Pontosan négy évvel ezelőtt - vasárnapra esett - az Aer Lingus szokásos, éjjel érkező járatával a sok ingázó és turista közé vegyülve írföldre érkeztem. Egy útra szólt a jegyem és fogalmam sem volt, meddig maradok. Ha jól belegondolok, még ma sincs. De akkor másként nem tudtam. Sejtésem sem volt, beválok-e angol nyelvterületen. Beválok-e a munkakörben. Estébé. Aki segített kijönnöm, azt mondta, hogy ha nem tetszik, hazamegyek és maximum egy jó kaland volt. Igyekszem így felfogni a mai napig. Egy jó kaland. Már amikor nem dögunalmas munka.
Hogy mivel és hogyan telt a négy év - nos erről épp ez a blog nem számol be. Ahogyan négy éve és pár hete mondtam valakinek a Mátra havas lankái felé robogva, az embernek vagy van ideje írni, de nincs miről, vagy tele az élete eseményekkel és nincs ideje lejegyezni. Körülbelül ez van velem is.
De nem tettem le arról, hogy a négy évet valahogy összefoglaljam. Mert érdekes, emberileg mély négy év volt. Úgyhogy... talán... remélhetőleg... nemsokára a süket fülek elé dobom. És akkor kezdődhet az új négy év.
(Általános iskola óta négy éves ciklusokban élem az életem. Mint a sportolók, tornatanárok. Egy két hár négy, másik láb. Egy két hár négy újra váltunk... Nekem a főiskola is négy év volt. A négyes bele van valahol kódolva az életvonalamba. Ideje váltani. Sőt már meg is történt egy szinten. Ezért lenne jó írásban lezárni az elmúlt négyest.)
2015. január 15., csütörtök
2014. december 19., péntek
Karáthczsony
Ahogyan minden évben, Halloween másnapján eltűnnek a boltok polcairól az osztogatni való apró csokoládék és átveszi a helyüket a karácsonyi témájú tömegárú. Aztán pár hét sem kell hozzá, azaz még javában november derekán, felcsendülnek az unalomig ismert zeneszámok az áruházakban, és szerencsétlen eladóknak napi 10-12 órában kell hallgatniuk, hogy "It's Christmas again". Pedig még a kanyarban sincs.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem lesz karácsonyi hangulatom ezektől a jelektől. Egyáltalán nem. Aztán eljöve a Black Friday, amit elegánsan hálaadáshoz kötnek. Szerény véleményem szerint, arról van szó, hogy november utolsó péntekén megjön a fizetés és el lehet kezdeni költekezni. Akárhogy is, a híradások tele vannak egymást taposó, leárazott(nak tűnő) cikkekért versengő emberek képeivel. És a karácsony hangulata, ha volt egyáltalán, még messzebb száll.
A fordulat számomra idén most jött el, amikor a szokásos food marketünk helyszínén, ahol általában valami kezdő DJ adja háttérnek a lounge zenét, most megjelent félszáz kisiskolás, és karácsonyi dalokat énekeltek. Nem úgy, ahogyan a filmeken, díjnyertes kórus színvonalán, hanem nagyon is emberi módon. Kicsit hamisan, de szívvel. Már aki. Mert természetesen van, aki lámpalázas lett, volt, aki a háta közepére kívánta, de zengtek a dalok. És én csak álltam egy félreeső sarokban és élveztem, hogy átsuhant felettem az a bizonyos angyal.
Persze nem lennék én, ha nem vettem volna észre valamit. Minden elismerésem, hogy a picik, egy olyan országban, ahol a legtöbben idegen nyelvként az írt tanulták (de kevesen beszélik), egyszóval az angolon kívül mást nem nagyon gyakorolnak, nos a diákok előadták a Csendes éj kezdetű dalt eredeti, német nyelven. S rögtön rá utána angolul. S ekkor ütötte meg a fülemet valami. Míg a német verzóban a Stille Nacht végén a t keményen, katonásan hangzott, úgy amikor "Silent Night"-ot énekeltek, a t rögtön átváltott abba a számomra produkálhatatlan hangba, amit annyiszor hallok a but, let stb szavak végén. Elindul egy t-vel, de összekeveredik valami h szerű hanggal, majd nagyon rövid ideig mintha megjelenne egy c vagy z is.
