2014. november 8., szombat

Parkrun

Az úszó szezonnak vége. Visszatértem volna a kerékpárhoz, ám a bal térdem nem akarja az igazat. Egyszer elmegyek egy hosszabb körre és utána napokig dagadt, nem tudok 100% leguggolni. Aztán a cégtől jött egy felhívás, hogy menjünk jótékonyság-futni. Ez olyan, hogy az ember befizet 27 eurót egy alapítványnak és utána még ő köpi ki a tüdejét 5000 vagy 10000 méteren.* (Ez majdnem hasonló ahhoz, amely élményben Budapesten volt részem. A Borbély című darab zseniálisan újító helyszínen és díszlettel kerül előadásra. Ám ott éreztem azt, hogy hm... én tulajdonképpen fizettem azért, hogy a járókelők megbámuljanak.)

Fiatal koromban eveztem, rengeteg futó edzéssel. De már akkor sem ment. Mire befejeztem a 12 kilométeres (amúgy imádott erdei ösvényes) futást, a többiek már a levezető focimeccsüket játszották és az eredmény 10-8 körül járt. Azóta nem futottam rendszeresen.** Tavaly megpróbálkoztam vele. Háromszor három-négy kilométer után feladtam. Most viszont, gondoltam, barhiból benevezek a sötétben futásra. És arra készülni is kellene. Úgyhogy immár két hete futok. Minden reggel. Minimum 5 kilométert.

Aztán az történt, amire nem számítottam. A határidő előtt egy héttel megtelt a helyek száma, nem lehet többé nevezni. Megmaradt a 27 euróm (ami majd megy a Movember kalapjába) és az edzéstervem. Hiába nem állok rajthoz 12-én, azért addig legyűröm minden nap az ötöst. Utána majd meglátjuk. Ezt elmeséltem sportos munkatársamnak, aki csak idén két maratont futott le és amúgy többet fut egy évben mint én tekerek. Kiderült, ő is lemaradt a regisztrációról. De szeret versenyezni, ezért kinézte magának a Parkrun nevű mozgalmat.

A Parkrun kilenc országban van jelenleg. Ide Angliából érkezett át. A neve is mutatja, hogy fontos feltétele a nagyméretű parkok léte, ami mindkét szigeten adott. Írországban 22 parkban lehet futni. Minden szombaton. Mindenütt 5000 métert. A legfontosabb dolog, hogy ez nem egy verseny (állítják ők). Futás az egészségért, a jókedvért. Minden futó egyszerre indul. A célban aztán vonalkóddal regisztrálják az eredményét. Aztán van szép toplista. Szóval, ha úgy tekintjük, mégiscsak verseny.

Az én első park futásom
Mivel ezen a hétvégén dolgoznom kell, nem volt kétséges, hogy a legközelebbi parkban fogom kezdeni. Amúgy Dublinban hét helyütt lehet futni. Ezek zöme kellemes (5-15km) távolságban van, azaz az odabiciklizés jó bemelegítésnek fogható fel. Mi más fogadott volna a zöld szigeten a mai reggelen, mint sűrű eső. Már az odaút első kilométerén bőrig áztam minden négyzetcentiméteremen. Megvallom, nem bántam. Legalább nem tűnik majd ki, hogy mennyivel többet izzadok egy átlag futónál.

Ahogyan valaki nemrég megjegyezte magukról: az írek imádják a saras dolgokat. Legalábbis nincs ellenükre. Én úgy pár maréknyi elvetemültre számítottam. A saccolókám elromlott, a népet meglátva a lélekszámot úgy száz fölé tettem, de kiderült kettőszázharmincnégyen álltunk a zuhogó esőben a rajtra várva. Illetve dehogy álltunk. Egy előmutogató vezetésével bemelegítettünk. Aztán jött a rajt. És a trappolás pocsojában, sárban, betonon, füvön, de mindenekelőtt egy gyönyörű helyen.

Sosem voltam még tömegben. Fura volt kerülgetni egymást. Egy kilométer után derült ki, magasan az edzés futásaim feletti a sebességem. kíváncsi voltam, bírom-e. Bírtam, jó volt. Megyek jövő héten is. Egyelőre az a tervem, hogy váltogatom a parkokat. Aztán meglátjuk. A lábaim fájnak. Nem az én sportom továbbra sem. De tízig szeretnék elmenni.

A verseny, ami nem verseny
Késő délután csöngetett az e-postás és levelet hozott a dzsímél ládámba. Ahhoz képest, hogy nem verseny, elég részletesen taglalták, hogy hanyadik lettem cakkumpakk (középmezőny alja), a korosztályomban (tizenegyedik, de tekintve, hogy pár hete vagyok negyven, a 40-44 csoportban valszínű elsőnek kellene lennem), kaptam százalékot is, ami szintén csak azt mutatja: az eddigi leggyorsabb futásommal sikerült bebizonyítanom, hogy teljesen átlagember vagyok.

De nem ez a lényeg. Hanem, hogy felfedeztem egy mozgalmat magamnak. Ahová szerintem szívesen eljárok majd. A Parkrun ugyanis olyan közeg, amilyenbe vágyom. Teljesen nonprofit. Azok az emberek, akik az útvonal mellett állnak és terelgetnek minket, nehogy a parkok pókháló-ösvényein rossz felé forduljunk, azok, akik kilométerenként az út mellett bemondják az eredményt minden futónak (hiszen nincs mindenkinek GPS-órája), azok, akik bemelegítenek, s akik a végén regisztrálják az eredményt, mind-mind önkéntesek. A weblapot is ingyen csinálják lelkes hozzáértők. És maga a futás sem verseny. Nyilván itt is tarolnak az önbizalomhiányos profik*** (akik eljönnek amatőröket legyőzni, hogy a lelküknek jó legyen), de a legtöbben azért jönnek, hogy mozogjanak egy kicsit. Rengeteg a senior (úgy húztak el mellettem, hogy ihaj), a babakocsival rajthoz álló anyuka, a tíz év alatti csemete.

Ide valami frappáns zárómondat illene, de még dolgoznom kell. Aki tud, mozogjon!


* Mindezt ráadásul sötétben. A jótékony futás neve "Run in the Dark", Futás a sötétben.

** Itt megemlékezem Imi barátomról, aki megpróbált rábeszélni és elcsalt futni jó nyolc éve. Sajnos ő sem tudott három-négy alkalomnál többször rávenni.

*** Mutatja, hogy az egyik park első helyzettje "Unknown ATHLET" azaz nem vállalhatja a nevét.

1 megjegyzés: