Találkozóm volt ma kora reggel. Én majdnem elkéstem, mert éjjelbe nyúlóan beszélgettem egy barátommal. A barátom harmincon még innen, de már hét éve él az Egyesült Államokban. Ritkán jár haza. Régebben évi két alkalommal látogatott vissza a Szülőhazába, az elmúlt években már csak karácsony táján jut haza. Ilyenkor a lehető legtöbbet próbálunk találkozni, beszélgetni.
Akivel reggel találkoztam reggel, friss volt, korán kelt. Nem akart elkésni. Pedig tudom, valami programja volt. Rákérdeztem, mi lett volna az. Elmondta, egy barátjával találkozott volna, aki nemsokára indul vissza Spanyolországba.
Tűnődöm: két kezem már kevés, hogy megszámoljam Franciaországba, Svájcba, Norvégiába, az Egyesült Államokba, az Egyesült Királyságba, Írországba szakadt ismerőseimet. A fiatalság, a mai 18-23-as korosztály már egyáltalán nem kételkedik, hogy menjen-e vagy maradjon. A média és az ország vezetésének (előző, mostani egykutya) lassúsága félelmetes. Még mindig arról papolnak, hogy az orvosok elvándorlása mekkora probléma. Pedig nem csak ők: közgazdászok, ügyvédek, informatikusok hada áramlik ki az országból.
És most csatlakozom én is. Nekivágok. A cél Írország, Dublin. Az eső, a smaragdzöld fű (a kettő egymás nélkül nem megy), a leprikónok, tündérek és egyéb ősi mitológiák földje. Az EU tagságtól szárnyakat kapott, majd 2010-ben kipukkadt és csődbe ment ország.
Ez a blog - sokadik a sorban - egy magyar külföldön töltött mindennapjairól szól majd. Nincs megkötés, nincs koncepció, szabad gondolatáramlás lesz. Néha napló anyámnak, néhanapló barátaimnak, néha ujjongás, néha hangos gondolkodás, néha kesergés, ahogy esik.
Kezdetnek pedig a fenti gondolatmenet éppen megteszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése