különbséggel persze, hogy itt hiányzik a söntés, az asztalok. Az alapelv azonban ugyanaz. Egy nem működő gazdasági intézmény civil tulajdonba-vétele, szabad, ösztönös dekorációja. Az Soulburgers egy hatalmas graffiti és  külsőségeiben ugyanazt a célt is szolgálja: ha már valami elhagyott, elhanyagolt, legalább ne legyen csupasz.

A helyiség, a hangfalak, a tévé egyébként teljesen őrizetlen. A polcra kirakott versesköny példnyok is szabadon elvihetők (becsületkassza van). Amikor lejár a zene, akkor megjelenik maga a költőnő, csendesen köszön, kinyit egy eddig láthatatlan ajtót az egyik falban és új zenét tesz fel. Minden bizonnyal meg lehet szólítani, beszédbe lehet elegyedni vele, ám én nem próbálkoztam. (Aznapra már kibeszélgettem magam egy családi üzletben. Ám ez egy másik történet.)

Az egész hely olyan: nyugalmas. Nem tudom, milyen lehet, amikor többen vannak bent, talán beszélgetnek, talán megbeszélik a falon látható idézeteket, verstöredékeket. Talán kihúzzák a puffokat a sarokból és hangosan felolvasnak a Soulburgers verseskötetből. Én egy magányos történelemprofesszor zsánerű férfit váltottam, s amikor épp távoztam, egy vándornak látszó, hátizsákos, túracipős leány lépett be ugyanazzal a kíváncsi, megilletődött arckifejezéssel, mely talán az enyémen is ült húsz perce. Kezében azonban már ott villogott az okostelefon, akárcsak az enyémben a Kodakom. Magányos lelkek sora, akik betértek egy hamburgerre, némi vigasztalásra az utcáról.

Mint minden jóba, ebbe is véletlenül botlottam bele. Az ilyen véletlenekért nem kár.

(Link a galériára: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/SoulBurgersBlackrock)

Barack Obama

Tudom, hogy nagyon sz*r, de nem tudom megállni... Ma a Dunnes-ban (itteni bolthálózat) kiszúrtuk, hogy lehet kapni Obama kenyeret. A felirata szerint azt ünneplik vele, hogy az amerikai elnök a városba átogatott. Nem tudtam, nem tudom megállni, hogy el ne süssem azt a poént, hogy ha az írek kenyeret neveznek el Obamáról, mi magyarok egy gyümölcsöt neveztünk el róla. :-D

Barack / Obama
Ééééééérted!? :)

Egyébként az Obama kenyér nagyon finom. Természetesen melaszos barnakenyér, sokféle magból, egész szójababbal és - bár a cimkéjén nem látom, de szerintem van benne - mazsolával. Az egészre az ember ráküldi a jóféle sós vajat és alig bírja abbahagyni. Yummi.

Sean Walsh Park (a csavargó meg a térképe)

Ez a park csak úgy az utamba került. De örülök neki, hogy az utamba került. Imádom a tavas, vizes, hidas helyeket. S bár itt a fém dominál - mind a tó vizéből kiemelkedő állatszobrok, mind a hidak esetében - mégis valahogy a japán kertek jutottak eszembe, amikor először körbejártattam a szemem a területen.

Tallaght-ba igyekeztem, mert több jóakaróm is azzal kecsegtetett, hogy a Homestore And More nevű áruházlánc üzleteiben biztosan találok porzsákot a porszívómhoz. Sajnos az albérlethez olyan porszívó járt, melyhez sehol, de sehol (Dunnes, Tesco, Woodies...) nem kapok belevalót. A HaM üzleteit viszont többen ajánlották. A legközelebbi a 15 kilométerre levő Tallaght-ban található, úgyhogy felnyergeltem a drótszamaram (fékállítás, keréknyomás), aztán uccu neki!

Mit mondjak?! Még életemben nem kerékpároztam 30-50 kilométer/órás szélben (ennyit írt a google weather), hát nem is szeretnék többé. Nem kellemes érzés, amikor a kerékpársávból csak úgy befúj az autók közé. Még szerencse, hogy itt többnyire vigyáznak ránk, biciklistákra.

Ahogyan az lenni szokott, időnként megálltam, hogy a térképkönyvben lecsekkoljam, jó irányba haladok-e. Ennek az irgalmatlan sok körforgalomnak az az átka, hogy mégha négy útvonalat is kapcsol össze, az átellenes utak nem mindig pontosan egymás folytatásai. Néhány fokos eltérést nem venni észre a nagy kanyar megtétele után, így sokszor fordult már elő, hogy két-három körforgalom után derékszögben haladtam az előre tervezett útirányomhoz képest. Nagyon kellene már egy GPS(-es telefon), de ahogy a költségvetésemet nézem, idén már semmiképpen nem lesz rá keret. Marad a jó öreg (és bazi nehéz) térkép az előre beragasztott kis post-itekkel ("Itt a bolt", "Itt fordulj fel!" stb).

A mai második pihenőmet terveztem épp, mert úgy éreztem, vagy már ott kéne lennem, vagy megint eltévedtem, amikor megláttam ezt a parkot balkéz felé. Ha már megállok, soha rosszabb környezetben ne kerüljön rá a sor - gondoltam. Az öröm még nagyobb lett, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen helyben vagyok. A HaM üzlet a parktól pár percnyire van.

Azt már nem szívesen osztom meg a világgal, hogy nemhogy nem kaptam porzsákot az én masinámba, de semmilyen porzsákot nem árulnak. Nulla, nyisto, kein. Úgyhogy most fordulok a kedves olvasóközönségem (hah!) felé. Aki tud olyan boltot, ahol széles választékban találni porzsákot, ossza meg velem. Köszi.

Következzenek a képek. Akit idegesít a diavetítősdi, annak itt a link az albmhoz: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/SeanWalshParkTallaght

Intermezzo

Beköltözésem után nem sokkal történt egy eset, melyről úgy döntöttem végül, hogy hallgatok, ezért nem jegyeztem le eddig. Gondolataimba merülve jöttem fel a lépcsőházban, ajtó kinyit, ismerős puha szőnyeg, jobbra, előre, balra, ajtó, kulcs bedug... Bentről hallom, hogy valami kisgyermek karattyol, miközben konstatálom, hogy a kulcs nem fordul a zárban. Rögtön rájöttem: rossz emelet! Spuriztam ezerrel, mert ha kijönnek és kérdőre vonnak még magyarul sem jut eszembe semmiféle védőbeszéd, nemhogy angolul.

Bénázok épp eleget, a mókásabb részét meg is osztom a világgal. Ezt a közjátékot inkább a feledés kútjának ítéltem.

Öt perccel ezelőttig, amikor valaki az én záramat próbálgatta kintről. Aztán a megvilágosodás hangja hagyta el a száját (a homlokra csapást nem hallottam) és a kulcscsörgés abbamaradt.

