Aki keres...

Reggeli tornának is beillett amit ma reggel tettem. Napfelkelte - vagy inkább maradjunk annyiban, hogy kivilágosodás - után egy perccel Sandyfordból indulva végigtekertem a kerékpárutat a Grand Canalig és vissza. Odafelé magán az úton, a lehető leglassabban. Visszafelé ugyanazon az oldal, ahol értelemszerűen nem mehettem a kerékpárúton, hiszen a város felé igyekezte a kétkerekes-társak, ezért fent a járdán, de a lehető legközelebb a padkához.

Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.

Azért ez szép. Több ezer bringás reggelente csak befelé. Rendes bicó mögé csatolt egykerekes "pótülésben" utazó háromévestől hatvan-hetvenéves sportmamikig. Ki tandemmel, ki babetta-szerű motorral a lejtőn szigorúan csak a pedálokat használva; ki öltönyben, de a legtöbben szabályos bringás felszerelésben, tapadós latexben, sisakban és szigorúan láthatósági mellényben. A szabálytalankodók aránya magas. Úgy harminc százalék. Egy maga is bringával járó újságíró már megénekelte őket az itteni Metro-ban. Azért mert láthatósági karácsonyfát játszanak és a kerékpársávban mennek, már azt hiszik a közlekedési lámpa, a yield táblák, az egyirányú forgalom már nem vonatkozik rájuk. Aztán csodálkoznak, ha egy kocsi motorháztetején végzik.

A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.

A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)

A történetnek a jóleső izomláz mellett két haszna van.

Az okos ember más kárán tanul. Én ráírtam a telefonszámomat a kulcscsomómra.

Megtanultam, hogy létezik egy LOST.IE című weboldal elveszett tárgyak keresésére és bejelentésére.

Gamble

A kulturális eltérések kismillió téren tetten érhetők. A "half ten" értelmezésében, kézfogásban, koccintásban, a hús átsütésének mértékében, a vég nélküli hajdujudúzásban és bábábábábábábábájozásban. Essen most szó - előrevetem nagyon felületesen - a szerencsejátékról. Még 2008-ban feltűnt mennyi könyvkészítő van Dublinban. Ahová a területtervezés lepottyant egy mini ABC-t és egy keleti takeaway kifőzdét, ott van Bookmaker is. Persze, volt ám nevetéssel egybefűzött szégyenkezés, amikor rájöttem, hogy ez a bukméker, azaz fogadóiroda. De akkor is meglepő, mennyire virágzó üzletág a szerencsejáték.

Otthon magam körül mindössze annyit láttam, hogy a nép kiéli magát a totó és hetvenféle lottó variációban. (Ha valaki szeretne képet alkotni, mennyi buki van a világnak ezen a felén, azt kell mondjam, épp annyi mint otthon lottózó.) Akiket elkap a gépszíj, azok pedig a kocsmai vesztőautomatákon teszik tönkre az életüket. Rendszeres és általános sportfogadás? Nálunk nem dívik. Itt igen. Túl sokat erről mesélni nem tudok, mivel egyszer fordultam meg egy ilyen belsejében, akkor is sikítva rohantam ki, amikor rámzúdították az egymásra tevések, kombinált fogadások útvesztő-szabályrendszerét. A lényeg, hogy nem csak fogadni lehet, hanem fogadásunk tárgyát (a futamot, meccset) tévéképernyőn követni is. S azt hiszem itt lehet mefogni annak egyik gyökerét, miért nincs Mo-n ilyesmi. Csak annyit próbáljunk elképzelni, hogy minden lottózót fel kellene szerelni két-három LCD tévével, sportcsatornák vételi lehetőségével...

Vannak aztán kaszinók. Puccosabbtól, a kocsma szerű elektronikusig. Ebben körülbelül hasonlít a két ország. S végül van a baráti, munkahelyi fogadás. Pontosabban nem fogadás, hanem sorsolás. A tegnap kezdődött foci EB kiváló példa ennek illusztrálására. Kell ugye egy sportesemény, ahol a kimenetek száma körübelül megegyezik azok számával, akik a cégnél éppen nincsenek úton, szabadságon és van kedvük játszani. Az EB-n tizenhat csapat indul. Tizenhat embert épp össze tudtak gereblyézni az ötletgazdák. A fogadók mindegyike betesz x összeget egy "kalapba", aztán mindenkinek kisorsolnak egy csapatot. A betett teljes összeget az nyeri, akinek a csapata nyeri az EB-t.

