Egy falat Wicklow Way

Rossz szokásom, hogy szembesítem az embereket azzal, amit valaha mondtak, állítottak. Mert az agyam sajnos ilyen, sok szemetet elraktároz. De most kíméletlen leszek magammal is. Egy éve ígértem, hogy idén tavasszal végigjárom a Wicklow Wayt. Ez egy 127 kilométeres túra a Wicklow hegységben, sok szállással, jelzéssel, térképpel. A hivatalos ajánló szerint legalább egy hét legyalogolni. Vadregényes hegyi ösvények, fenyőerdők, középkori látnivalók (köztük a népszerű Glendalough). Nem olyan hosszú, mint a Kéktúra, nem annyira felkapott, mint az El Camino. Kiváló alkalom lenne némi friss levegőt szívni, megtisztulni szellemileg, lelkileg. (Rám legalábbis mindig ilyen hatással van az erdő a huszadik kilométer után.)

Ám az elmúlt évben minden fogaldalmam ellenére nem hoztam fel a kondíciómat annyira, amennyire kellett volna (Ticknock még mindig nem megy egy menetben bringával.) Valamint a bakancsomat sem találom Magyarországon. De ezt már viccesen szoktam csak hozzátenni. A lényeg, hogy idén tavasszal nem lesz Wicklow Way túra. Elévelve. Aztán majd megátjuk.

A mai napon viszont legyalogoltuk egy részét. Egy erőltetett séta a Stackstown golfpálya melletti parkolóból fel a Ticknockra és vissza. A google mérőke szerint 9,1 km és másfél órán belül letudtuk. Az út nagy részét a Wicklow Way aranyos kis útjelzőtáblái szegélyezték. Ez hát Marlay parkból induló út első pár kilométere. (Illetve, ahogyan én szeretném majd csinálni, ezek lesznek az utolsó kilométerek, mert én Clonegal irányából járnám be.)

Az út egyik leghangulatosabb helye az erdő mélye, ahol a hatalmas, kidőlt fatörzseket ellepi a moha, a patak medrén folyamatosan csöpög a lecsapódó pára, a nap sugarakban tör át a magasban fölénk boruló lombtetőn. A másik emlékezetes hely a Fairy Castle nevű kőrakás, melyről csodás körpanoráma látható Dublintól Powerscourtig és még a Hell Fire Club sziluettje is kivehető.

Dublin és a Howth félsziget látképe a Fairy Castle-ről.

Az a kis túra körülbelül képet adott arról
- mennyire vagyok formában (ezt a tempót kellene bírni egy héten át minden nap)
- mennyire változatos az út, mind szintkülönbségben, mind állagban
- mennyire gyönyörű az egész és mennyire szeretném valóban teljesíteni valamikor

Ezzel a tapasztalattal és a "most már nagyon szükségem lenne a bakancsomra" felkiáltással térek ma nyugovóra.

Hell Fire Club

A tél végi, csípősen friss napsütésben állunk a hegy tetején, alattunk Dél-Dublin Woodtown irányából. P azt kérdezi a masszív kőépítményre mutatva, hogy el tudom-e képzelni, milyen volt itt az élet, amikor építették. A kétszintes ház embernyi vastag falaival, apró ablakréseivel olyan hideg, hogy rövid úton kizavarja magából az embert. P kérdésére elmondom, hogy tudtommal ablaküveg nem létezett akkoriban és vastag függönyökkel takarták az ablakokat, ami - valljuk be - nem éppen a hőszigetelés netovábbja. De, teszem gyorsan hozzá, történelemből mindig is gyenge voltam.

Csak itt a net előtt ülve vagyok olyan okos, hogy leírjam, a vadászházat az ezerhétszázas évek elején építtette egy vagyonos ember. Itt szállt a Dublinból érkező csapat, hogy aztán innen járjanak állatokat űzni a közeli erdőbe. A park és a ház a következő gazdájáról, a Hell Fire (Pokoltűz) nevű klubról kapta a nevét. A hagyományos magas támlájú, süppeső foteles klubok unalmával szakítani kívánó társaság tagjai jelmezekben jártak, vezetőjük Sátánnak öltözött. Hogy ez mennyire volt titkos, ezoterikus szekta illetve mennyire csupán a mai szerepjáték klubokhoz hasonló lángoló fantáziájú csapat, azt hagyjuk a találgatókra. A lényeg, hogy amíg övék volt a birtok, a környék lakói közt számtalan babonás történet terjedt el és az évszázadokat ezek a hiedelmek élik csak túl.

A Hell Fire Club épülete mindezek ellenére teljesen másnak tűnt. Amikor komor falihoz közelítettünk, több tucat gyermeket láttam rohangálni körülötte és benne. A kislányok elnyújtott sikításai, a fiúk csatakiáltásai egyértelművé tették: a Club ma nem más mint egy tökéletes mászóka és labirintus. Az ablakain bizonyos kor és testmagasság alatt kényelemesen közlekedik ki s be az ember gyermeke, a vastag falak kisértetiesen verik vissza a sikoltásokat, a számtalan kis szoba, kamra, lépcső és beugró kiváló búvóhely. Azaz minden tekintetben megfelel kergetőzésre és bújócskázásra.

A napunk második fele a közeli Massy birtokon telt. A hatalmas fákkal teleszórt erdő, a kacskaringós vonalban átfolyó kis patakok itt-ott trópusi látvánnyal gyönyörködtetnek. A hatalmas páfrányok, mohával borított fák és a szokatlan, rozsdavörös színű patak együttese bizonyítja, hogy a Természetnek is van érzéke a színek elegáns megválasztásához. Itt-ott a sűrűben, messze a fejünk felett a fák vastag ágairól kötelek lógnak le, ám ezek szisztemtikusan , két méterre a földtől el vannak nyiszálva. A parkőröknek minden bizonnyal nem tetszett a park emígyen történő játszótérré alakítása. Aztán, már kifelé jövet, a sűrűbb részen találunk egy bántatlan hintát. A kötél aljára erősített letört tuskódarab az ülőke. És itt, távol elektromosságtól, térerőtől, benzingőztől, egy picit a felnőttek is hintáznak a gyerekek után. Mégis csak homo ludensek lennénk.

A szokásosnál bővebb képanyag ebben a Picasa albumban tekinthető meg.