Négy

Pontosan négy évvel ezelőtt - vasárnapra esett - az Aer Lingus szokásos, éjjel érkező járatával a sok ingázó és turista közé vegyülve írföldre érkeztem. Egy útra szólt a jegyem és fogalmam sem volt, meddig maradok. Ha jól belegondolok, még ma sincs. De akkor másként nem tudtam. Sejtésem sem volt, beválok-e angol nyelvterületen. Beválok-e a munkakörben. Estébé. Aki segített kijönnöm, azt mondta, hogy ha nem tetszik, hazamegyek és maximum egy jó kaland volt. Igyekszem így felfogni a mai napig. Egy jó kaland. Már amikor nem dögunalmas munka.

Hogy mivel és hogyan telt a négy év - nos erről épp ez a blog nem számol be. Ahogyan négy éve és pár hete mondtam valakinek a Mátra havas lankái felé robogva, az embernek vagy van ideje írni, de nincs miről, vagy tele az élete eseményekkel és nincs ideje lejegyezni. Körülbelül ez van velem is.

De nem tettem le arról, hogy a négy évet valahogy összefoglaljam. Mert érdekes, emberileg mély négy év volt. Úgyhogy... talán... remélhetőleg... nemsokára a süket fülek elé dobom. És akkor kezdődhet az új négy év.

(Általános iskola óta négy éves ciklusokban élem az életem. Mint a sportolók, tornatanárok. Egy két hár négy, másik láb. Egy két hár négy újra váltunk... Nekem a főiskola is négy év volt. A négyes bele van valahol kódolva az életvonalamba. Ideje váltani. Sőt már meg is történt egy szinten. Ezért lenne jó írásban lezárni az elmúlt négyest.)

Távkapcs

Szerencsésnek tartom azt, aki összecsomagol egy bőröndbe, élethelyet vált, ott kicsomagol és új fejezetet nyit az életében. Még az is jobban vágyom, amit például a Julia Roberts által játszott írónő tett az Eat Pray Love című filmben, hogy az életét bedobozolva betette egy raktárba és továbbállt a világ más részeire.

Egyik munkatársam, aki utánam érkezett a céghez, ma lefotózott gázmérőket és számlakivonatokat böngészett a monitorán. Akárcsak én. Nekem egy lakásom maradt Magyarországon, minden nyűgjével együtt. A lakásba minden áron belépni óhajtó kéményseprőkkel, gázóra-leolvasókkal. Lemondhatatlan tévéelőfizetéssel, gondozatlan kerttel, a postaládámat hetente kétszer kérhetetlenül teleszemetelő szórólapozókkal. A helyzetet szerencsére lehet kezelni. Örök hála a segítőimnek!!! Komolyan. Mégis jobban érezném magam, ha nem kellene havonta villanyórák fotóival, a továbbítandó levelek gondjával, az egymás mellett élés természetes velejáróival (lásd jószomszédi iszony) küzdenem innen, messziről. Jó lenne, ha az évek óta hajtogatott "nem mobil a magyar" közhely végleg lekerülne mindenféle médium repertoárjáról és azt kezdenék feszegetni, miért kerül ilyen lehetetlen helyzetbe az, aki mobil szeretne lenni, de forintmilliókat tapsolna el azzal, ha egy új állás kapcsán azonnal eladná a lakását a piaci viszonyoktól függetlenül.

Tudom, minden relatív. A lakásnak nagyon is örülni fogok, amikor hazalátogatok. Lesz, hogy aludnom, nem leszek másnak a terhére. Minderre nem számíthat az, aki egy bőrönddel vágott neki az új életnek, vagy akinek dozolva fekszenek az emlékei, a ruhatára egy padláson. Tudom, mások szemében dögöljek meg a gondjaimmal, örüljek, hogy van lakásom, tudom fizetni és nem fenyeget a kilakoltatás, a hajléktalanság. Én látom azt a nézőpontot is. A fenti két bekezdés az enyémet vázolta.

Egy viharos éjszakán

Hajnal három, és én ébren vagyok. Már unom belinkelni a 3.A.M. Eternal című számot, úgyhogy nekiveselkedem, felöltözöm és kimegyek az erkélyre, hogy a laptop mikrofonjával megpróbáljam Nektek rögzíteni, mi ébresztett fel. Szeretnék arra gondolni, hogy a törődés. De sajnos nem. Olyan orkán erejű szél fúj odakint, hogy harminc fokban hajlítja a fákat és az iránya épp olyan lehet (nyugatról jön, a tenger felé tart), hogy mint egy szélcsatornán, keresztülsüvít az emeleteink közt. A hangja pedig mély és erős, mintha ezernyi lélek kiabálna benne. Be kell kapcsolnom valami zenét, vagy szöveget, hogy elnyomja. De elébb még visszamegyek a lodzsára és hozzáadom az én hangomat a szélhez. Ha elég erős, akkor meg sem áll és keletre viszi a jókívánságaimat.