Aki keres...

Reggeli tornának is beillett amit ma reggel tettem. Napfelkelte - vagy inkább maradjunk annyiban, hogy kivilágosodás - után egy perccel Sandyfordból indulva végigtekertem a kerékpárutat a Grand Canalig és vissza. Odafelé magán az úton, a lehető leglassabban. Visszafelé ugyanazon az oldal, ahol értelemszerűen nem mehettem a kerékpárúton, hiszen a város felé igyekezte a kétkerekes-társak, ezért fent a járdán, de a lehető legközelebb a padkához.

Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.

Azért ez szép. Több ezer bringás reggelente csak befelé. Rendes bicó mögé csatolt egykerekes "pótülésben" utazó háromévestől hatvan-hetvenéves sportmamikig. Ki tandemmel, ki babetta-szerű motorral a lejtőn szigorúan csak a pedálokat használva; ki öltönyben, de a legtöbben szabályos bringás felszerelésben, tapadós latexben, sisakban és szigorúan láthatósági mellényben. A szabálytalankodók aránya magas. Úgy harminc százalék. Egy maga is bringával járó újságíró már megénekelte őket az itteni Metro-ban. Azért mert láthatósági karácsonyfát játszanak és a kerékpársávban mennek, már azt hiszik a közlekedési lámpa, a yield táblák, az egyirányú forgalom már nem vonatkozik rájuk. Aztán csodálkoznak, ha egy kocsi motorháztetején végzik.

A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.

A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)

A történetnek a jóleső izomláz mellett két haszna van.

Az okos ember más kárán tanul. Én ráírtam a telefonszámomat a kulcscsomómra.

Megtanultam, hogy létezik egy LOST.IE című weboldal elveszett tárgyak keresésére és bejelentésére.

Száraz duatlon

A nagyérdemű most aztán végképp semmi hasznot nem profitálhat az elkövetkező pár sorból. Rögtön a legelején elmondom a tanulságot, aztán mindenki szépen be is fejezheti az olvasást. A konzekvencia így hangzik: kerékpártúrára csak felszereléssel szabad elindulni. Mini pumpa, pót belső, szerszámkészlet.

Murphy kaján kiegészítése: akkor sem úszod meg!

A mai napon 44 kilométert tettem meg. Elméletben kerékpáron, de a valóságban az utolsó hat kilométert és előtte vagy kettőt gyalog. A túra során három kerékpárbelső összesen négy alkalommal eresztett le. A három kivizsgált defekt mindegyike más-más helyen volt az abroncson.

Mi is történt pontosan? Elindultam két rendezvényre. Az első mintegy tíz kilométerre volt az otthonomtól. (Dunlin City) Oda minden zökkenő nélkül elgurultam. Majd elindultam a másik helyre (Citywest, Saggart). Ez egy 18 kilométeres táv. Valahol félúton éreztem, hogy a fenekem alatt a kerék már a felnin gurul. Apró pánik. Mit csinálok most ily távol az otthonomtól...? Buszra nem szállhatok a biciklivel. A LUAS-ról is lerugdosnak a bakancsos őrök. Az első benzinkútnál volt Air automata, de mattot adott, mint Kemplen Farkas sakk-gépe. Hiába dobtam bele pénzt, hiába nyomkodtam a gombokat, nem jött levegő belőle. Pár száz méterrel odébb egy Topaz kúton ingyen volt a levegő. Ott kiderült, ami bele megy a tömlőbe azonnal ki is jön. Ez biza nagy defekt.

Az első "szerelőműhely", Aldi parkoló

Szerencsére megláttam egy Aldit. Ahol most a héten - ezt tudtam - kerékpárcucc-vásár van. Azonnal vettem egy pár belsőt, szerszámokat. Pumpát nem, levegő van a Topaz kúton. (Ez volt a nap legnagyobb hibája. Azt leszámítva, hogy nem vittem magammal cuccot, pedig otthon van minden. Belső, szerszám, pumpa.) Eltekertem Saggartba, majd onnan indultam haza. Egy kilométer után a kerék, immár az új belsővel ismét lapos volt. Mivel kutat nem találtam, betoltam a zájgot Tallaght-ba. Ott, isoraz, kerék leszed, belső ki, új belső be, kerék vissza, felfúj.