1:1

Hangulatjelentés

Midőn ezen sorokat írom, egy másik böngésző ablakban az Eurovíziós Dalverseny döntőjét nézem. Annak is a legvégét, amikor a különböző országok műsorvezetői egyesével felolvassák, mely országnak ítéltek pontokat. Az adás akadozik, szakadozik. A sávszélességet most inkább sávkeskenységnek nevezném. Arra tippelek, az egész Európára kiterjedő érdeklődés miatt az átlagosnál is terheltebbek a bitcsövek. Akárcsak nemrég, a királyi esküvő során.

A vicc az egészben, hogy előre tudom, a felzselézett hajú ír versenyzők mikor jutnak ponthoz. A lakótelepen sokan nézik a valódi, élő közvetítés tévén (mely beelőzi a döcögő netet) és örömittas riogásuk a zárt ablakon keresztül is behatol az apartmanba. Sose legyen rosszabb hangulat.

Free Comic Book Day (FCBD) Dublinban

Mindennek van ünnepe. Az ajókának, a víznek, az ejtőernyőzésnek. Május első vasárnapja például a világ számos pontján, így Magyarországon is az Édesanyák napja. Május első szombatja viszont, immáron tizedik éve, az ingyen képregény napja. Természetesen az amerikai képregénykiadókra kell jelen esetben gondolni. A Free Comic Book Day (röviden FCBD) alkalmával a képregényt terjesztő üzletek a kiadók által külön erre a napra nyomott füzeteket osztanak szét a boltba tévedő gyanútlan, és a nyitás előtt akár órákkal sorban álló, jól tájékozott vendégek között. A kiadók saját vérmérsékletük és pénztárcájuk szerint szállítják a reprezentációt. Van cég, amely egy régebbi kiadványát látja el új FCBD feliratú és ár nélküli borítóval, mások igényes preview füzeteket állítanak össze, így több kiadványukba engednek betekintést két-tíz oldal erejéig. A nagyobb kiadók (DC, Marvel) pedig természetesen több füzettel is képviseltetik magukat a jeles napon.

Az FCBD alapelve, elsődleges célja olyasmi lehetett, hogy becsábítsa azokat is a boltba, akik egyébként nem vagy csak nagyon ritkán látogatnak képregény-üzletet. Ha csupán azért megy be valaki, hogy felmarkoljon pár füzetet, megérinti ezeknek a helyeknek a hangulata. Esetleg körülnéz. Esetleg vásárol. Esetleg odaszokik. Emellett természetesen maguk a füzetek is ama célt szolgálják, hogy bemutassák a kiadók kínálatát, felhívják a figyelmet az új címekre stb. Egy újabb oldalról szemlélve az eseményt: nem szabad elfeledkezni a gyűjtőkről. Azon embertársainkról, akik nem átallnak egy képregény füzetet többször is megvásárolni, ha az különféle borítóval újra és újra megjelenik. Eme hobbit űzők számára égő máglya az éjszakában az esemény, mert ha épp az általuk kedvelt sorozatból jelenik meg valami FCBD borítóval, az máris egy újabb becserkészendő áldozat a szemükben.

A Forbidden Planet Dublin

Az ingyen képregény ötletének sikere nem csak abban mérhető, hogy tízedik alkalommal van FCBD, hanem abból is, hogy immár a különböző fesztiválok (San Diego comic-con, New York comic-con) is saját borítójú, ingyen képregény-felhozatallal rendelkeznek.

Engem idén Dublinban ért eme nap, így volt alkalmam ellátogatni a Forbidden Planet elnevezésű szaküzletbe és megtekinteni, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. Az FCBD szervezői hivatalosan a résztvevő boltok hatáskörébe helyezik, hogy milyen formában adják közkézre a portékát. A Forbidden Planet Dublin mintegy ötven, előre fóliázott füzetcsomaggal készült, ezekből minden személy egyet választhatott, vásárlási előfeltétel nem volt. A legnagyobb csomagban - melyből pár darab volt csupán - tíz képregény volt. A második fajta csomagban négy, az utolsó fajtában két füzet. Így megvolt a jutalma a korán érkezőknek, nyitás előtt az ajtóban várakozóknak, de akik később jutottak el a boltba azoknak is jutott.

Az FCBD honlapján megtekinthetők az idei kiadványok. Dublinban nem volt mind a tíz beszerezhető. Legnagyobb csodálkozásomat a 2000AD váltotta ki. Tudomásom szerint az első alkalom, hogy a brit hetilap részt vesz az eleddig tisztán amerikai kampányban. A legszexisebb kiadvány természetesen az Aspen cég preview füzete sok-sok fürdőruhás leányzóval. Kiemelni mégis inkább a Lady Mechanika című sorozatot szeretném. Manapság divatos steampunk kitűnő rajzokkal. a Marvel és a DC két-két kiadványát lapozgatva nem tudtam nem észrevenni a párhuzamot. Mindkét kiadó egy-egy füzete a fiatalabb korosztálynak szól. A DC-nek egyszerűbb a dolga, a szomszéd szobában ücsörög a Cartoon Network, számtalan közös sorozatból tudtak válogatni. A Marvel az Avengers fiatalos (gyermeki) verzióját promózza természetesen az idei év két mozivászonra varázsolt hősével (CapAm, Thor) a főszerepben. A másik füzetükben pedig az idősebbekhez szólnak. A Spider-Man füzet az idei Marvel esemény a „Fear Itself” beharangozója, a másik oldalon a DC idei mozihőse Green Lantern osztja a pofonokat. A Dark Horse és a BlueWater kiadók flipbookkal készültek (mindkét irányból olvasható füzet, gyakorlatilag két félfüzet.) Az előbbi horror vonalon (Mignola Baltimore-ja és Criminal Macabre), a másik történelmi-horror (Things to come) és paródia (Misadventures of Adam West) történetekkel készült.

A Red5 Comics három címet bemutató füzettel örvendeztette meg a népet.  Az IDW hanyagolva az idei zombis eventjét, a megállíthatatlan Joe és Transformers dömpingjét, a szűk körben kultikussá vált Locke & Key sorozat bemutatójával kedveskedett.

Bár előre tisztában voltam vele, hogy a majd’ negyven ingyenes kiadvány töredékéhez jutok csak hozzá, szívfájdalmat mégis csak az okozott, hogy nem sikerült megkaparintanom a Dark Crystal és az Inspector Gadget bemutatkozó számait. Ezen felül messzemenően elégedett vagyok. Apropó, említettem már az THOR filmplakátot? : )

All Free! 1 plakát, 1 bábu, 10 képregény

Magyar pólósok Dublinban

Valahogy így készülnek a tévhírek. Ma azt hallottam, hogy a magyar férfi vízilabda-válogatott két hét múlva tiszteletét teszi Dublin vizes sportarénájában. Kicsit utánaolvasva a dolgoknak, úgy tűnik ez épp egy hónap múlva, június 5 és 8 közt történik majd. Mindenesetre felvillanyozó a hír. Holnap megpróbálok utánajárni, hogy változott-e valami az áprilisban kiadott hírekhez képest vagy valóban júniusban lesz. Valamint ideje küldetnem magamnak egy magyar zászlót levélben (made in China), ahogyan anno én küldtem másoknak.

