Breakfast at...

Kiköltözni Írországba és itt dolgozni - ez nem egy friss ötlet volt. 2003 volt talán, amikor először felmerült. 2008-ban már jártam itt. Azzal a céllal vettem repülőjegyet, hogy munkát keresni jövök bő egy hétre, de mire kijöttünk, addigra világossá vált, hogy erről le kell mondanom egy időre. (Egy beteg szív meggyógyítása fontosabb volt mindennél. És a mai napig azt mondom, megérte.) 2010 novemberében aztán ismét felmerült a kérdés irányomba: jönnék-e? Mondtam: igen! Újabb kérdés: akkor is, ha Írország a csőd szélén áll? Mert ugye hallottam a híreket? Mondtam: Hőőőőőőő! Egy ideje nem engedem a híreket a fülembe, nyár óta nem tévézem, úgyhogy kértem egy kis időt tájékozódni, megrágni dolgokat.

2010. december 13-a, hétfő volt a nap, amikor nagy levegőt véve azt mondtam: legyen. Akkor még csak P hangja biztatott a fejhallgatómban, hogy jöjjek. „Nagy kaland lesz.” „Ha nem tetszik, legfeljebb visszamegyek.” Aztán még valaki biztatott, aki talán nem tudja, de számomra fontos volt a véleménye. Aztán a hét során egyre többen. Családtagok, barátok. Mindenki azzal szembesített, amit én magam elfelejtettem már. Hogy évek óta ezt terveztem. Hogy bánni fogom, ha kihagyom.  Én pedig vártam a telefont Dublinból. Vártam. Vártam. Mint egy rosszul induló randevún a Nyugati órája alatt. Amikor az ember felváltva remél, morog, topog, monológokat mond, az óráját lesi, fogadkozik, lemond, és újfent remél. Pénteken aztán befutott a hívás. Három kérdést kaptam csupán. Szeretnék-e itt dolgozni? Mennyi fizetést kérek? Együtt tudunk-e reggelizni itt, Dublinban, vasárnap.

Igen. Én is megdöbbentem.

December 18-án Budapesten havazni kezdett. Bezárt Ferihegy. Aztán kinyitott, de töröltek minden járatot, kettőt kivéve. Az egyik az enyém volt. Egy szerencsemanó ülhetett az egész utamon. Dublinban P házában aludtam. A családja annyi vidámságot, pozitív energiát adott pár óra alatt, hogy minden őszi rosszkedvem elhessent. A reggeli csodálatos volt. Tulajdonképpen megegyeztünk abban, hogy jövök. Jöhetek. Nem volt indokom azt mondani, hogy nem. Bár a családommal még szerettem volna ezt megbeszélni, mielőtt végleg igent mondok.

Este már Budapesten voltam. Ferihegy középtávú parkolójában vakargattam a jeget az autómról és semmi, de semmi negatívat nem tudtam mondani az elmúlt 48 óráról. Egyedül azt, hogy még egyszer nem dőlök be az amerikai filmekben néha eldurrantott poénnak, hogy Amerikából elugranak Rómába pizzázni. Kiugrani Dublinba reggelizni egy egész napos móka. Már ha az ember aludni és fürdeni is szeretne.