Második depó,Tallaght

A vadiújonnan berakott belső egy perc alatt ott a kútnál leeresztett. Megnéztem. Míg az előzőnek a külső ívén volt a lyuk, ennek a belső ívén. Természetesen az ujjaimmal ellenőriztem, hogy nem maradt-e a külső abroncsban szeg vagy üveg, de ez a tény végképp megerősített, itt nem arról van szó, hogy ugyanott kiszúródik háromszor a köpeny, hanem egy nagyszabású pechsorozatról. Azt már nem is reméltem, hogy keréken jutok haza. Ott a kútnál megfoltoztam az egyik belsőt, de felfújva láttam, hogy ez a folt nem olyan, mint amit 24 órán át satuval (vagy itt téglával) préselek a tömlőhöz. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, de elindultam. Tallagh és Sandyford közt minden eltelt percért, amit még tekerve töltöttem, hálát adtam. Aztán a Marlay park túlsó végén ismét csak kopogott alattam a kerék. Kicsit szomorúan bámultam a táblát, amely előtt épp álltam "Sandyford 6 km".

Peterdi Pálnak van egy története egy maratoni futóról, aki annyira lassú volt az olimpián, hogy már mindenki hazament a stadionból, mire ő befutott a célba. Na, valahogy így éreztem magam én is. Ám mint mindig, most is csak ezt mondhatom:

"Utólag már csak kaland."

Nagyon durva útvonalrajz
(Nincs GPS-em, nem volt kedvem végigpötyögni minden sarkot.)

A Szent Patrik napi parádé 2012

Korán van még. Szombat, alig kilenc. Dublin alszik még. Messze délen, a buszmegállóban - mely mellett eltekerek - egyetlen nő áll. Gondozott külső, csinos kabát, rezzenéstelen arc, mellyel a helyiek a buszt várják ezen a környéken. Egy, csak egyetlen apró részlet üt el a megszokottól: a narancssárga ajakrúzs. Ha a mai nap nem március 17 lenne, talán csodálkoznék. De ma nem teszem. Nemsokára ennél sokkal furább öltözetet látok majd mindenkin (és aki rám néz, detto). Ez a fiatal nő lehet, hogy csupán az ajakfényével tesz a színkavalkádért, de az is elképzelhető, hogy akárhová is tart, a cél közelében felölt egy pici méregzöld kalapot, vagy átvedlik tündérlánnyá esetleg nagy, (szigorúan!) háromlevelű lóherét mintázó napszemüveget biggyeszt az orrára. Ahogyan több ezren ma. Shamrock mintás harisnya, harisnyás pippi paróka - melynek narancssárgájába a mai napon fehér és zöld vegyül -, vagy pici koboldkalap a lányokon, csúcsos süveg, nagy kalap és söröskorsó a férfiakon. És mindenki vidám, ünnepel, s persze megtelnek a csapszékek.

Szent Patrik napja van. Az ünneplés tegnap kezdődött és hétfőig tart. (A hétvégére eső ünnepeket ugyanis humánus módon megadják a következő hétfőn.) Vidámpark, családi rendezvények, utcai ír táncszínház, és mindenekelőtt parádé. Délre hirdetve, egykor kezdve, ennek ellenére tízkor már ott tolongva a korlátoknál. Idény három idősebb amerikai nő jutott szomszédul, pedig a tavalyi finn kisasszonyt vártam vissza titokban. Félénken kérdezték, hogy igaz-e, hogy ennyivel előbb kell kijönni és nem elmászkálni a kezdésig. Az őszinte válaszomtól megijedtek, de odacövekeltek. Tizenegykor, amikor már mögöttünk megtelt a második, harmadik sor, kezdtek hinni nekem. Amikor kezdés előtt megjelentek a taplók, akik gyerekeiket maguk előtt tolva odatolakodtak mögénk, hogy engedjük már a kicsiket a korláthoz (eközben a gyereket használva valójában ők maguk kerültek előre), az amerikaiak már elhitték, amire anno a majdnem üres utcán figyelmeztettem őket. Aztán jött napfény és zápor és végül a parádé. Sok elemében ugyanaz, mint tavaly. De az élőképek teljesen újak és csodásak. Nem tudom, életemben meddig tudok lépést tartani a divatokkal, de a Steampunk ellen semmi kifogásom, már pedig tavaly közepesen volt jelen, idén már ez a vonal dominált.