Ugyanezt a játékot eljátszották már lovas derby nagydíj idején, rugby szezon kezdetén stb. Számomra a legfurcsább, hogy olyanok mennek bele először a játékba, akik a hétköznapokon állandóan húzzák a szájukat, hogy nem jönnek el közös ebédre, de még a marketre sem, mert drága és nekik meg kell fogni minden garast. Azt kell, gondoljam (és lehet, hogy tévedek), hogy ők valóban azért játszanak, mert remélik, hogy megnyerik a pot-ot és egy picit jobb lesz nekik anyagilag.

Jómagam azt gondoltam, ez az egész a mókáról szól. Mint a közös foci, frizbi, paintball. A közös ebédek és kocsmázás. Botor módon azt hittem, akárki nyeri a többiek pénzét, másnap megjelenik pár rekesz sörrel és közösen elisszuk. Nem! Aki nyert, az mosoly nélkül, máskor elengedhetetlen vicces kiszólás mellőzésével, mohón eletette a pénzt.

No, ebben látom igazán a velejét a szerencsejátékhoz való hozzáállásunknak. (És ezért nem játszom velük az első alkalom óta.)

Egy másfajta szemüveg

Ahogy a Parnell Street a vége (eleje) felé közeledik, megváltozik Dublin arculata. Eltűnik minden ami autentikus - tehát turistacsalaogató - ír és egymás szájába nőnek az keleti boltok, szolgáltató üzletek, éttermek. A házak megkopnak, a színek eltűnnek. Az embert egy pillanatra olyan érzés fogja el, amikor a nyári nap mosolygása elé vonul néhány sötét felhőpamacs és minden árnyékba borul idelent.

Ezen a részen, a Cumberland Streeten található hétvégenként a piac. Nem car boot sale (azokról majd máskor) és magyarul sem használnám rá a bolhapiac kifejezést. Az utca két oldalán a járdát foglalják el a zömében nem ír nők és férfiak. Kemping asztala csak az egyetlen élelmiszer árusnak van, de még doboza is keveseknek. Leginkább a földre terített mocskos takaróikról kínálják a portékáikat. De milyen portékát! Ránézésre minden kétséget kizáróan használt tárgyak piaca ez. Rádió, tévét, monitort, könyvet, DVD filmet, puzzle-t, plüss állatot és más gyermek játékot, párnát, szobadíszt lehet itt kapni többek közt. És cipőt. Rengeteg cipőt.

De valami nem stimmel az egésszel. Az eladók és a tárgyak a kinézetük, az állapotuk mind azt az összképet súgják, hogy ezek lomtalanításból és szemétből kitúrt dolgok. Tehát nem egy megunt, de pénzé tenni kívánt-, hanem az enyészetnek ítélt, elnyűtt, hibás, csorba, hiányos dolgok. Némely tárgynál (bolti árat viselnek magukon) pedig jobb egyáltalán nem belegondolni, milyen úton kerültek az eladó pokrócára.

Ez itt nem egy jó hangulatú használtcikk- hanem egy szomorú ócskapiac. A vevők teszik azzá. A vevők: akik egymást tolva, tapsova tolongnak, méregetik a cipőket és egyéb ruhákat, főleg a ruhákat. Dublin lakosságának az a része, amely még dolgozik, robot, megél, de arra már nem futja számára, hogy akár egy bolti turkálóba téjen be, ahol legalább mosott a használt ruha. Nem túrja végig a Penny's olcsó kínálatát árleszállítás idején sem, mert még az is túl dága neki. Ezek az emberek tartják életben ezt az újrahasznosító piacot.