Akárhogy is, boldog karácsony várásthcz mindenkinek.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem lesz karácsonyi hangulatom ezektől a jelektől. Egyáltalán nem. Aztán eljöve a Black Friday, amit elegánsan hálaadáshoz kötnek. Szerény véleményem szerint, arról van szó, hogy november utolsó péntekén megjön a fizetés és el lehet kezdeni költekezni. Akárhogy is, a híradások tele vannak egymást taposó, leárazott(nak tűnő) cikkekért versengő emberek képeivel. És a karácsony hangulata, ha volt egyáltalán, még messzebb száll.
A fordulat számomra idén most jött el, amikor a szokásos food marketünk helyszínén, ahol általában valami kezdő DJ adja háttérnek a lounge zenét, most megjelent félszáz kisiskolás, és karácsonyi dalokat énekeltek. Nem úgy, ahogyan a filmeken, díjnyertes kórus színvonalán, hanem nagyon is emberi módon. Kicsit hamisan, de szívvel. Már aki. Mert természetesen van, aki lámpalázas lett, volt, aki a háta közepére kívánta, de zengtek a dalok. És én csak álltam egy félreeső sarokban és élveztem, hogy átsuhant felettem az a bizonyos angyal.
Persze nem lennék én, ha nem vettem volna észre valamit. Minden elismerésem, hogy a picik, egy olyan országban, ahol a legtöbben idegen nyelvként az írt tanulták (de kevesen beszélik), egyszóval az angolon kívül mást nem nagyon gyakorolnak, nos a diákok előadták a Csendes éj kezdetű dalt eredeti, német nyelven. S rögtön rá utána angolul. S ekkor ütötte meg a fülemet valami. Míg a német verzóban a Stille Nacht végén a t keményen, katonásan hangzott, úgy amikor "Silent Night"-ot énekeltek, a t rögtön átváltott abba a számomra produkálhatatlan hangba, amit annyiszor hallok a but, let stb szavak végén. Elindul egy t-vel, de összekeveredik valami h szerű hanggal, majd nagyon rövid ideig mintha megjelenne egy c vagy z is.
Akárhogy is, boldog karácsony várásthcz mindenkinek.
2014. november 8., szombat
Parkrun
Az úszó szezonnak vége. Visszatértem volna a kerékpárhoz, ám a bal térdem nem akarja az igazat. Egyszer elmegyek egy hosszabb körre és utána napokig dagadt, nem tudok 100% leguggolni. Aztán a cégtől jött egy felhívás, hogy menjünk jótékonyság-futni. Ez olyan, hogy az ember befizet 27 eurót egy alapítványnak és utána még ő köpi ki a tüdejét 5000 vagy 10000 méteren.* (Ez majdnem hasonló ahhoz, amely élményben Budapesten volt részem. A Borbély című darab zseniálisan újító helyszínen és díszlettel kerül előadásra. Ám ott éreztem azt, hogy hm... én tulajdonképpen fizettem azért, hogy a járókelők megbámuljanak.)
Fiatal koromban eveztem, rengeteg futó edzéssel. De már akkor sem ment. Mire befejeztem a 12 kilométeres (amúgy imádott erdei ösvényes) futást, a többiek már a levezető focimeccsüket játszották és az eredmény 10-8 körül járt. Azóta nem futottam rendszeresen.** Tavaly megpróbálkoztam vele. Háromszor három-négy kilométer után feladtam. Most viszont, gondoltam, barhiból benevezek a sötétben futásra. És arra készülni is kellene. Úgyhogy immár két hete futok. Minden reggel. Minimum 5 kilométert.
