Napfelkelte Dún Laoghaire-ban

Természetesen lekéstem. Fél perccel talán, de lekéstem, s mire megfelelő helyre értem a mólón, a korong már kiemelkedett a tengerből. Lesz miért visszamenni máskor. Sokszor. Felemelő érzés. Tényleg az, de nem próbálom szavakba önteni. Ott kell lenni. Kevesen voltunk. A mólón gyakorlatilag senki. A szokásosnál is nagyobb volt a szél, talán ez volt az oka az emberek hiányának. (A késésemnek mindenképp, mert nem számoltam azzal, hogy ekkora ellenszelet kell legyőznöm.) Talán a korai időpont. 5:50-kor volt a napfelkelte. És most nyárközépig egyre korábban kel majd.

Nem volt jó álmom. Túl sok volt benne a Magyarország, az ismerős arc, de még ők is ellenségesek voltak. Jó volt felébredni. Természetesen 5 perccel a vekker ébresztése előtt. Már ekkor világos volt. És én mennyit aggódtam, hogy nem fogok látni, nem fognak látni (a világítást nem tudom felfabrikálni a kerékpárra, mellényem még nincs.) Becsapós az egész. 5:20-kor már nappali világosságban tekertem, pedig a nap csak fél órával később kelt. De legalább lemértem az időt. Jobb helyismerettel, jobban meghajtva a bringát éppen fél óra a móló.

A napfelkelte imádók, úgy látom, külön kis kaszt. A DL melletti Seapoint szikláin, ahol tegnap a lábam áztattam a tengerben, ma két alaposan felöltözött, vacogó fiatalt ült és várta a kis csodát. A kerékpárúton egyetlen férfi haladt el velem szemben. A parton egy kutyasétáltató férfi épp önként a szél táncoltatta szemetet szedte össze, és utoljára, napfelkelte után egy mosolygós, hatvan körüli nő érkezett biciklijén. Ami közös bennük a nap emelkedésére vonatkozó kíváncsiságon kívül, hogy hangosan köszöntek. Eleddig ezt nem tapasztaltam, de úgy látszik, ez épp olyan, mint amikor a kirándulók köszöntik egymás az erdőben, a kisebb közösség tagjai, mégha ismeretlenül is, de kifejezik összetartozásukat.

Azt hiszem szeretni fogok napfelkeltét nézni.

Dún Laoghaire (Ha megköveztek sem lövöm el a let's see the sea szóvirágot)

A számomra legkönnyebben megközelíthető tengerparti rész Dún Laoghaire kikötője. Még derekasan eltévedve, több kilométeres kerülőt téve is egy óra alatt lent voltam a tengernél. A 12 fok és a napsütés miatt egyáltalán nem bántam a kitérőt, és egyébként is, az eltévedés a legjobb módja a mentális térkép építésének.

Dún Laoghaire városáról most egy szó, egy fénykép nem fog esni. A legizgalmasabb része ugyanis a kikötő. Két hatalmas, ölelő karokat mintázó móló nyúlik a tengerbe. Az egyik végén piros, a másikon zöld színű világítótorony. Az így képzett öböl kissé csendesebb vízén hajók százai várják, hogy időről-irőde eloldozzák őket és nekivághassanak a tajtékzó vizeknek. Van itt minden, hatalmas halászhajótól kezdve az egyszemélyes kis vitorláshajókig (optimist), melyeken gyermekek rajzanak ki a nyílt vízre, természetesen motoros csónakokban ülő felnőttek felügyelete alatt. [Emlékek, emlékek, amikor mi hajóztunk ki evezőseinkkel, és három motoros sem tudta megakadályozni, hogy egyikünk-másikunk be ne forduljon a Dunába. Ez pedig itt a háborgó tenger.]

A móló kedvelt sétáló- és sportolóhely. Rengeteg a kocogó, görkoris. Biciklistát nem láttam, ám biciklit tiltó táblát sem. Akármilyen jó az idő, a mólón már a tengeri időjárás erős szele és hűvös érezhető. Erre kiválóan építenek a mólók elején standoló frissen darált kávéból forró italt készítő vállalkozók.

Az ide látogatók érdeklődésére még számot tarthat a parton látható erődítményvonal (romjai). Nem meglepő, hiszen a település neve is árulkodik erről (a Dún jelentése: erőddel védett). Ám erre az érdekességre az olvasók már nemigen szoktak kíváncsiak lenni, így következzenek a képek.