Vannak az életben pillanatok, amikor tehetetlennek érzem magam.

Reggel, szemerkélő esőben igyekszem a munkahelyre. A road, amelyen felfelé tekerek nem csak emberes emelkedő, hanem szélcsatorna is. Amikor befordulok rá, az arcomba vág, visszalök a lég ereje. Mindez tetézve az apró, hideg esőcseppekkel nem éppen nyári élmény. Én rövidujjú pólóban vagyok, minden bizonnyal feltűnő jelenség. Ám messze feltűnőbb az a lány, aki a járda szélén a padkán ül. Válla meztelen, csupán két apró pánt tart rajta valamiféle fehér, vékony topot. Feje felhúzott térdei közt, arcát nem látom. Bár tudom, hogy mi lesz a vége, ezért bele sem kezdenék, de kezeim már a fékeket húzzák. Barátságosan (apropó hogyan kell írül, britisül barátságosan vakkantani?) és hangosan megkérdem: R U O K? Felemeli a fejét, nem tudom, hogy arca az esőtől vagy könnyektől nevdes-e, nem tudom, hogy szeme valamiféle drogtól vagy a sírástól vörös-e. Hangosan, szinte kiabálva mondja, hogy minden rendben, csak szünetet tart (szünetet, vajon miben?), s amikor hezitálok, megismétli. Sokszor tényleg tehetetlennek érzem magam. Ez most egy ilyen pillanat.