Three Rock View

Vettem fél literes, ízesített ásványvizeket. Akciósan. Túrára jó lesz - gondoltam. Az egyetlen gond, hogy az itteni citromos, málnás, barackos stb. ásványvizek legfőbb ízfokozója a cukor. Az összes fajtának egyeníze van, melyet egy szóval jellemezhetek: geil. (Nyákos, nyúlós, szirupos.) Én barom pedig megvettem egy négyes csomagot. Elhatároztam, hogy olyan helyzetbe hozom a szervezetemet melyben annyira fáradt és annyira szomjas leszek, hogy még ez is jól fog esni.

A másik ösztönzőm a mai túrára az időjárás-előrejelzés volt. Ahogyan Magyarországon holnaptól derülni fog az idő, itt szépen beborul és vasárnapig esni fog. Úgyhogy uccu neki, munka után kitekertem a közeli hegycsúcsra. Közeli, mert alig 10 kilométer. De mire kiér az ember fia, alaposan leizzad, zihál és valóban, még a nyákos üdítő is jól esik neki.

Szégyellem, de képtelen vagyok kimenni egyhuzamban a Three Rock View-ra. Háromszor is le kellett szállnom legutóbb is, most is. A célom, hogy még idén olyan formába jöjjek, hogy pihenő nélkül ki tudjak tekerni, mint az összes mai sporttárs tizenévestől ötvenévesig.

A Three Rock a tengerparthoz hasonlóan kedvelt kiruccanó hely. Rengeteg a kerékpáros, ritka holló a kocogó, de nagyon sok a sétáló, kutyát sétáltató. Mondjuk ők kocsival mennek egészen a sorompóig. Illetve, amikor nyitva van (este nyolcig nyitva van), akkor a sorompón túl is. A hegycsúcs valószínűleg a három sziklatömbről kapta a nevét, melyek a kopár tetőn díszelegnek. Méretük emberes, két emberes, mászhatóak, felületük szélkoptatta, sima. Valaha már messziről látható tájékozódási pontok lehettek. Ma szerényen bújnak meg a tetőn felállított tucatnyi rádiótorony árnyékában. Ezek sci-fi filmek díszleteként meredeznek kisezer parabolaantennával tekintve minden égtáj irányába.

Jöjjön pár kép a helyről. A felfelé vezető, fenyveserdőn át kanyargó útról most nem készült kép. Felfelé tartani nem tudtam volna a kamerát a zihálástól, lefelé menet pedig már sötétedett, igyekeztem vissza. És jól tettem, mert mire lefürödtem és ezen sorokat írom, már zuhog az eső. További képek egy derűsebb időszak beköszöntével várhatók.

A képek teljes méretben megtekinthetők a Picasa albumban.

Sea Life

A Sea Life olyasmi, mint Budapesten a Tropicarium. Csak éppen - az egyedül nem megy és a vadkapitalizmus jegyében - franchise. Tehát Sea Life található Franciaországban, Finnországban és megannyi európai és amerikai államban. Németországban és Angliában pedig több helyszíne is van. Gyanítom, a Tropicariumunk ideig-óráig marad független, pár év és besorol a Sea Life katonái közé. De ez nem veszi el az értékét annak, hogy milyen élményt nyújt a több száz tengeri és édesvízi állatfaj ilyen kis helyre összezsúfolva.

ui.: Ennek a bejegyzésnek a képei március 27-én készültek, de csak most jutott időm összeválogatni, kitenni.

Napfelkelte Dún Laoghaire-ban

Természetesen lekéstem. Fél perccel talán, de lekéstem, s mire megfelelő helyre értem a mólón, a korong már kiemelkedett a tengerből. Lesz miért visszamenni máskor. Sokszor. Felemelő érzés. Tényleg az, de nem próbálom szavakba önteni. Ott kell lenni. Kevesen voltunk. A mólón gyakorlatilag senki. A szokásosnál is nagyobb volt a szél, talán ez volt az oka az emberek hiányának. (A késésemnek mindenképp, mert nem számoltam azzal, hogy ekkora ellenszelet kell legyőznöm.) Talán a korai időpont. 5:50-kor volt a napfelkelte. És most nyárközépig egyre korábban kel majd.

Nem volt jó álmom. Túl sok volt benne a Magyarország, az ismerős arc, de még ők is ellenségesek voltak. Jó volt felébredni. Természetesen 5 perccel a vekker ébresztése előtt. Már ekkor világos volt. És én mennyit aggódtam, hogy nem fogok látni, nem fognak látni (a világítást nem tudom felfabrikálni a kerékpárra, mellényem még nincs.) Becsapós az egész. 5:20-kor már nappali világosságban tekertem, pedig a nap csak fél órával később kelt. De legalább lemértem az időt. Jobb helyismerettel, jobban meghajtva a bringát éppen fél óra a móló.

A napfelkelte imádók, úgy látom, külön kis kaszt. A DL melletti Seapoint szikláin, ahol tegnap a lábam áztattam a tengerben, ma két alaposan felöltözött, vacogó fiatalt ült és várta a kis csodát. A kerékpárúton egyetlen férfi haladt el velem szemben. A parton egy kutyasétáltató férfi épp önként a szél táncoltatta szemetet szedte össze, és utoljára, napfelkelte után egy mosolygós, hatvan körüli nő érkezett biciklijén. Ami közös bennük a nap emelkedésére vonatkozó kíváncsiságon kívül, hogy hangosan köszöntek. Eleddig ezt nem tapasztaltam, de úgy látszik, ez épp olyan, mint amikor a kirándulók köszöntik egymás az erdőben, a kisebb közösség tagjai, mégha ismeretlenül is, de kifejezik összetartozásukat.

Azt hiszem szeretni fogok napfelkeltét nézni.

Árnyoldalak

A munkatársam alig egy hete vásárolt kerékpárját ellopták. Az ő kiírása tette be a kulcsot. Álljon itt pár villanás az elmúlt három emlékképeiből.

Nagyon élénken él bennem a kép, a O'Connell Streeten, a turisták sűrűjében villanásszerűen elsuhan valami, mögötte jól felismerhetően láthatósági mellényben és sapkában egy rendőr (garda). Üldözés közben a jobb válla környékén rengő adóvevőjébe próbál beszélni. Akárhogyan mérlegeltem, a golyóálló mellényes, övén kismillió ketyerével (fegyver, bilincs, gázspray) teleaggatott rendőrlánynak nem sok esélyt adtam a villámgyors üldözött elfogására. Akármit is követett el az illető, valószínűleg megúszta.