Steampunk a domináns

A parádé után bár nem szándékosan, de arra vitt az utam, ahol a menet végén szédszedték a díszleteket és kamionra rakodták az elemeket. Érdekes volt látni, hogyan hullik szét az egy alkalomra szóló varázslat. De semmi szomorú nem volt benne. A fellépők (kiállítók, szobrászok, artisták, pirotechnikusok, koreográfusok) fejben már biztosan a következő évre készülnek.

Ahol a mese és a varázslat véget ér...

Aki nem riad vissza a száz feletti számtól, az kukkantson bele a galériába bártran.

Egy másfajta szemüveg

Ahogy a Parnell Street a vége (eleje) felé közeledik, megváltozik Dublin arculata. Eltűnik minden ami autentikus - tehát turistacsalaogató - ír és egymás szájába nőnek az keleti boltok, szolgáltató üzletek, éttermek. A házak megkopnak, a színek eltűnnek. Az embert egy pillanatra olyan érzés fogja el, amikor a nyári nap mosolygása elé vonul néhány sötét felhőpamacs és minden árnyékba borul idelent.

Ezen a részen, a Cumberland Streeten található hétvégenként a piac. Nem car boot sale (azokról majd máskor) és magyarul sem használnám rá a bolhapiac kifejezést. Az utca két oldalán a járdát foglalják el a zömében nem ír nők és férfiak. Kemping asztala csak az egyetlen élelmiszer árusnak van, de még doboza is keveseknek. Leginkább a földre terített mocskos takaróikról kínálják a portékáikat. De milyen portékát! Ránézésre minden kétséget kizáróan használt tárgyak piaca ez. Rádió, tévét, monitort, könyvet, DVD filmet, puzzle-t, plüss állatot és más gyermek játékot, párnát, szobadíszt lehet itt kapni többek közt. És cipőt. Rengeteg cipőt.

De valami nem stimmel az egésszel. Az eladók és a tárgyak a kinézetük, az állapotuk mind azt az összképet súgják, hogy ezek lomtalanításból és szemétből kitúrt dolgok. Tehát nem egy megunt, de pénzé tenni kívánt-, hanem az enyészetnek ítélt, elnyűtt, hibás, csorba, hiányos dolgok. Némely tárgynál (bolti árat viselnek magukon) pedig jobb egyáltalán nem belegondolni, milyen úton kerültek az eladó pokrócára.

Ez itt nem egy jó hangulatú használtcikk- hanem egy szomorú ócskapiac. A vevők teszik azzá. A vevők: akik egymást tolva, tapsova tolongnak, méregetik a cipőket és egyéb ruhákat, főleg a ruhákat. Dublin lakosságának az a része, amely még dolgozik, robot, megél, de arra már nem futja számára, hogy akár egy bolti turkálóba téjen be, ahol legalább mosott a használt ruha. Nem túrja végig a Penny's olcsó kínálatát árleszállítás idején sem, mert még az is túl dága neki. Ezek az emberek tartják életben ezt az újrahasznosító piacot.

Ez a vásár is olyasmi, amelyről kb egy éve hallottam, de csak ma tudtam meglátogatni. Hosszabb bejegyzést nem is érdemel, talán még ennyit sem. Amiért mégis leírtam, hogy éreztessem, Dublin sem más, mint bármely nagyváros a világban. Lehet áradozni róla, ömlengő cikkeket írni a szponzorált blogokon, de az csak egyfajta megközelítés. A magyar átlaghoz képest jobb fizetés, az eleven történelmi légkör, a temészet közelsége, a tenger, az alkoholmámor (akinek inge az vegye) könnyen ragadtatja el a Dublinról mesélőket. Ám ha felveszünk egy másfajta szemüveget, akkor itt is lövöldözésről, késelésekről, rablásokról hallani és kérgetőket, zsebeseket, guberált áruval kereskedőket látni. A lényeg, hogy nem szabad szemüveget viselni. Sem ilyet, sem olyat. Már írtam régebben, Dublinnak is vannak árnyoldalai. Ez teszi fényesebbé a napos részeket.