Ez a vásár is olyasmi, amelyről kb egy éve hallottam, de csak ma tudtam meglátogatni. Hosszabb bejegyzést nem is érdemel, talán még ennyit sem. Amiért mégis leírtam, hogy éreztessem, Dublin sem más, mint bármely nagyváros a világban. Lehet áradozni róla, ömlengő cikkeket írni a szponzorált blogokon, de az csak egyfajta megközelítés. A magyar átlaghoz képest jobb fizetés, az eleven történelmi légkör, a temészet közelsége, a tenger, az alkoholmámor (akinek inge az vegye) könnyen ragadtatja el a Dublinról mesélőket. Ám ha felveszünk egy másfajta szemüveget, akkor itt is lövöldözésről, késelésekről, rablásokról hallani és kérgetőket, zsebeseket, guberált áruval kereskedőket látni. A lényeg, hogy nem szabad szemüveget viselni. Sem ilyet, sem olyat. Már írtam régebben, Dublinnak is vannak árnyoldalai. Ez teszi fényesebbé a napos részeket.

1

Ez a blog sem lett különb, mint a többi. Nagy lelkesedés, hatalmas hallgatások. Az, hogy elhasalt a hard driveom és eltűntek jegyzetek, fényképek (a Dublin parkjai sorozat 4-5 része) egy sokk volt. De utána lehetett, kellett volna folytatni. Ám mégsem sikerült. Tudom az okát, nagyon is. Sajnálom, de még mindig lelki. Néha egyszerűen nem megy az élmények lekörmölése.

Most, azonban, hogy egy év eltelt Írországban, illik megszólalni. Sokan kérdik, milyen volt. Gyors. Mint a legtöbb igahúzó év a felnőtt ember életében. A munka mellett persze volt alkalom rengeteg felé járni (még mindig csupán kerékpár-hatótáv messzeségben), sok mindent megtapasztalni. Ám ami a leginkább örömmel tölt el, hogy látom, még a szűk környezetben benne van két-három évnyi kalandozás. Azaz ha a munkám marad, a lehetőségeim maradnak, ha otthon nem történik valami súlyos, ami visszahívna, akkor maradok.

Az egy év percre pontos elteltével azonban észrevettem valamit. Amint átfordult a naptári év, óhatatlanul előjöttek a gondolatok a hátsó részből. Mit csináltam egy éve? Hogyan éreztem magam 365 nappal ezelőtt? Ez volt az első napom, a második, a harmadik. Itt már volt rendes ágyneműm. Itt már volt egy lábasom, tudtam főzni. Ekkor tévedtem el először a környéken. Apropó, a környék és Dublin mentális térképe is szépen felépült egy év alatt. Mennyire kinevetném a saját akkori énem, aki alig mert elsétálni pár utcával odébb.

De más is változott. Továbbra sem szórom a pénz magamra, de emlékszem, amikor komolyan meg kellett fontolnom, hogy megengedhetem-e az egy csomag sütőpapírt vagy a nagyobb flakon öblítőt. Az első borzalmas illatú szappan - melyből egyszerre hármat kellett vennem, mert még így is olcsóbb volt, mint a normálisak - már szerencsére elfogyott. De az olcsó húsnak híg a leve mondásra a mai napig emlékeztet a Tescoban vásárolt filléres, de életlen szelőkés, melyet egy éve fenek az azóta kihizott kővel, de tudom, sosem lesz éles. (S azóta van másik.)

Emlékszem, tavaly mikor volt hideg és mikor enyhült. Épp fordítva mint most. A becsmérlő hozzászólásra az első képeimről: "azt hittem, zöldebb lesz". Hát most bizony zöld minden. Zöldebb, mint Magyarország, zöldebb, mint Manchester.

Ezek motoznak bennem tehát önkéntelenül. Valamint egyfajta szomorúság. Szeretném újra átélni az újdonságot. Amikor új volt évek után a föld felett fél méterrel aludni, új volt lépcsőházba kilépni, reggelente kinevetni magam az égve hagyott lámpák miat. (Ma már az a szomorú, hogy ha hazamegyek Magyarországra, ott próbálom fordítva nyitni az erkélyajtókat.) Jó érzés volt beszívni a más illatú levegőt - na jó, ez nem változott -, elvegyülni a más összetételű tömegben, megtapasztalni a vasárnap reggel kilenckor kihalt utcákat, és megannyi mindent. Hiányzik.