A nyílt szembeszegülés ellenpontja az itt is tűrt-szőnyeg alá söpört hajláktalanok. Láttam már olyat, aki Parnell Streeten (szintén forgalmas turistagyűjtő) a közeledő rendőrjárőrt látva elővarázsolt egy furulyát és alibiből beállt az engedéllyel rendelkező utcazenészek közé. Szeméből csak úgy sütött a félelem, ahogyan a közeledő gárdistákat figyelte. Amikor fél óra múlva ismét arra jártam, már a turistáktól kéregetett, és aki adott neki, annak hálálkodva próbált visszaadni, győzködve, hogy neki nincs szüksége a teljes bankóra.

Sokkal rémesebb történeteket hallani az ebédeknél a munkatársaktól, akik nem tesznek féket a nyelvükre és nincs számukra tabu téma étkezés közben. Az egyik történet tanulsága az, hogy éjjel semmiképpen se sétáljunk haza a bárból egymagunk, mert vérben fagyva végezhetjük, mint egy tévébemondónő. A másik történet szerint még otthon sem vagyunk biztonságban. Betörnek, kirabolnak, fényes nappal a belvárosban. A (vélt) értékekért bezúzott autóablakokról pedig hetente hallok említést.

És emelett a napi sajtó természetesen itt is a rémes, erőszakos történeteket látja el nagyobb hírérték címkével, úgyhogy számomra körülbelül egy hét alatt világossá vált az, amit szerettem volna érzékeltetni: Dublin nem a kánaán, nem jobb a közbiztonság, mint Magyarországon, mások munkájának gyümölcsét, életének értelmét elorzók itt is élnek bőven.

Nem árt az óvatosság.

Csendes húsvét

Sosem volt még ilyen csendes a zuhany, sem az egész környék. Azt hiszem, szabadalmaztatnom kellene. Azt hiszem, már szabadalmaztatták füldugó néven.

Nekem mindenesetre bedugult mindkét fülem a repülőn, úgyhogy alig hallok valamit. Négy rohanós napot töltöttem otthon, Magyarországon. De visszajöttem, a húsvét hétfő már itt ért. Programokból széles választékot tudok (hogy mást ne említsek, még elérném a nagy Star Wars hepaj, az Invasion Dublin utolsó napját), de ünnepi programokat, szokásokat nem ismerek. Így egy alapos alvás után majd a nyakamba veszem a várost, hogy meglessem, itt is igyekszenek-e kiöltözött fiatalok a szomszédságba locsolkodni. :) (Tudom, hogy nem, de ezt tapasztalni is kell.)

--

Éjjel: Nem, természetesen semmiféle locsolkodást nem ismernek itt. De még a tojásfestést is csak az itt dolgozó románok, magyarok űzik. Ellenben valamiféle húsvéttól független ünnep is volt ma, mert a távolból dobpergést és (ír? skót?) dudaszót hallottam, de hiába köröztem, nem sikerült fellelnem a helyet, ahonnan jött. Pedig, úgy informáltak, felvonulás is van ilyenkor.

A fülem továbbra is bedugulva. Kellemes a csend.

Terhelés

Egy testmozgást különféle módokon lehet hatékonyabbá tenni. Például súlyokat rakunk a csuklóra, bokára, vagy Yoda beleül a nyakunkba. De tökéletesen megteszi egy rosszul kalibrált kerékpáros-kilométeróra, melynek hatására a nyeregben ülő nem érti, miért nem a megszokott átlagsebességével halad, és a 16 sebességet, a saját tunyaságát és az ellenszelet felváltva szidva minden erejét beleadja, hogy legalább a közelébe jusson az áhított értéknek. Kár, hogy amikor a vétlen elkövetett trükk kiderül, már nem annyira hatékony ez a módszer.

Spoilers!

A hét elég zűrös volt. De ahogyan ígérték, 16-án vége szakadt. Jegyzetelni nem volt időm, így most csak fényképek következnek a közelgő hazautazásommal kapcsolatosan. Nem, nem árulom el, hogy mik ezek. :)

   

   

Késik a felirat

4:30 - kezdődik a szokásos tavaszi korán ébredés minden indok nélkül. Pedig úúúúúúúgy maradtam még volna az álmomban. Egy kedves ismerősöm készülődött esküvőre és a meghívókat válogattuk. (Onnan lehet tudni, hogy álom volt, hogy a tervező-grafikus-nyomdász csak sorolta, sorolta, miket lehet tenni a meghívókkal. Például pólóra vasalni.) És használhattam a szuper fényképezőgépét. Jól éreztem magam vele. (Ahogyan sok hiányzó ismerőssel jól érezném.) És az álom minden részletére emlékszem. A toronyházas részre, a társasjátékozásra, a zenélős jelenetre. Arra kiváltképp, hogy a meghívózás előtt valamiféle élő szerepjátékon, társasjátékon vettem részt másodmagammal (csak párosok indulhattak), az egyik feladatban egy ajtó kinyitásához egy kulcsszót találtunk ki. Rám jellemző módon én segítettem az előttünk ott ragadt és az utánunk érkező párosnak is. Arra is tisztán emlékszem, hogy a jelenlegi munkatársaim is szerepeltek az álomban, ennél a vetélkedős résznél. Egyetlen fontos mozzanatra nem emlékszem, hogy milyen nyelven kommunikáltam velük. Pedig évek óta, és mióta kint vagyok, azóta egyre türelmetlenebbül várom azt a bizonyos álmot, melyet nem magyar nyelven álmodom. Állítólag az jelzi azt, hogy az agy átállt egy idegen nyelvre, mely ettől fogva nem is annyira idegen. Oly sok ismerősömnek már középiskolás korában megvolt ez az álom... Úgy szeretnék már én is angolul álmodni - természetesen magyar felirattal.*

(*Kőváry György (Georg Kovary): Träume deutsch - mit ungarischen Untertiteln című, kávéházakról szóló, két nyelven megjelent könyecskéjének és az író emlékének adózva.)

A Marlay Park

A Marlay-ház

A legutóbb munkatársaim csábítottak, hogy az (aznapi) szép időben ebédeljünk ebben a parkban. Én akkor nem tartottam velük, de mindenképpen pótolni szerettem volna az élményt, így ma nyeregbe pattantam és elkarikáztam a Marlay Parkba.

Már a térképet böngészve is feltűnt, hogy a parkban rengeteg sportpálya van. Kezdve az óriási golf területtel, folytatván a futballpályákkal, egészen a tenisz és softball-pályákig. Ám ezek nem szokásos szerint blokkosan egymás mellett terülnek el, hanem ötvözve a 'public park' jelleggel erdős, vizes, árkos részekkel, kanyargós ösvényekkel tarkítottak. Akad itt kicsi botanikus rész, krikett pálya, egy régi kápolna. Miután már a zömét bejártam, eljutottam a Marlay-házhoz. Ekkor értettem meg, hogy ez nem eredendően egy park, hanem egykori nagybirtokon járok. 