Ez is elmúlt

Egy kedves rokon szerint még lehetett volna 11 fok és 11km/h szélerősség. Azt mondtam, még azt hinnék az emberek, valami baj az éghajlattal. Olyan gyenge szél...

Free Comic Book Day (FCBD) Dublinban

Mindennek van ünnepe. Az ajókának, a víznek, az ejtőernyőzésnek. Május első vasárnapja például a világ számos pontján, így Magyarországon is az Édesanyák napja. Május első szombatja viszont, immáron tizedik éve, az ingyen képregény napja. Természetesen az amerikai képregénykiadókra kell jelen esetben gondolni. A Free Comic Book Day (röviden FCBD) alkalmával a képregényt terjesztő üzletek a kiadók által külön erre a napra nyomott füzeteket osztanak szét a boltba tévedő gyanútlan, és a nyitás előtt akár órákkal sorban álló, jól tájékozott vendégek között. A kiadók saját vérmérsékletük és pénztárcájuk szerint szállítják a reprezentációt. Van cég, amely egy régebbi kiadványát látja el új FCBD feliratú és ár nélküli borítóval, mások igényes preview füzeteket állítanak össze, így több kiadványukba engednek betekintést két-tíz oldal erejéig. A nagyobb kiadók (DC, Marvel) pedig természetesen több füzettel is képviseltetik magukat a jeles napon.

Az FCBD alapelve, elsődleges célja olyasmi lehetett, hogy becsábítsa azokat is a boltba, akik egyébként nem vagy csak nagyon ritkán látogatnak képregény-üzletet. Ha csupán azért megy be valaki, hogy felmarkoljon pár füzetet, megérinti ezeknek a helyeknek a hangulata. Esetleg körülnéz. Esetleg vásárol. Esetleg odaszokik. Emellett természetesen maguk a füzetek is ama célt szolgálják, hogy bemutassák a kiadók kínálatát, felhívják a figyelmet az új címekre stb. Egy újabb oldalról szemlélve az eseményt: nem szabad elfeledkezni a gyűjtőkről. Azon embertársainkról, akik nem átallnak egy képregény füzetet többször is megvásárolni, ha az különféle borítóval újra és újra megjelenik. Eme hobbit űzők számára égő máglya az éjszakában az esemény, mert ha épp az általuk kedvelt sorozatból jelenik meg valami FCBD borítóval, az máris egy újabb becserkészendő áldozat a szemükben.

A Forbidden Planet Dublin

Az ingyen képregény ötletének sikere nem csak abban mérhető, hogy tízedik alkalommal van FCBD, hanem abból is, hogy immár a különböző fesztiválok (San Diego comic-con, New York comic-con) is saját borítójú, ingyen képregény-felhozatallal rendelkeznek.

Engem idén Dublinban ért eme nap, így volt alkalmam ellátogatni a Forbidden Planet elnevezésű szaküzletbe és megtekinteni, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. Az FCBD szervezői hivatalosan a résztvevő boltok hatáskörébe helyezik, hogy milyen formában adják közkézre a portékát. A Forbidden Planet Dublin mintegy ötven, előre fóliázott füzetcsomaggal készült, ezekből minden személy egyet választhatott, vásárlási előfeltétel nem volt. A legnagyobb csomagban - melyből pár darab volt csupán - tíz képregény volt. A második fajta csomagban négy, az utolsó fajtában két füzet. Így megvolt a jutalma a korán érkezőknek, nyitás előtt az ajtóban várakozóknak, de akik később jutottak el a boltba azoknak is jutott.

