Gondolatfolyam

Belépéskor azt mondja a tábla, hogy "Ácsi, haver. Mielőtt továbbmégy, fertőtlenítsd a kezedet! Ha megteszed, abból senkinek semmi baja nem lehet. De ha nem..." Persze az ismerkedés nem itt kezdődik. A kórház kerítésén belül mindenütt jól hallhatóan hangosbemondó sorolja a tudnivalókat. Kerékpártároló van bőségesen. És fedett! Kár, hogy emiatt a dohányosok használják. Valamiért a begyükben vannak az egészségesen élő futók és kerékpárosok.

Aztán úton a bejárathoz egy tábla bontakozik ki egyre kevésbé látó szemeim számára. Ha ön megfázott, köhög, influenzás... "No" - ítélkezem csípőből, helytelenül - "itt is a reklám, mindenütt a reklám". De nem!  A mondat így végződik: ... akkor kérjük ne látogassa a kórházat. Ezután jön a kézmosó. Négy darab, rögtön a forgóajtó után. De aztán ötméterenként a falakon mindenütt. Komolyan veszik.

Első utam a vécébe vezet: utcai ruhát kell öltenem. A helyiség tágas és világos. Azt leszámítva, hogy neon kék fényben úszik. A láthatósági mellényem és csíkjaim természetfeletti színnel világítanak. :) Tudom ám, mi az oka. Nem tesz vidámmá. (A magukat szúró drogosok ennél a fénynél nem látják a kék vénájukat, nem tudják magukat fecskendezni.)

A recepció hatalmas. A nap vége felé egy ember van itt, de látható, hogy nap közben többen látják el a feladatot. A számítógépbe pötyögve azonnal megmondja, melyik szárnyban fekszik, akit keresek. Odébb egy tájékoztató fény-ember. Még nem három dimenziós, mint a filmekben, de valódi méretű, konszolidált nő-alak, aki nyugodt angolsággal ismétli a tudnivalókat, attól függően, hogy mely menüt választja a látogató a gombsorról. Az előtér kulturált. Rengeteg ülőhely és növény.

Azt értem, hogy a Maguire Ward-ra kell mennem, de nem tudom, merre. A recepciós elmondhja, hogy hívjam a liftet, nyomjam meg a hármas gombot és ott ki lesz írva. Itt ér a meglepetés. Nyolc (!) lift van. Szinte másodpercenként nyílik valamelyik ajtaja.

A beteg szint már más hangulatú. Kevésbé világos. Használt. És betegek. Minden ajtó mögött. Mej ajtók itt is nyitva vannak, ígyhát az elhaladó óhatatlanul látja mások kisebb - de inkább nagyobb - gondjait. Megtalálva a szárnyat, útbaigazítást kérek. A betegek nevei filccel egy white board-ra vannak írva. Itt már nincs számítógépes rendszer. De a barátom karján ott a vonalkód. Amikor más részekre kerül, ott nyomon követik pontosan.

Sokat beszélünk. Nem vagyunk közeli barátok, de láthatóan jól esik neki a látogatás. Nincs tévéje és könyvet, újságot sem látok a szobában. Modern kor modern embere. A telefonja tökéletesen elég számára. A szoba kopott. Nem tudom megítélni, mennyi idős, látszik, hogy időnként lefestik és tisztán tartják, de funkcionális. Megtudom, hogy itt sincs elég kerekes szék, néha sokat kell várni, hogy egy ápoló felbukkanjon. De az ellátás rendben van. (Mert a biztosító fizeti.)

Kifelé menet óhatatlanul is felmerül bennem a látogatásom a Váci kórházban és szakrendelőben pár hete, decemberben. Lerobbant épület, melyet gyermekkorom óta alig tataroztak. Talán sohasem. Az ajtók de még a kilincsek is ugyanazok, mint a hetvenes években. Parkoló a kerítésen belül nincs. Kint lehet megállni köztéren. Ahol a közterület-felügyelet ügyesen kihelyezett táblákkal csapdába ejti és naponta bírságolja azokat, akik figyelmetlenül parkolnak. Ha igazán zavarnának az ott álló autók, elkertenék azt a részt. De nem zavarnak senkit. Egyszerűen arról van szó, hogy minden nap 4-5 autóstól be lehet hajtani ugyanazt az összeget. Lásd még Gundel étterem előtti rész Pesten. Velem is megtették. Fontosabb volt nagymamámat minél előbb orvos elé vinnem, mint mindkét irányból figyelmesen elolvasni minden táblát és feliratot.

Kerékpár tároló van. Négy darab, ujjnyi vékony drót a föld felett tíz centivel, egymástól arasznyira. Két kerékpár megtölti. Ha valaki megpróbálna a kerítésen belülre menni biciklivel a kapuőr keresetlen szavakkal elküldi.

A bejáratál és a földszinti folyosón árusok. Ruha, méz, lekvár, műanyag játék... Mindegy mi. Amely árus hajlandó helypénzt fizetni, jöhet. Az intézménynek kell a pénz. Az információ - talán a dolgozók ellenállása miatt is - a múlt évszázadot idézi. A lift, az az egyetlen, nem jön. Ez alapállapot. Általában valaki egy másik emeleten nyitva tarja az ajtót. A másik lift csak dolgozói kulccsal használható. Ha valaki figyelmesen szemmel tarja fél óráig - tán mert reménytelenül várakoztatják - észreveheti, hogy ugyanaz az ember jön-megy ezzel a lifttel. Ez az ember a kis fizetéséért gyakorlatilag semmit nem csinál, csak a leheletnyi hatalmát (liftkulcsa van!) gyakorolja álló nap. A folyosók sötétek. A szobák zsúfoltak és végtelenségig elhasználtak.

A kontraszt nem túl nagy. Az áplók mind - ehun fehérben, mind ahun kékben - csinosak és végtelenségig eltökéltek, vakulásig dolgoznak. A betegek száma - ahogyan a világ népessége - egyre nő, a hely egyre kevesebb. Az épületek elhasználtak. A folyosókon elszórva orvosi műszerek kerekeken, sziszifuszi munkát végző takarítók, útjukat vesztett látogatók és néhány növény nagy cserépben. És persze tengernyi, gyógyulást váró beteg.

A kontraszt túl nagy. Az egyik jól prosperál és még egy dekádig kibírja gond nélkül. A másikat már tíz éve fel kellett volna újítani. De hogyan? Ha csak egy szárnyat lezárnak, nincs hová tenni a betegeket. És immár nincs másik kórház a közelben. A barátom azt mondja, ez Írországban is gond volt és valószínűeg mindenütt. Az egyetlen megoldás, hogy építenek egy újat és aztán az egész átköltözik. Egyetértek, mert eszembe jut a régi kórház Vácon. (Ma már csak kevesen tudják, hogy hol volt.) De az is, hogy nincs hely egy másiknak. Minden területet beépítettek zsúfolt lakóparkokkal és templomokkal.

A barátom tegnap elhagyta a kórházat. Gyengén, de felépülve. Éljen még sokáig. Egy másik ember, valahol messze örökre elment. Sokáig és sikeresen élt. Nyugodjék békében.