Lehet olvasni a letűnt kor nagy házairól és óriási birtokairól, filmen is láttam elégszer ilyet, de amikor ott álltam a sokablakos, sokkéményes ház mellett, és körbenézve befogadtam a füves, erdős terület hatalmas méretét, most értettem meg, milyen egy birtok. A történelem szele egyből megcsapott, elképzeltem a munkájába forduló birtokost, az unatkozó és romantikus élményekre váró, magát börtönben érző úrinőt, a sergő-forgó személyzetet. (A wiki szerint egy bankáré volt a ház, de ezt csak másnap olvastam el.)

A parkból sok mindent nem láttam. Nem találtam meg a vízesést, lemaradtam egy kirakodóvásárról (éppen pakoltak már, volt kézműves, festő, könyvárus és rengeteg házi étel), nem találtam meg, hol juthatok be a virágoskertbe, és a Marlay Park egyik nevezetességét, a modellvasút-pályát is csak üresen láthattam. (Pedig szívesen készítettem volna képeket a működő modellekről is a 'svájci olvasónak' dedikálva.)

Mint mindig, a kimaradt élmények csak ösztönöznek, hogy máskor, talán épp a jövő héten, újra felkeressem ezt a csodás helyet.

Anyák napja

Amikor az alábbi fényképet március 13-án készítettem, azt hittem, hogy rosszul látok.

Anyák napi ebédre invitálás,
a Dublin csatornáján úszó hajón.

De nem! Kiderült, hogy itt a szigeteken (Angliában is), az édesanyák napja április 3-án vasárnap lesz. Mára már elözönlötték a virágcsokrok az áruházakat (miközben az út mellett továbbra is zavartalanul nyílnak a nárciszok, krókuszok, senki nem szedi le őket és nem árulja pénzért az aluljáróban, és ennek nem az az oka, hogy Dublinban nincsenek aluljárójuk.) A város készülődik az édesanyák köszöntésére. Kíváncsi leszek, ők tartanak-e valamit május első vasárnapján?

Derült égből szaltó

Nemere Istvánnak egyik (számomra) örök érvényű párbszéde A kozmosz lovagjaiban hangzik el. Egy gázrobbanás után beszélget a két tinédzser űrhajóspalánta. Az egyik, egy dagi kölök azt mondja, a robbanás keresztürepítette az űrhajón. A másik megjegyzi, hogy kár, hogy nem látta, mert a sárga űrruhában vízszintesen szállva olyan lehetett, mint egy túlméretezett kanári. A dublin feletti hegyekben ma mindenki lemaradt arról, hogy egy túlméretezett szürke veréb (én) kecsesen elszáll, mint a győzelmi zászló. Sajnálhatjátok!

Történt, hogy baráti noszogatásra felkaptattunk a Dublin feletti hegyre. No, nem kellett nagyon noszogatni. ("Munka után felmegyek oda a hegyre biciklivel, jössz?" "Naná!") Felfelé a tüdőm akart kijönni a számon, lefelé pedig olyan élményben volt részem, melyre nem, hogy reggel nem gondoltam, amikor felkeltem, hanem még akkor sem, amikor rábólintottam a rövid túrára. A túrakerékpárosoknak kedvezendő ugyanis jótét lelkek egy jópofa downhill pályát építettek a hegy tetejéről egészen a völgybe. És, ha már ott volt, miért ne próbáljuk ki.

Az persze a sors iróniája, hogy éppen az elmúlt vasárnap fújtam keményre az abroncsokat, mert aszfalton mégis csak az a jobb. Az ülést is felemeltem. És hát a mai napon nem éppen az alkalomnak megfelelően voltam öltözve. Szűk farmer, a hátizsákban pedig fényképező, kis HDD, könyvek, telefonok. Még jó, hogy a délben vásárolt tejet, kenyeret hazavittem gyorsan, este már nem volt nálam. Mindez persze nem mentesít attól, hogy überbéna vagyok és ezt a sportot sem nekem találták ki. De azért élmény volt kipróbálni. Bár sokszor jutot eszembe az "Anyu, nézd, tudok biciklizni egy kézzel, kéz nélkül, fog nélkül" vicc, de azért sokat nevettem lefelé. A szaltó is belefér, bár azóta nem mertem bekapcsolni az elektronikai eszközöket attól félve, és tényleg sajnálom, hogy kölcsön bringával estem. Kicsit görbe lett, kicsit karcos. Bocsi, bocsi.

(Fényképek most nincsenek, majd következő alkalommal, amikor nem lemerült aksis gép lesz nálam.)

A Market

A Market nem piac. Ha a magyar piacok letűnő világára gondolok, akkor annak egyetlen szögletére, a lacikonyhára kell utalnom. Az itteni Market ennek a lacikonyhának a világzenei változata. Sok-sok stand egymás mellett, mindegyikben helyben főtt-sült ételt árulnak és nincs kettő egyforma. Található itt mexikói vonal (fajita, tortilla), indiai fűszeres ízek (sajnos autentikus, azaz számomra elviselhetetlenül csípős), afrikai vegetáriánus konyha (valódi fekete szépségek kezéből), olasz pizza, amerikai burger, osztrák kolbász. Aki ázsiai ízekre vágynak, azok számára a thai, a koreai, a kínai ízvilág külön-külön standoknál érhetők el, ahogyan az ír steak sem keveredik az angol pulttal. Munkatársaim regélik, tavaly volt magyar stand és ettek gulas-t, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Nem bánom, tartok tőle, csalódnék benne.

A Market varázsa, hogy színt hoz az ipari területre, irodaházak unalmas glédája közé, egyszersmind gazdagítja a környék szegényes ebéd-kínálatát. S mindezek mellett közösségi tér is. Ugyanis a megvásárolt ételt jó idő esetén helyben, a Market melletti füves területen fogyasztja a jónép. S nyáron még lesz élőzene is. Az egésznek van valami varázsa, melyet nehéz betűkkel, de még képekkel is átadni. Amolyan multikulti összeborulás a standok mindkét oldalán, és az autentikus konyhák illúziója. Melyet csak picit árnyékolt be az, hogy a legutóbb a mexikói pult mögött az eladók magyarul beszélgettek.

Market, Sandyford, Dublin

Megszámolnak

Udvarias plakát a liftben

Nem sokat pihennek a közügyek Írországban. Nemrég zajlottak az előrehozott választások, az új kormány fenekén még ott a tojáshéj, de már látom az első jelét annak, hogy komolyan gondolják, hogy gatyába rázzák az országot. Először is tisztába jönnek azzal, kik laknak itt. Ennek az egyetlen módja a népszámlálás. Tegnap reggel még semmi nyomát nem láttam. Délben hazaugrottam ebédelni, ekkor már ki volt ragasztva a felvonókban egy plakát: egy David nevű úriember mutatkozott be illendően, hogy majd meg fog keresni. Este már az ajtóm alatt becsúsztatott szórólap is várt ugyanezzel a szöveggel.