Aztán az történt, amire nem számítottam. A határidő előtt egy héttel megtelt a helyek száma, nem lehet többé nevezni. Megmaradt a 27 euróm (ami majd megy a Movember kalapjába) és az edzéstervem. Hiába nem állok rajthoz 12-én, azért addig legyűröm minden nap az ötöst. Utána majd meglátjuk. Ezt elmeséltem sportos munkatársamnak, aki csak idén két maratont futott le és amúgy többet fut egy évben mint én tekerek. Kiderült, ő is lemaradt a regisztrációról. De szeret versenyezni, ezért kinézte magának a Parkrun nevű mozgalmat.
A Parkrun kilenc országban van jelenleg. Ide Angliából érkezett át. A neve is mutatja, hogy fontos feltétele a nagyméretű parkok léte, ami mindkét szigeten adott. Írországban 22 parkban lehet futni. Minden szombaton. Mindenütt 5000 métert. A legfontosabb dolog, hogy ez nem egy verseny (állítják ők). Futás az egészségért, a jókedvért. Minden futó egyszerre indul. A célban aztán vonalkóddal regisztrálják az eredményét. Aztán van szép toplista. Szóval, ha úgy tekintjük, mégiscsak verseny.
Az én első park futásom
Mivel ezen a hétvégén dolgoznom kell, nem volt kétséges, hogy a legközelebbi parkban fogom kezdeni. Amúgy Dublinban hét helyütt lehet futni. Ezek zöme kellemes (5-15km) távolságban van, azaz az odabiciklizés jó bemelegítésnek fogható fel. Mi más fogadott volna a zöld szigeten a mai reggelen, mint sűrű eső. Már az odaút első kilométerén bőrig áztam minden négyzetcentiméteremen. Megvallom, nem bántam. Legalább nem tűnik majd ki, hogy mennyivel többet izzadok egy átlag futónál.
Ahogyan valaki nemrég megjegyezte magukról: az írek imádják a saras dolgokat. Legalábbis nincs ellenükre. Én úgy pár maréknyi elvetemültre számítottam. A saccolókám elromlott, a népet meglátva a lélekszámot úgy száz fölé tettem, de kiderült kettőszázharmincnégyen álltunk a zuhogó esőben a rajtra várva. Illetve dehogy álltunk. Egy előmutogató vezetésével bemelegítettünk. Aztán jött a rajt. És a trappolás pocsojában, sárban, betonon, füvön, de mindenekelőtt egy gyönyörű helyen.
Sosem voltam még tömegben. Fura volt kerülgetni egymást. Egy kilométer után derült ki, magasan az edzés futásaim feletti a sebességem. kíváncsi voltam, bírom-e. Bírtam, jó volt. Megyek jövő héten is. Egyelőre az a tervem, hogy váltogatom a parkokat. Aztán meglátjuk. A lábaim fájnak. Nem az én sportom továbbra sem. De tízig szeretnék elmenni.
A verseny, ami nem verseny
Késő délután csöngetett az e-postás és levelet hozott a dzsímél ládámba. Ahhoz képest, hogy nem verseny, elég részletesen taglalták, hogy hanyadik lettem cakkumpakk (középmezőny alja), a korosztályomban (tizenegyedik, de tekintve, hogy pár hete vagyok negyven, a 40-44 csoportban valszínű elsőnek kellene lennem), kaptam százalékot is, ami szintén csak azt mutatja: az eddigi leggyorsabb futásommal sikerült bebizonyítanom, hogy teljesen átlagember vagyok.
De nem ez a lényeg. Hanem, hogy felfedeztem egy mozgalmat magamnak. Ahová szerintem szívesen eljárok majd. A Parkrun ugyanis olyan közeg, amilyenbe vágyom. Teljesen nonprofit. Azok az emberek, akik az útvonal mellett állnak és terelgetnek minket, nehogy a parkok pókháló-ösvényein rossz felé forduljunk, azok, akik kilométerenként az út mellett bemondják az eredményt minden futónak (hiszen nincs mindenkinek GPS-órája), azok, akik bemelegítenek, s akik a végén regisztrálják az eredményt, mind-mind önkéntesek. A weblapot is ingyen csinálják lelkes hozzáértők. És maga a futás sem verseny. Nyilván itt is tarolnak az önbizalomhiányos profik*** (akik eljönnek amatőröket legyőzni, hogy a lelküknek jó legyen), de a legtöbben azért jönnek, hogy mozogjanak egy kicsit. Rengeteg a senior (úgy húztak el mellettem, hogy ihaj), a babakocsival rajthoz álló anyuka, a tíz év alatti csemete.
