Természetesen nagyon szexi tud lenni, ha az álmos reggelen, a nem úgy tervezett éjszaka után az ottmaradt hölgyvendég magára kapja a férfi valamely ingjét, pólóját, alsóját. Higiéniára kényesebb ilyenkor örülnek, ha bontatlan fehérneműt találnak a szekrényben. De nem csak ezen váratlan helyzetek miatt érdemes bontatlan csomagolású alsókat tartani otthon. Már feltéve ha van bennünk emberbaráti izé...
Annyira vígjátéki volt az alaphelyzet, hogy el sem hinném ha más mesélné. Harsány színdarab, limonádé amerikai vígjáték első jeleneteként minden további nélkül, de itt a négyszázharminc lakásos apartman-tömb egyik lépcsőházának sokadik emeletén, a hátam mögött torkát köszörülő férfi látványa teljesen valószínűtlennek tűnt. Amikor a gyors reggeli bevásárlásból megtérve liftből kiléptem, még nem láttam senkit. Amikor tíz másodperccel később a lakás ajtaját nyitottam volna, már ott állt mögöttem egy szál rövid, talán női kabátban és a torkából próbált valami hangot előcsiszolni.
Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.
Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.
A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.
Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.
A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.
Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.
Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.
A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.
Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.
A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.