Egy órára rá a vacsorámat egy eleddig sosem hallott hang zavarta meg: az ajtócsengő. David állt a küszöbömön, bemutatkozott, elmondta a cenzus rendszerét. Szeretek tárgyilagos lenni, ezért mindenek előtt megkérdeztem, nem baj-e, hogy nem vagyok ír állampolgár. Természetesen nem baj. Nem az íreket, hanem az itt tartózkodókat írják össze. Bezony, ha valaki április tizedikén vendégeskedne nálam, őt is megszámolnák.

Miután illendően megkérdezte, hogy angol vagy ír nyelvű nyomtatványt kérek-e, rövidel megmutogatta, mit és hogyan kell kitöltenem, majd a kezembe nyomva a nyomtatványt távozott. Igen. Nem tolakodott be a lakásba, nem olvasta fel hangosan és érthetően helyettem a kérdéseket, de nem is próbált meg helyettem válaszolni rájuk ("Ugye közepesen keresnek?") illetve nem titkolt el kérdéseket. Miért mondom mindezt? Mert ezekre emlékszem a legutóbbi, 2001-es magyar népszámlálásból. A kérdezőbiztos ott trónolt a nappalink közepén. Noha ketten voltunk jelen, de hármunk helyett töltötte a kérdőívet és, mint utólag kiderült, ügyesen továbblapozta a vallási hovatartozásról szóló kérdéseket - ezeket, gondolom, a saját egyháza nevében utólag szépen kitöltöte.

2011 a népszámlálás éve. Tavasszal Írországban, ősszel Magyarországon. Azt hiszem, kis hazámnak még van ideje tapasztalatokat gyűjteni, tanulni és okulni az itteni lebonyolításból.

A kérdőív. Egy hét múlva gyűjtik be.

Otthon

Március 18 és 22 közt otthon voltam Magyarországon. Ezt azok jól tudják, akikkel találkoztam és talán most (sem) értesülnek, akikkel nem. A napok egyetlen összefolyó pillanat módjára rohantak el. Naponta három találkozóm volt plusz a személyes ügyek intézése. A postának, TB-nek, egészsgépénztárnak, önkormányzatnak kifizettem majd' 150.000 forintot, levezettem majd' 500 kilométert, négyszer ebédeltem, egyszer vacsoráztam társaságban, kiosztottam egy bőröndnyi ajándékot, felköszöntöttem két szülinapost és sikerült eljutnom színházba.

Ennyi a rövid mérleg. Nagyon örültem minden találkozásnak és akikkel most nem sikerült összefutnom, azoktól ezúton kérek elnézést, egyszerűen nem jutott mindenkire időm és, hogy kihez jutottam el, az nem érzelmi vagy rangsor alapján dőlt el, hanem, hogy helyileg merre vezetett az utam és mikor. Gödön, Dunakeszin, Sződön például mindig csak éjszaka haladtam át.

Megint csak azt mondhatom, eddig is tisztában voltam vele, milyen idegenből hazatérni pár napra, hiszen az évek során láttam a barátokon, ismerősökön, de most már megtapasztaltam. Ugyanolyan.

Utazás haza

A zsidót megvádolják, hogy minden reggel keresztet vet. Ezt alávaló rágalomnak nevezi, de azért elgondolkodik rajta és felderül. Ugyan, uraim, igaz, ami igaz. Minden reggel, amikor kilépek az ajtón a fejemhez kapok, hogy feltettem-e a kalapom, majd megnézem, felhúztam-e a sliccem, majd az ingzsebemhez nyúlok, hogy nálam van-e a pénztárcám, végül a másik zsebemhez, hogy beletettem-e a szemüvegem.

Nos, efféle emlékeztetőkre nekem is szükségem lenne. Hiába szólt P hetekkel ezelőtt, hogy minden utazás előtt nézzem meg, mind a magyar, mind az ír kulcs nálam van-e, mára elfelejtettem. Még szerencse, hogy az első naptól fogva attól félek, hogy kizárom magam a lakásból. Legalább tíz éve nem lakom ugyanis olyan lakásban, ahol ki tudom magam zárni, és még sosem laktam olyanban – a szállodáktól eltekintve –, ahol az ajtó automatikusan behúz mögöttem. E félelmem miatt, hatalmas betűkkel kiírtam a bejárati ajtómra, hogy „Got the keys?”. Ez a felirat juttatta ma eszembe, hogy a magyar kulcsok nincsenek nálam. Pedig már épp elhagyni készültem volna a lakást. Kabát, laptop, bőrönd és még a szemeteszsák is. Ácsi! Vissza az egész! S miközben lepakoltam, még eszemben volt, hogy a laptopot itt ne hagyjam. Meglettek a kulcsok, felcuccoltam, levittem a szemetet és indultam volna a buszmegállóba. Épp eme bejegyzést fogalmazgattam magamban, amikor rájöttem, nincs nálam a laptop, amin majd bepötyögöm. Erre mondják, hogy akinek nincs a fejében, annak a lábában. Még jó, hogy a buszra szállás előtt jutott eszembe ez is.

A blog bejegyzés, amelyet körvonalaztam egyébként arról szólt, hogy nagyszüleim még nem utazhattak, szüleim már repülhettek, de korlátozottan, én még a repülőtársaság irodájában vásároltam a repülőjegyemet és ott kellett görcsölni, nehogy otthon felejtsem. A mai kor gyermeke pedig egy SMS-t kap, amelyben emlékeztetik, melyik terminálról indul a járata és a beszállókártyához szükséges kód is ott pihen a telefonján. Lassan, nagyon lassan eljön a papírmentes élet és én ennek rettenetesen örültem.

Egészen addig örültem csak, amíg meg nem próbáltam felszállni a reptéri buszjáratra. Ekkor a sofőr közölte, hogy az nem elég, ha bemondom az igazoló kódot. Neki oda kell adnom kinyomtatva. Nem egészen értettem a szituációt. Én kifizettem a jegyet, levonták a bankszámlámról. Ha többen használják fel a kódot, az úgyis látni fogják. Ám sofőr csak azt hajtogatta, hogy kinyomtatott igazolás nélkül a cég nem adja vissza a jegy árát. Szakáccsal, sofőrrel ne vitatkozz, ez ősi igazság. Később megértettem, miről van szó. Ő nem kapja vissza a jegy árát. Ha én felmutattam volna a ki nem nyomtatott igazolásomat, akkor ő nyomtatott volna nekem egy 14 eurós jegyet ingyen, és az árát a busztársaságtól kapta volna meg. Így viszont a kinyomtatott jegy árát az ő zsebébe fizetem. Megint arról van szó, hogy a pénz nem vándorol feleslegesen a buszról a társaság kasszájába, majd vissza a sofőrhöz. Ám ennek most én ittam meg a levét.