Ide valami frappáns zárómondat illene, de még dolgoznom kell. Aki tud, mozogjon!
* Mindezt ráadásul sötétben. A jótékony futás neve "Run in the Dark", Futás a sötétben.
** Itt megemlékezem Imi barátomról, aki megpróbált rábeszélni és elcsalt futni jó nyolc éve. Sajnos ő sem tudott három-négy alkalomnál többször rávenni.
*** Mutatja, hogy az egyik park első helyzettje "Unknown ATHLET" azaz nem vállalhatja a nevét.
Fiatal koromban eveztem, rengeteg futó edzéssel. De már akkor sem ment. Mire befejeztem a 12 kilométeres (amúgy imádott erdei ösvényes) futást, a többiek már a levezető focimeccsüket játszották és az eredmény 10-8 körül járt. Azóta nem futottam rendszeresen.** Tavaly megpróbálkoztam vele. Háromszor három-négy kilométer után feladtam. Most viszont, gondoltam, barhiból benevezek a sötétben futásra. És arra készülni is kellene. Úgyhogy immár két hete futok. Minden reggel. Minimum 5 kilométert.
Aztán az történt, amire nem számítottam. A határidő előtt egy héttel megtelt a helyek száma, nem lehet többé nevezni. Megmaradt a 27 euróm (ami majd megy a Movember kalapjába) és az edzéstervem. Hiába nem állok rajthoz 12-én, azért addig legyűröm minden nap az ötöst. Utána majd meglátjuk. Ezt elmeséltem sportos munkatársamnak, aki csak idén két maratont futott le és amúgy többet fut egy évben mint én tekerek. Kiderült, ő is lemaradt a regisztrációról. De szeret versenyezni, ezért kinézte magának a Parkrun nevű mozgalmat.
A Parkrun kilenc országban van jelenleg. Ide Angliából érkezett át. A neve is mutatja, hogy fontos feltétele a nagyméretű parkok léte, ami mindkét szigeten adott. Írországban 22 parkban lehet futni. Minden szombaton. Mindenütt 5000 métert. A legfontosabb dolog, hogy ez nem egy verseny (állítják ők). Futás az egészségért, a jókedvért. Minden futó egyszerre indul. A célban aztán vonalkóddal regisztrálják az eredményét. Aztán van szép toplista. Szóval, ha úgy tekintjük, mégiscsak verseny.
Az én első park futásom
Mivel ezen a hétvégén dolgoznom kell, nem volt kétséges, hogy a legközelebbi parkban fogom kezdeni. Amúgy Dublinban hét helyütt lehet futni. Ezek zöme kellemes (5-15km) távolságban van, azaz az odabiciklizés jó bemelegítésnek fogható fel. Mi más fogadott volna a zöld szigeten a mai reggelen, mint sűrű eső. Már az odaút első kilométerén bőrig áztam minden négyzetcentiméteremen. Megvallom, nem bántam. Legalább nem tűnik majd ki, hogy mennyivel többet izzadok egy átlag futónál.
Ahogyan valaki nemrég megjegyezte magukról: az írek imádják a saras dolgokat. Legalábbis nincs ellenükre. Én úgy pár maréknyi elvetemültre számítottam. A saccolókám elromlott, a népet meglátva a lélekszámot úgy száz fölé tettem, de kiderült kettőszázharmincnégyen álltunk a zuhogó esőben a rajtra várva. Illetve dehogy álltunk. Egy előmutogató vezetésével bemelegítettünk. Aztán jött a rajt. És a trappolás pocsojában, sárban, betonon, füvön, de mindenekelőtt egy gyönyörű helyen.