Az FCBD honlapján megtekinthetők az idei kiadványok. Dublinban nem volt mind a tíz beszerezhető. Legnagyobb csodálkozásomat a 2000AD váltotta ki. Tudomásom szerint az első alkalom, hogy a brit hetilap részt vesz az eleddig tisztán amerikai kampányban. A legszexisebb kiadvány természetesen az Aspen cég preview füzete sok-sok fürdőruhás leányzóval. Kiemelni mégis inkább a Lady Mechanika című sorozatot szeretném. Manapság divatos steampunk kitűnő rajzokkal. a Marvel és a DC két-két kiadványát lapozgatva nem tudtam nem észrevenni a párhuzamot. Mindkét kiadó egy-egy füzete a fiatalabb korosztálynak szól. A DC-nek egyszerűbb a dolga, a szomszéd szobában ücsörög a Cartoon Network, számtalan közös sorozatból tudtak válogatni. A Marvel az Avengers fiatalos (gyermeki) verzióját promózza természetesen az idei év két mozivászonra varázsolt hősével (CapAm, Thor) a főszerepben. A másik füzetükben pedig az idősebbekhez szólnak. A Spider-Man füzet az idei Marvel esemény a „Fear Itself” beharangozója, a másik oldalon a DC idei mozihőse Green Lantern osztja a pofonokat. A Dark Horse és a BlueWater kiadók flipbookkal készültek (mindkét irányból olvasható füzet, gyakorlatilag két félfüzet.) Az előbbi horror vonalon (Mignola Baltimore-ja és Criminal Macabre), a másik történelmi-horror (Things to come) és paródia (Misadventures of Adam West) történetekkel készült.

A Red5 Comics három címet bemutató füzettel örvendeztette meg a népet.  Az IDW hanyagolva az idei zombis eventjét, a megállíthatatlan Joe és Transformers dömpingjét, a szűk körben kultikussá vált Locke & Key sorozat bemutatójával kedveskedett.

Bár előre tisztában voltam vele, hogy a majd’ negyven ingyenes kiadvány töredékéhez jutok csak hozzá, szívfájdalmat mégis csak az okozott, hogy nem sikerült megkaparintanom a Dark Crystal és az Inspector Gadget bemutatkozó számait. Ezen felül messzemenően elégedett vagyok. Apropó, említettem már az THOR filmplakátot? : )

All Free! 1 plakát, 1 bábu, 10 képregény

Magyar pólósok Dublinban

Valahogy így készülnek a tévhírek. Ma azt hallottam, hogy a magyar férfi vízilabda-válogatott két hét múlva tiszteletét teszi Dublin vizes sportarénájában. Kicsit utánaolvasva a dolgoknak, úgy tűnik ez épp egy hónap múlva, június 5 és 8 közt történik majd. Mindenesetre felvillanyozó a hír. Holnap megpróbálok utánajárni, hogy változott-e valami az áprilisban kiadott hírekhez képest vagy valóban júniusban lesz. Valamint ideje küldetnem magamnak egy magyar zászlót levélben (made in China), ahogyan anno én küldtem másoknak.

Árnyoldalak

A munkatársam alig egy hete vásárolt kerékpárját ellopták. Az ő kiírása tette be a kulcsot. Álljon itt pár villanás az elmúlt három emlékképeiből.

Nagyon élénken él bennem a kép, a O'Connell Streeten, a turisták sűrűjében villanásszerűen elsuhan valami, mögötte jól felismerhetően láthatósági mellényben és sapkában egy rendőr (garda). Üldözés közben a jobb válla környékén rengő adóvevőjébe próbál beszélni. Akárhogyan mérlegeltem, a golyóálló mellényes, övén kismillió ketyerével (fegyver, bilincs, gázspray) teleaggatott rendőrlánynak nem sok esélyt adtam a villámgyors üldözött elfogására. Akármit is követett el az illető, valószínűleg megúszta.