Épp tegnap mondta nekem valaki, hogy Írországban meg kell majd tanulnom jobban bízni az emberekben. Ez rendben van, de mi van, ha ők nem bíznak bennem? Tovább mennék, de nem akarok spekulálni, rendszert hekkelni. Két tanulságot viszont leszűrtem. Egy: nem érdemes környezetvédőnek lenni. Egy ki nem nyomtatott A4-es papírlap ma 14 eurómba került. Kettő: kurvára nem érdemes ennél a cégnél interneten vásárolni. Ugyanannyiba kerül, mint a buszon vett jegy. Akkor meg?

A napnak nem volt még vége. Bőven nem. A reptéren nem tudtam lemérni a csomagom, és a feladásnál derült ki, hogy 23 kiló. Húsz az engedélyezett. És még nem szálltam fel. Ahogyan az Airplane! című csodálatos repteres, repülős vígjátékban elhangzik, „nem ma fogok leszokni a cigiről”, „nem ma fogok leszokni a drogokról”, úgy én most kijelenthetem, nem ma fogom megszeretni a repülést.

---

A mérleg lét gyönyörűsége, hogy ha a fentiekhez hasonló történik velem, akkor valami jónak is kell. Ez az egynesúly. Ablak melletti helyem és csodálatos utazásom. Igen, Európa felett egységes felhőtakaró húzódott ma, ami azt jelentette, hogy odafent szikrázó napsütésben hófehér "táj" felett jöttünk végig Magyarországra. A lenti "dombokra" odaképzeltem az összes síelő és hódeszkás arcot, akiket ismerek miközben megírtam a fenti bejegyzést.

A Szent Patrik napi felvonulás

A felvonulás a Szent Patrik nap és a Szent Patrik fesztivál (körülbelül hat nap) leglátványosabb programja. A városon élőképek és együttesek vonulnak végig felváltva. Az együttesek közt vannak hagyományőrző dudások, táncosok, mazsorettek, rézfúvósok, zászlósok; akadnak modern fúziós jazzt vagy freestyle rapet játszók. Vannak írek, Írországban élő más kommunák (pl. a Fülöp-szigeteki táncosok) és külföldi vendégek (amerikaiak, franciák).

Ezek sorát szakítják meg időről-időre utcaszínház-jellegű, zenés, táncos, jelmezes élőképek. Ezek a képek a dublini kortárs író Roddy Doyle harminckét oldalas novelláját elevenítik meg. A történet egy testvérpárról szól, akik a szüleiket, rokonaikat kihallgtva tidják meg, hogy Dublin azért szomorú, azért szenved mert egy fekete kutya elvette a vidámság-csontját. Több sem kell a gyermekeknek, felkerekednek, hogy elkapják a kutyát. Varázslatos lények, például az Ernie nevű vámpír segíti őket útjukon, de természetesen a legnagyobb segítséget más gyermekektől kapják. A vége természetesen happy end. A tanulság, gondolom, hogy a gazdasági válság miatt tavaly végképp összeroppant Írország szedje össze magát.

Elég a szavakból, jöjjenek a képek.

Parádé előtt

Még talán nem említettem, hogy Dublin rettentő lusta város. Vasárnap tíz-tizenegy körül kezd ébredezni. A mai, ünnepnap sem volt kivétel. Az evezősversenyek hajnali nyolckor kezdődtek, és nagyon gyér érdeklődéstől kísérve zajlottak. A felvonulás útvonala kilenckor már állt, de az utcákon alaig lézengtek.

Aztán tíz körül megváltozott a helyzet. A Szent Patrik napi parádé ugyan csak délben kezdődött, ám én is azt a fülest kaptam, hogy legalább két órával előbb foglaljam el a helyemet a korlát mellett. Mert ha elfogy a hely, a második-harmadik sorból már semmit nem látni. És valóban, nem csak én lézengtem tíz körül a korlátok közelében, hanem mások is. Tíz harmincra elfogytak a helyek. Innentől egy helyben álldigálás és csendes rimánkodás következett. Reméltük, nem megy el a pici meleget adó nap, de elment és kemény, hideg szélben kellett kivárnunk a delet, amikor két szpíker (MC) elkezdte a közönséget szórakoztatni.

A parádé csak később, majdnem egy órakor ért oda, ahol álltam.

Paddy's Day előtt

Ha valaki a nyelvtankönyvből szépen megtanulja, hogy Pécsett, Vácott, Kaposvárott és Győrött, aztán eljön a szülővárosomba, talán meglepődve fogja észrevenni, hogy egyetlen benszülött sem mondja így. (Kivéve az affektálókat.) Hanem csak úgy, simán: Vácon születtem. Bár ez nem szembeötlő eltérés, én mégis tisztában vagyok vele, ezért nem lett volna szabad csodálkoznom azon, hogy Írország nemzeti ünnepét senki, ismétlem senki, akivel találkoztam, nem nevezi St. Patrick's Day-nek. A jeles naphoz kapcsolódó rendezvénysorozat programfüzetén valóban ez áll. Ám az utca embere, a munkatársak szájából - még a nem ír származásúakéból is - csak ennyit hallok hetek óta: Paddy's Day.

Amikor az ünnepre gondoltam tapasztalatok nélkül, csupán az olvasmányaimra és fényképekre, youtube videókra támaszkodva, azt gondoltam, a mi Szent István ünnepünkhöz, augusztus huszadikához tudnám hasonlítani. Ideje lenne végleg leszoknom arról, hogy összehasonlítok dolgokat, noha ez a legkézenfekvőbb módja a dolgok megismerésének. Szent Patrick ünnepe ugyan állami ünnep - az országról, államról szól -, egy napos, a nemzeti büszkeség hatja át, mégsem fogható hazám ünnepéhez. A hozzá kapcsolódó rendezvénysorozata ugyanis egy hetes és semmi másról nem szól, csupán az ünneplésről. A tegnapi napon már világoszöldbe öltözött csöppségek masíroztak az irodaházban, az utcákon. Dublin belvárosa pedig elkezdte felvenni ünnepi díszét, tereit ellepték a népzenét játszó zenekarok. Még a csendes külváros is zajos, élettel teli volt egész éjszaka. S most, kora reggel nem tudtam eldönteni, hogy az utcán kiabálók még nem feküdtek le, vagy már felkeltek, hogy mihamarabb beérjenek a belvárosba.

A rendezvénysor szétszórtságára jellemző, hogy a híres felvonuláson kívül az összes jelentős esemény, például a Skyfest azaz a tűzijáték, hétvégén lesz.

Előzetesen ennyit tudok mondani Paddy Napjáról. Ideje bele vetni magam az ünnepségbe.

