1

Ez a blog sem lett különb, mint a többi. Nagy lelkesedés, hatalmas hallgatások. Az, hogy elhasalt a hard driveom és eltűntek jegyzetek, fényképek (a Dublin parkjai sorozat 4-5 része) egy sokk volt. De utána lehetett, kellett volna folytatni. Ám mégsem sikerült. Tudom az okát, nagyon is. Sajnálom, de még mindig lelki. Néha egyszerűen nem megy az élmények lekörmölése.

Most, azonban, hogy egy év eltelt Írországban, illik megszólalni. Sokan kérdik, milyen volt. Gyors. Mint a legtöbb igahúzó év a felnőtt ember életében. A munka mellett persze volt alkalom rengeteg felé járni (még mindig csupán kerékpár-hatótáv messzeségben), sok mindent megtapasztalni. Ám ami a leginkább örömmel tölt el, hogy látom, még a szűk környezetben benne van két-három évnyi kalandozás. Azaz ha a munkám marad, a lehetőségeim maradnak, ha otthon nem történik valami súlyos, ami visszahívna, akkor maradok.

Az egy év percre pontos elteltével azonban észrevettem valamit. Amint átfordult a naptári év, óhatatlanul előjöttek a gondolatok a hátsó részből. Mit csináltam egy éve? Hogyan éreztem magam 365 nappal ezelőtt? Ez volt az első napom, a második, a harmadik. Itt már volt rendes ágyneműm. Itt már volt egy lábasom, tudtam főzni. Ekkor tévedtem el először a környéken. Apropó, a környék és Dublin mentális térképe is szépen felépült egy év alatt. Mennyire kinevetném a saját akkori énem, aki alig mert elsétálni pár utcával odébb.

De más is változott. Továbbra sem szórom a pénz magamra, de emlékszem, amikor komolyan meg kellett fontolnom, hogy megengedhetem-e az egy csomag sütőpapírt vagy a nagyobb flakon öblítőt. Az első borzalmas illatú szappan - melyből egyszerre hármat kellett vennem, mert még így is olcsóbb volt, mint a normálisak - már szerencsére elfogyott. De az olcsó húsnak híg a leve mondásra a mai napig emlékeztet a Tescoban vásárolt filléres, de életlen szelőkés, melyet egy éve fenek az azóta kihizott kővel, de tudom, sosem lesz éles. (S azóta van másik.)

Emlékszem, tavaly mikor volt hideg és mikor enyhült. Épp fordítva mint most. A becsmérlő hozzászólásra az első képeimről: "azt hittem, zöldebb lesz". Hát most bizony zöld minden. Zöldebb, mint Magyarország, zöldebb, mint Manchester.

Ezek motoznak bennem tehát önkéntelenül. Valamint egyfajta szomorúság. Szeretném újra átélni az újdonságot. Amikor új volt évek után a föld felett fél méterrel aludni, új volt lépcsőházba kilépni, reggelente kinevetni magam az égve hagyott lámpák miat. (Ma már az a szomorú, hogy ha hazamegyek Magyarországra, ott próbálom fordítva nyitni az erkélyajtókat.) Jó érzés volt beszívni a más illatú levegőt - na jó, ez nem változott -, elvegyülni a más összetételű tömegben, megtapasztalni a vasárnap reggel kilenckor kihalt utcákat, és megannyi mindent. Hiányzik.

De - azt mondják az okosok, a párkapcsolat is ilyen. Addig irigylésreméltó, amíg új, izgalmas, ismerkedéssel teli. Ám nem szükségszerű, hogy utána ne legyen jó. Csak meg kell találni benne az érdekeset. Én igyekszem. Ismétlem, ha a feltételek nem változnak, Dublinnak és nekem még lesz pár évnyi történelmünk.