A nyílt szembeszegülés ellenpontja az itt is tűrt-szőnyeg alá söpört hajláktalanok. Láttam már olyat, aki Parnell Streeten (szintén forgalmas turistagyűjtő) a közeledő rendőrjárőrt látva elővarázsolt egy furulyát és alibiből beállt az engedéllyel rendelkező utcazenészek közé. Szeméből csak úgy sütött a félelem, ahogyan a közeledő gárdistákat figyelte. Amikor fél óra múlva ismét arra jártam, már a turistáktól kéregetett, és aki adott neki, annak hálálkodva próbált visszaadni, győzködve, hogy neki nincs szüksége a teljes bankóra.

Sokkal rémesebb történeteket hallani az ebédeknél a munkatársaktól, akik nem tesznek féket a nyelvükre és nincs számukra tabu téma étkezés közben. Az egyik történet tanulsága az, hogy éjjel semmiképpen se sétáljunk haza a bárból egymagunk, mert vérben fagyva végezhetjük, mint egy tévébemondónő. A másik történet szerint még otthon sem vagyunk biztonságban. Betörnek, kirabolnak, fényes nappal a belvárosban. A (vélt) értékekért bezúzott autóablakokról pedig hetente hallok említést.

És emelett a napi sajtó természetesen itt is a rémes, erőszakos történeteket látja el nagyobb hírérték címkével, úgyhogy számomra körülbelül egy hét alatt világossá vált az, amit szerettem volna érzékeltetni: Dublin nem a kánaán, nem jobb a közbiztonság, mint Magyarországon, mások munkájának gyümölcsét, életének értelmét elorzók itt is élnek bőven.

Nem árt az óvatosság.

A Szent Patrik napi felvonulás

A felvonulás a Szent Patrik nap és a Szent Patrik fesztivál (körülbelül hat nap) leglátványosabb programja. A városon élőképek és együttesek vonulnak végig felváltva. Az együttesek közt vannak hagyományőrző dudások, táncosok, mazsorettek, rézfúvósok, zászlósok; akadnak modern fúziós jazzt vagy freestyle rapet játszók. Vannak írek, Írországban élő más kommunák (pl. a Fülöp-szigeteki táncosok) és külföldi vendégek (amerikaiak, franciák).

Ezek sorát szakítják meg időről-időre utcaszínház-jellegű, zenés, táncos, jelmezes élőképek. Ezek a képek a dublini kortárs író Roddy Doyle harminckét oldalas novelláját elevenítik meg. A történet egy testvérpárról szól, akik a szüleiket, rokonaikat kihallgtva tidják meg, hogy Dublin azért szomorú, azért szenved mert egy fekete kutya elvette a vidámság-csontját. Több sem kell a gyermekeknek, felkerekednek, hogy elkapják a kutyát. Varázslatos lények, például az Ernie nevű vámpír segíti őket útjukon, de természetesen a legnagyobb segítséget más gyermekektől kapják. A vége természetesen happy end. A tanulság, gondolom, hogy a gazdasági válság miatt tavaly végképp összeroppant Írország szedje össze magát.

Elég a szavakból, jöjjenek a képek.

Parádé előtt

Még talán nem említettem, hogy Dublin rettentő lusta város. Vasárnap tíz-tizenegy körül kezd ébredezni. A mai, ünnepnap sem volt kivétel. Az evezősversenyek hajnali nyolckor kezdődtek, és nagyon gyér érdeklődéstől kísérve zajlottak. A felvonulás útvonala kilenckor már állt, de az utcákon alaig lézengtek.

Aztán tíz körül megváltozott a helyzet. A Szent Patrik napi parádé ugyan csak délben kezdődött, ám én is azt a fülest kaptam, hogy legalább két órával előbb foglaljam el a helyemet a korlát mellett. Mert ha elfogy a hely, a második-harmadik sorból már semmit nem látni. És valóban, nem csak én lézengtem tíz körül a korlátok közelében, hanem mások is. Tíz harmincra elfogytak a helyek. Innentől egy helyben álldigálás és csendes rimánkodás következett. Reméltük, nem megy el a pici meleget adó nap, de elment és kemény, hideg szélben kellett kivárnunk a delet, amikor két szpíker (MC) elkezdte a közönséget szórakoztatni.