De - azt mondják az okosok, a párkapcsolat is ilyen. Addig irigylésreméltó, amíg új, izgalmas, ismerkedéssel teli. Ám nem szükségszerű, hogy utána ne legyen jó. Csak meg kell találni benne az érdekeset. Én igyekszem. Ismétlem, ha a feltételek nem változnak, Dublinnak és nekem még lesz pár évnyi történelmünk.

Egy észrevétel

Az ír nők nem megőszülnek, hanem megszőkülnek.

Drukk

Mostanában sok mindenkiért drukkoltam, drukkolok. Babonából nem írok le egyet sem. Hajrá mindenkinek! (Akinek pedig bejött, annak drakulálok.) Egy valamit nem tettem már kismillió éve: egy sportolóért vagy sport csapatért való szurkolást. Erre most vasárnap jöttem rá. Már a LUAS-on elkezdődött. Egy nő trappolt keresztül az utasok közt és köszöntött két odébb ülőt. Kicsi öröm magamnak: hogy zömében értettem a társalgásukat. A párocska egy meccsre készült éppen. Jól megnéztem őket és valóban, mindketten mezben, sapkában. Kezdők lehettek, mert a nő mezének ujján még rajta volt valami ár (vagy gyártói) cédula. Amikor Dublin belsejében leszálltunk, a nő így köszönt el tőlük „Enjoy, your game!” Ekkor vetettem bele magam a vasárnapi forgalomba és az első, ami feltűnt, a sok micisapkás turista. Ugyan a hónuk alól hiányzott a hatalmas rúd baguette, de nem kellett hallani őket, hogy tudjuk: franciák. Magamban megdicsértem őket, milyen jópofa ismertetőjel. Annyira ritkán látni ilyet, hogy így biztosan nem veszítik el egymást. Tévedni emberi dolog. Én is tévedtem (tehát vagyok). Még jó, hogy hamar be tudom ismerni. A következő sarkon ugyanis három, narancssárga parókás egyén jött velem szemben. A paróka színe és a két oldalán lógó hatalmas varkocs el-nem-téveszthető módon jelezte, hogy ők is franciák. És ekkor már tudtam: szurkolók. A hely pedig tudatta velem, az ellenfelük Írország lesz.

Még a LUAS mellett láttam valakit belépőjeggyel a kezében. Ezért volt nehéz megint csak kapcsolnom. A Liffey hídján, a belváros utcáin fel és le galoppozó szurkolóknak esze ágában sem volt a stadionba vonulni. Nem ám. A hely, amelyért száz mérföldeket utaztak bizonyos francia egyének, és Asterixet vagy Obelixet formázó parókába, francia zászlóba, térdzokniba öltöztek, az nem a AVIVA stadion volt, hanem Dublin valamely patinás pubja. A meccs éppen akkor kezdődött, amikor hazafelé vettem az irányt. Sajnos a szervezetem gyengítő bacilusok derék munkát végeztek, így három órás gyaloglás, felderítés után megroggyant a lábam. A főbb utcákon még voltak, bár a tömeg a felére apadt. A mellékutcákban semmi. A kihalt mellékutakat róva elcsodálkoztam, mekkora kultúrája van itt a szurkolásnak és a kocsmáknak meg a kettőnek együtt. És nem álltam meg, betértem az egyik nagyon színes, nagyon nagy, és nagyon zajos pubba. Hatalmas zöld kalapos és narancsszín parókás szurkolók egymás közé vegyülve közösen tapadtak a képernyőkre. A kezekben szaporátlanul emelkedtek a söröspoharak, a lárma az elviselhetőség szintjén belül volt Ahogyan pár órája odakint az utcán, most idebent a falak közt is megfért egymással a két tábor. Ezt a képet vittem haza a LUAS-on. Remélem, lesz még ilyenben is részem.

A történeti hűség kedvéért, Franciaország elpáholta Írországot. (25-22)

S mindez a rugbyről szólt. A focit a mai napon csak lányok által láttam űzni a villamosból kinézve, valahol Milltown környékén.