Sosem voltam még tömegben. Fura volt kerülgetni egymást. Egy kilométer után derült ki, magasan az edzés futásaim feletti a sebességem. kíváncsi voltam, bírom-e. Bírtam, jó volt. Megyek jövő héten is. Egyelőre az a tervem, hogy váltogatom a parkokat. Aztán meglátjuk. A lábaim fájnak. Nem az én sportom továbbra sem. De tízig szeretnék elmenni.
A verseny, ami nem verseny
Késő délután csöngetett az e-postás és levelet hozott a dzsímél ládámba. Ahhoz képest, hogy nem verseny, elég részletesen taglalták, hogy hanyadik lettem cakkumpakk (középmezőny alja), a korosztályomban (tizenegyedik, de tekintve, hogy pár hete vagyok negyven, a 40-44 csoportban valszínű elsőnek kellene lennem), kaptam százalékot is, ami szintén csak azt mutatja: az eddigi leggyorsabb futásommal sikerült bebizonyítanom, hogy teljesen átlagember vagyok.
De nem ez a lényeg. Hanem, hogy felfedeztem egy mozgalmat magamnak. Ahová szerintem szívesen eljárok majd. A Parkrun ugyanis olyan közeg, amilyenbe vágyom. Teljesen nonprofit. Azok az emberek, akik az útvonal mellett állnak és terelgetnek minket, nehogy a parkok pókháló-ösvényein rossz felé forduljunk, azok, akik kilométerenként az út mellett bemondják az eredményt minden futónak (hiszen nincs mindenkinek GPS-órája), azok, akik bemelegítenek, s akik a végén regisztrálják az eredményt, mind-mind önkéntesek. A weblapot is ingyen csinálják lelkes hozzáértők. És maga a futás sem verseny. Nyilván itt is tarolnak az önbizalomhiányos profik*** (akik eljönnek amatőröket legyőzni, hogy a lelküknek jó legyen), de a legtöbben azért jönnek, hogy mozogjanak egy kicsit. Rengeteg a senior (úgy húztak el mellettem, hogy ihaj), a babakocsival rajthoz álló anyuka, a tíz év alatti csemete.
Ide valami frappáns zárómondat illene, de még dolgoznom kell. Aki tud, mozogjon!
* Mindezt ráadásul sötétben. A jótékony futás neve "Run in the Dark", Futás a sötétben.
** Itt megemlékezem Imi barátomról, aki megpróbált rábeszélni és elcsalt futni jó nyolc éve. Sajnos ő sem tudott három-négy alkalomnál többször rávenni.
*** Mutatja, hogy az egyik park első helyzettje "Unknown ATHLET" azaz nem vállalhatja a nevét.
2014. augusztus 1., péntek
Gyakorlati szótár
Ennek a bejegyzésnek nincs különösebb célja. Időnként frissíteni fogom. Szavak, kifejezések, melyeket át kellett, át kell kapcsolnom az agyamban.
foly biztosan köv
- prototype helyett a mockup kifejezés elterjedt (minta, prototípus, modell)
- half ten az bizony 10:30 (ellentétben a magyar fél tíz és a német halb zehn kifejezésekkel, melyek 9:30-at jelentenek)
- a 'scuse me, bizony váratlan dolgok után használatos (tüsszentés)
- a sorry meg néha dolgok előtt (pl. amikor nem férünk el egymás mellett a boltban)
- minden más nyelvvel ellentétben és minden nyelvtani szabály ellenére a pénzegységek (euro, cent) egyes- és többes száma megyegyezik, nincs s a végén. (1 euro, 100 euro, 30 cent)
- a what's the crack? (vagy what's the craic?) egy tipikus ír párbeszéd nyitás. Kb. mi a pálya?, mi a szitu? hogy ityeg?