Kokárdátlanul

A készülődést karácsony táján kezdtem el, és onnantól szinte minden munkanapra jutott valami intéznivaló, bürokracica, személyes dolog, munkahelyi feladat. És egyáltalán nem gondoltam arra, hogy majd március 10-e táján arra kell döbbennem, hogy nincs kokárdám. Mit tegyek? Ahhoz már késő, hogy küldessek valakivel postán. Nem maradt más hátra, minthogy a péntekemet és a hétvége mindkét napját az általam ismert üzletek, plázák, boltsorok végigjárásával töltöttem, ezúttal méterárut lesve. Bántam is én, ha három színű krepp-papírból, szövetből, keménypapírból is kell összeraknom, csak legyen.

Mármost egyrészt furcsa tapasztalat volt ilyen szemmel végigmenni a már félig megismert boltokon. Betérni az eddig mellőzött kreatív és hobbiüzletekbe. Másrészt szomorú tapasztalattal gazdagodtam. Krepp-papírból nincsen piros. Egyáltalán. Arra természetesen nem számítottam, hogy piros-fehér-zöld szalagot találok, de titkon reméltem, hogy narancs-fehér-világoszöldet igen, és akkor majd filctollal megoldom. Vagy sima fehéret és akkor szintúgy filccel megoldom. Nyista. Nuku.

Ez van, hosszú idő óta először, kitűző nélküli lesz az ünnep. A tisztesség és az ünnepélyesség természetesen a szívben lakozik, a kokárda csak a külső megjelenítése. De azért jó lett volna.

Szník pík

 Munkahelyi titoktartást nem sértő kép a hétköznapjaim illusztrálásaként.

Cabinteely Park

Régen vagy nem hallottam, vagy nem hallottam meg azt a sztereotípiát, hogy Írország a szép parkok országa is. Mióta itt vagyok, többen is mondták, de ami fontosabb, saját szememmel is tapasztalom, amikor csak időm engedi. Ezen a hétvégén a gyermekek számára hatalmas játszóteret, a nagyobbak számára erdei tornapályát tartogató, éppen virágzó Cabinteely Park volt a levegőzés színtere.

A játszóterekről majd később következik egy átfogóbb bejegyzés.

No butter

A minapi bejegyzés kommentjeinél szerepelt, hogy a bother kifejezést nehogy felcseréljük a brother vagy brothel szavakkal. Megtoldanám, a butter (vaj) kiejtése is hasonlít hozzá.

S ha már ideráncigáltam a vajat. Említém egykor a sós vaj, margarin ügyét, hogy én otthon a Bords Eve megjelenése óta rabja vagyok, de nálunk mostoha sorsa van a sózott kenyérrevalónak. A tengeri sós Rama is hamar eltűnt a polcokról, ami pedig van, és sós, eszméletlen drága. Itt éppen fordított a helyzet. Nagyítóval kell keresni az olyan vajat, amely nem sózott. A mai napon a cégen belül is beszédtéma lett. Az egyik román srác kérdezte meg az íreket, miért sós minden vajuk? Visszakérdeztek, miért jó ha nem az? A fiú elmagyarázta, hogy ő úgy szereti, ha megkeni, megrakja és a végén sózza meg. Látszott az íreken, hogy nem értik. Ha egyszer megsózza a végén, akkor mi a különbség? Hacsak az nem, hogy így ő szabályozza a sósság mértékét, kockáztatták meg.

Ismételten felvállaltam az ütköző szerepét. Megpróbáltam felvilágosítani őket, hogy teljesen más az ízélmény akkor, ha a kenyér, vaj, feltét, feltét szendvicsnek a teteje sós, teszemazt a paprika vagy a paradicsom, mint amikor a kenőanyag. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember a zöldséget (hagyma, paprika) külön, a szendvicstől elválasztva teszi a szájába és azt megsózza vagy sóba mártogatja. Oké, tudom, egészségtelen a sok só, de vannak, akik így szokták meg, így szeretik.

A válasz az volt, miután láttam rajtuk, hogy megpróbálják elképzelni, hogy ez nem magyarázat arra, miért ne lehetne sós a margarin. Erre már nem volt mit mondanom.

Zárásként csak annyit, hogy akár sós, akár nem, a vaj-margarin háború itt is éles. "I can't belive this is no butter" hirdeti az egyik élelmiszerbiológiai termék, míg a másik a következővel vág vissza a margarinoknak: "Better than margarin" és a better szó át van alakítva butter-ré. Ám ha alaposan megnézzük, azt látjuk, hogy itt néhány cég leplezetlenül vállalja, hogy vajat és margarint is gyárt, ergo akármelyikről hisszük el, hogy egészségesebb a másiknál, vásárláskor mindenképp ennek a gyárnak a bevételeit gyarapítjuk. Okos.

No bother

A "no bother" a "no problem" itteni szinonimája. Az urban dictionary szerint (melyet bőszen bújok, mióta van netem az apartmanban) Írországban használatos. Van skót változata is: nae bother. Azaz, ha valakinek megköszönünk valamit és azt mondja, no bother, csupán annyit közölt, hogy szóra sem érdemes. Egyéb formulák: no problem, no worries, no sweat.

Dún Laoghaire (Ha megköveztek sem lövöm el a let's see the sea szóvirágot)

A számomra legkönnyebben megközelíthető tengerparti rész Dún Laoghaire kikötője. Még derekasan eltévedve, több kilométeres kerülőt téve is egy óra alatt lent voltam a tengernél. A 12 fok és a napsütés miatt egyáltalán nem bántam a kitérőt, és egyébként is, az eltévedés a legjobb módja a mentális térkép építésének.

Dún Laoghaire városáról most egy szó, egy fénykép nem fog esni. A legizgalmasabb része ugyanis a kikötő. Két hatalmas, ölelő karokat mintázó móló nyúlik a tengerbe. Az egyik végén piros, a másikon zöld színű világítótorony. Az így képzett öböl kissé csendesebb vízén hajók százai várják, hogy időről-irőde eloldozzák őket és nekivághassanak a tajtékzó vizeknek. Van itt minden, hatalmas halászhajótól kezdve az egyszemélyes kis vitorláshajókig (optimist), melyeken gyermekek rajzanak ki a nyílt vízre, természetesen motoros csónakokban ülő felnőttek felügyelete alatt. [Emlékek, emlékek, amikor mi hajóztunk ki evezőseinkkel, és három motoros sem tudta megakadályozni, hogy egyikünk-másikunk be ne forduljon a Dunába. Ez pedig itt a háborgó tenger.]

A móló kedvelt sétáló- és sportolóhely. Rengeteg a kocogó, görkoris. Biciklistát nem láttam, ám biciklit tiltó táblát sem. Akármilyen jó az idő, a mólón már a tengeri időjárás erős szele és hűvös érezhető. Erre kiválóan építenek a mólók elején standoló frissen darált kávéból forró italt készítő vállalkozók.

Az ide látogatók érdeklődésére még számot tarthat a parton látható erődítményvonal (romjai). Nem meglepő, hiszen a település neve is árulkodik erről (a Dún jelentése: erőddel védett). Ám erre az érdekességre az olvasók már nemigen szoktak kíváncsiak lenni, így következzenek a képek.