A parádé csak később, majdnem egy órakor ért oda, ahol álltam.

Drukk

Mostanában sok mindenkiért drukkoltam, drukkolok. Babonából nem írok le egyet sem. Hajrá mindenkinek! (Akinek pedig bejött, annak drakulálok.) Egy valamit nem tettem már kismillió éve: egy sportolóért vagy sport csapatért való szurkolást. Erre most vasárnap jöttem rá. Már a LUAS-on elkezdődött. Egy nő trappolt keresztül az utasok közt és köszöntött két odébb ülőt. Kicsi öröm magamnak: hogy zömében értettem a társalgásukat. A párocska egy meccsre készült éppen. Jól megnéztem őket és valóban, mindketten mezben, sapkában. Kezdők lehettek, mert a nő mezének ujján még rajta volt valami ár (vagy gyártói) cédula. Amikor Dublin belsejében leszálltunk, a nő így köszönt el tőlük „Enjoy, your game!” Ekkor vetettem bele magam a vasárnapi forgalomba és az első, ami feltűnt, a sok micisapkás turista. Ugyan a hónuk alól hiányzott a hatalmas rúd baguette, de nem kellett hallani őket, hogy tudjuk: franciák. Magamban megdicsértem őket, milyen jópofa ismertetőjel. Annyira ritkán látni ilyet, hogy így biztosan nem veszítik el egymást. Tévedni emberi dolog. Én is tévedtem (tehát vagyok). Még jó, hogy hamar be tudom ismerni. A következő sarkon ugyanis három, narancssárga parókás egyén jött velem szemben. A paróka színe és a két oldalán lógó hatalmas varkocs el-nem-téveszthető módon jelezte, hogy ők is franciák. És ekkor már tudtam: szurkolók. A hely pedig tudatta velem, az ellenfelük Írország lesz.

Még a LUAS mellett láttam valakit belépőjeggyel a kezében. Ezért volt nehéz megint csak kapcsolnom. A Liffey hídján, a belváros utcáin fel és le galoppozó szurkolóknak esze ágában sem volt a stadionba vonulni. Nem ám. A hely, amelyért száz mérföldeket utaztak bizonyos francia egyének, és Asterixet vagy Obelixet formázó parókába, francia zászlóba, térdzokniba öltöztek, az nem a AVIVA stadion volt, hanem Dublin valamely patinás pubja. A meccs éppen akkor kezdődött, amikor hazafelé vettem az irányt. Sajnos a szervezetem gyengítő bacilusok derék munkát végeztek, így három órás gyaloglás, felderítés után megroggyant a lábam. A főbb utcákon még voltak, bár a tömeg a felére apadt. A mellékutcákban semmi. A kihalt mellékutakat róva elcsodálkoztam, mekkora kultúrája van itt a szurkolásnak és a kocsmáknak meg a kettőnek együtt. És nem álltam meg, betértem az egyik nagyon színes, nagyon nagy, és nagyon zajos pubba. Hatalmas zöld kalapos és narancsszín parókás szurkolók egymás közé vegyülve közösen tapadtak a képernyőkre. A kezekben szaporátlanul emelkedtek a söröspoharak, a lárma az elviselhetőség szintjén belül volt Ahogyan pár órája odakint az utcán, most idebent a falak közt is megfért egymással a két tábor. Ezt a képet vittem haza a LUAS-on. Remélem, lesz még ilyenben is részem.

A történeti hűség kedvéért, Franciaország elpáholta Írországot. (25-22)

S mindez a rugbyről szólt. A focit a mai napon csak lányok által láttam űzni a villamosból kinézve, valahol Milltown környékén.

Botanikus kert

Szombaton végre olyan időjárás volt, amilyet mindenki elképzel Írországról. Egy napos eső, kedvetlenség, búbánat. (Kiváló alkalom takarítani, mosni, pakolni, írni, olvasni.) Vasárnap azonban felkerekedtünk és elmentünk a Nemzeti Botanikus Kertbe.

Szövegelni még nem volt időm. Egyelőre a képek.