- -ish a -like vagy az around helyett. Azt, hogy holnap tíz körül találkozunk, vagy körülbelü tíz óra volt, amikor valami történt nem az around ten kifejezéssel, hanem a ten-ish szóval illetik. Ha valami kígyószerű, az nem snake-like, hanem snake-ish. Tudom, hogy ez is része az angolnak, ismertem a foolish, childish kifejezéseket, de itt minden -ish. Legfőképpen Irish. : )
- chipper az urban dictionary szerint a sok-sok jelentése közül az egyik a "fish and chip shop" Északnyugat-Skóciában. Valószínűleg ebből alakult tovább. Itt Dublinban a Takeaway kajaboltok gyűjtőneve. Ezek jellemzője, hogy az ember belép, bent egy darab hosszú pult fogadja, rendel, megsütik, megkapja, elmegy. A kínálat lehet, ázsiai, indiai vagy "minden ami olajban sül" - ez utóbbiban lehet kapni hagyományos fish and cipset.
foly biztosan köv
2014. május 11., vasárnap
Bray - Greystones Ribbon World Record (Bray - Greystones szalag világrekord)
Három év az három év. Kialakultak a szokásaim, megtaláltam a kedvenc helyeimet. Az egyik a Bray és Greystones városok közti tengerparti sétaút, úgynevezett "cliffwalk". A táblák szerint hat, a trackerem szerint hét kilométeres túraút kedvenc célpontja a sétálóknak, túrázóknak. Sajnos, teszem hozzá, a futóknak, a kerékpárosoknak és a lovasoknak is. Ez utóbbi két csoport egyébként ki is van tiltva, de nem nagyon zavartatják magukat. Így a békés túrázó, ahelyett, hogy a tenger, a hegyek, a kék ég szépségében gyönyörködne, állandóan a lába elé kell néznie, hogy ne lépjen bele egy méretes ürülékbe és folyamatosan félre kell állnia az "én sportember vagyok takarodjon mindenki az utamból" futók és a náluknál is vadbarmabb kerékpárosok elől. (Félreértés ne essék, én is kerékpározom. De ha megkérnek, hogy itt vagy ott ne, akkor másokra tekintettel nem teszem.)
Ezt a bevezetőt az "itt sem tejfel" nézet jegyében osztottam meg. Azért mindent összevetve a Bray-Greystones Cliffwalk csodálatos túra. Aki nem bírja az oda-vissza összesen 14 kilométert, az visszajöhet DART-tal, azaz vonattal is. Én minden karácsonykor megcsinálom, valamint év közben úgy öt-hat alkalommal, amikor úgy jön ki. Most éppen volt rá ürügy.
Történt ugyanis, hogy a Caroline Alapítvány gondolt egyet és egészségeset a hasznossal alapon, világ (Guinness) rekord kísérletet hajott ma végre. Önkénteseket toborzott, akik felsorakoztak a hat (hét) kilométer mentén és egyetlen hosszú szalagot (ribbon) feszítettek ki Bray és Greystones között. Minden elismerésem a szervezőké és az önkénteseké. Én a magam részéről még kora reggel eltekertem Bary-be, onnan megcsináltam a Bray-Greystones cliffwalk-ot ám visszafelé megálltam félúton. Kevesen, de ők azért alaposan, tudják, hogy van egy felső út is. Mely véleményem szerint sokkal szebb. Onnan fentről sikerült pár fotót elkattintanom.
Ezt a bevezetőt az "itt sem tejfel" nézet jegyében osztottam meg. Azért mindent összevetve a Bray-Greystones Cliffwalk csodálatos túra. Aki nem bírja az oda-vissza összesen 14 kilométert, az visszajöhet DART-tal, azaz vonattal is. Én minden karácsonykor megcsinálom, valamint év közben úgy öt-hat alkalommal, amikor úgy jön ki. Most éppen volt rá ürügy.
 |
| Nem nagyon látni, de az ott a Greystones-i bevezető szakasz. Tele önkéntesekkel. |
 |
| A szalag Greystones irányából. Szemmel látható, hogy az út közepéig 2-3 km-re már kevesebben jöttek el. |
 |
| A szalag Bray irányából |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)