Gamble

A kulturális eltérések kismillió téren tetten érhetők. A "half ten" értelmezésében, kézfogásban, koccintásban, a hús átsütésének mértékében, a vég nélküli hajdujudúzásban és bábábábábábábábájozásban. Essen most szó - előrevetem nagyon felületesen - a szerencsejátékról. Még 2008-ban feltűnt mennyi könyvkészítő van Dublinban. Ahová a területtervezés lepottyant egy mini ABC-t és egy keleti takeaway kifőzdét, ott van Bookmaker is. Persze, volt ám nevetéssel egybefűzött szégyenkezés, amikor rájöttem, hogy ez a bukméker, azaz fogadóiroda. De akkor is meglepő, mennyire virágzó üzletág a szerencsejáték.

Otthon magam körül mindössze annyit láttam, hogy a nép kiéli magát a totó és hetvenféle lottó variációban. (Ha valaki szeretne képet alkotni, mennyi buki van a világnak ezen a felén, azt kell mondjam, épp annyi mint otthon lottózó.) Akiket elkap a gépszíj, azok pedig a kocsmai vesztőautomatákon teszik tönkre az életüket. Rendszeres és általános sportfogadás? Nálunk nem dívik. Itt igen. Túl sokat erről mesélni nem tudok, mivel egyszer fordultam meg egy ilyen belsejében, akkor is sikítva rohantam ki, amikor rámzúdították az egymásra tevések, kombinált fogadások útvesztő-szabályrendszerét. A lényeg, hogy nem csak fogadni lehet, hanem fogadásunk tárgyát (a futamot, meccset) tévéképernyőn követni is. S azt hiszem itt lehet mefogni annak egyik gyökerét, miért nincs Mo-n ilyesmi. Csak annyit próbáljunk elképzelni, hogy minden lottózót fel kellene szerelni két-három LCD tévével, sportcsatornák vételi lehetőségével...

Vannak aztán kaszinók. Puccosabbtól, a kocsma szerű elektronikusig. Ebben körülbelül hasonlít a két ország. S végül van a baráti, munkahelyi fogadás. Pontosabban nem fogadás, hanem sorsolás. A tegnap kezdődött foci EB kiváló példa ennek illusztrálására. Kell ugye egy sportesemény, ahol a kimenetek száma körübelül megegyezik azok számával, akik a cégnél éppen nincsenek úton, szabadságon és van kedvük játszani. Az EB-n tizenhat csapat indul. Tizenhat embert épp össze tudtak gereblyézni az ötletgazdák. A fogadók mindegyike betesz x összeget egy "kalapba", aztán mindenkinek kisorsolnak egy csapatot. A betett teljes összeget az nyeri, akinek a csapata nyeri az EB-t.

Ugyanezt a játékot eljátszották már lovas derby nagydíj idején, rugby szezon kezdetén stb. Számomra a legfurcsább, hogy olyanok mennek bele először a játékba, akik a hétköznapokon állandóan húzzák a szájukat, hogy nem jönnek el közös ebédre, de még a marketre sem, mert drága és nekik meg kell fogni minden garast. Azt kell, gondoljam (és lehet, hogy tévedek), hogy ők valóban azért játszanak, mert remélik, hogy megnyerik a pot-ot és egy picit jobb lesz nekik anyagilag.

Jómagam azt gondoltam, ez az egész a mókáról szól. Mint a közös foci, frizbi, paintball. A közös ebédek és kocsmázás. Botor módon azt hittem, akárki nyeri a többiek pénzét, másnap megjelenik pár rekesz sörrel és közösen elisszuk. Nem! Aki nyert, az mosoly nélkül, máskor elengedhetetlen vicces kiszólás mellőzésével, mohón eletette a pénzt.

No, ebben látom igazán a velejét a szerencsejátékhoz való hozzáállásunknak. (És ezért nem játszom velük az első alkalom óta.)

Egy nem felejtő nép

Az ír (dublini) Metro újság (mely Magyarországon az áruházlánc pere miatt egy ideje Metropol néven jelenik meg) minden nap közli a születésnapjukat ünneplő hírességek névsorát. A mai napon a következőképpen jelent meg.

Írország köszönti a csaló és focista Thierry Henryt.

Aki nem tudná, szűk két évvel ezelőtt világbajnoki selejtezőt játszott az ír és francia focicsapat. Ha az írek nyernek, akkor kijutnak a VB-re, de ami fontosabb Franciaország nem jut ki. Ki látott már ilyet? A gallok azóta vébécsapat, amióta a focit feltalálták, sőt ők találták fel - gondolhatta a bíró, aki nagyon megijedt az esetleges lehetőségtől, ezért "nem vette észre", hogy a francia csapatkapitány megfogta a labdát, majd kosaras módon áthúzta a lába alatt, majd egy kicsit pörgette a mutatóujján, végül rugby stílusban két kézzel lepasszolta a csapattársának, aki gólt lőtt.

Na jó, maradjunk a tényeknél. Henry kezezett. Ő ezt elismerte, a szurkolók is látták, a videofelvétel döntően bizonyította, mindezek ellenére a franciák győztek, kijutottak a világbajnokságra, a kis ország pedig magára maradt a dühével és szomorúságával.

A történtet idején még Magyarországon éltem. Egy olyan országban, amely akkor volt jelen utoljára VB-n, amikor úttörőnyakkendőben kellett parádéznom az általános iskolában, egyszóval egy másik rendszerben, egy másik évszázadban. Én, akárcsak a világ 99,9%-a pár nap alatt elfelejtettem az esetet. Most szembesültem vele, hogy ha fáj valami, az mennyire tud fájni. Ebben a mai újságszegletben benne van minden. Azon túl, hogy stílusos és gúnyos (és ezt szeretem), felhívta a figyelmem arra, hogy milyen az, amikor egy ország nem felejt. Legyen az egy bírói döntés, mondjuk ki: egy játékban.

Nem szeretnék hatalmas szavakat használni, lázítani, túlzásba esni, de be kell valljam, elkapott egy érzés, hogy sokkal-sokkal bátrabban kellene otthon például a trianoni döntést ostorozni. Az a maroknyi elszánt, aki évente felonul a Versailles-i kastély előtt kevés, nyugodtan be-be lehetne szólni a franciáknak. És amikor ez a gondolat keresztülfutott az agyamon, megrettentem. Elkezdődött! Kijöttem, otthagytam hazámat, és most bátrabban kinyitom a számat, és innen dirigálok az otthoniaknak, hogy hogyan legyenek magyarok. Hát ki vagyok én? Amerikás magyar? Kossuth Lajos? Egyik sem, úgyhogy pofa súlyba, maradok a hétköznapi dolgaimnál. :)