Napsütés, Liffey, PPS

Aki egyszer is utazott a LUAS-on, az unalmasnak fogja találni az összes budapesti villamos vonalat. A LUAS merészen kanyarog, mezőkön vág keresztül, felemelkedik a háztetők magasságába, néhol pedig saját hídon vág keresztül. Na jó, nem egészen villamos, de nem is vonat. Elővárosi vonal, mint a HÉV, de a közlekedő szerelvények erősen emlékeztetnek a Combinókra, hatalmas, egyterű kocsisor, csak még közlekedni is lehet ebben az egy térben.

Reggel még átfutott az agyamon, hogy hozok laptopot az útra. Háromnegyed órát írt a tájékoztató a Sandyford (ahol lakom) - Dublin belváros útra. Még szerencse, hogy meggondoltam magam. A LUAS reggel tömve van. Mindenki igyekszik munkába, iskolába, vagy ügyintézni, mint én. Visszafelé, kora délután viszont kellemesen üres volt és még az időjárás is kedvezett, úgyhogy elmerültem az elsuhanó kémények, másutt a csodásan zöld parkok látványában. Még az itteni Metro újságban sem jutottam tovább a harmadik oldalnál.

Dublin belvárosát már valamennyire ismerem. A LUAS végállomása, a St. Stephens Green nevű park nemcsak csodálatos időtöltési hely, hanem „kályha” is: nagyszerű tájékozódási és kiindulópont. Köszöntem Oscar Wilde-nak (a szobrának), majd elsétáltam az egyik belvárosi puccos irodába. A főbérlőim ugyanis postára adták a bérleti szerződésemet (lease), amely soha nem érkezett meg. Már számtalan levelet kaptam azóta, egyet épp ma Magyarországról, de nekik a szomszédból feladott levelük nem akart megérkezni. Épp az, amely kell a PPS számhoz, a bankszámlához, mindenhez, az életemhez.

Nos, tehát náluk kezdtem a reggelemet. Elhoztam a szerződés másodpéldányát és átoldalaztam a Liffey folyó túloldalára a Welfare Office-ba. A 10-es sorszámot kaptam, amit, ha számmisztikai szögből nézek még jó jel is volt, az apartmanom száma is ennyi. Miért ne jöjjenek össze dolgok? Aztán kezdtem megbánni, mert ahogy haladtak előre a sorszámok (valahonnan a 3-tól követhettem), egyre biztosabb volt, hogy a nagy hangú ügyintézőhöz kerülök. Ő valahogy nem volt szimpatikus, mindenkivel picit indulatosan beszélt. Mantráztam, mint Harry Potter, hogy „Ne a Mardekár, ne a Mardekár” (mellékmondat: megvolt a munkatársaimmal a beszélgetés a Harry Potter fordításokról, megváltoztatott nevekről), de csak annál az ablaknál kötöttem ki. A férfi meglepő módon teljesen normális volt velem. Amikor a PAYE szám miatt felhívtam a munkahelyemet, vagy az egyik telefonomról megcsörgettem a másikat, hogy rá tudjam írni a telefonszámomat a jelentkezési ívre, akkor diszkréten felállt és hátralépett az ablaktól, amikor átugrottam egy rubrikát, akkor a magyar kifejezést használva mutatta, hogy a „TAJ szamot” írjam be oda. Lényegében öt perc alatt megvoltunk, nem is értettem másokkal miért tartott negyed óráig neki és mi volt a megemelt hang oka.

Az irodából kilépve verőfény fogadott. Amikor visszamentem a „Szent István Parkba”, nagyon fájt a szívem, hogy nem tölthetem könnyű sétával, nézelődéssel, fényképezéssel a napomat. Úgyhogy vigasztalásul, és mert tudom, Sandyfordban semmi ilyesmi nincs, vettem egy akkor nyitó sushi üzletben egy frissen kirakott ebédtálat (három nigri, négy maki és két valami). Itthon várt a postaládában egy levél Magyarföldről, és szinte egyidőben kaptam két pozitív SMS-t két barátom sikeréről. Úgyhogy azt hiszem, a mai nap valóban sikeres, napsütéses, jó nap.