Nem volt jó álmom. Túl sok volt benne a Magyarország, az ismerős arc, de még ők is ellenségesek voltak. Jó volt felébredni. Természetesen 5 perccel a vekker ébresztése előtt. Már ekkor világos volt. És én mennyit aggódtam, hogy nem fogok látni, nem fognak látni (a világítást nem tudom felfabrikálni a kerékpárra, mellényem még nincs.) Becsapós az egész. 5:20-kor már nappali világosságban tekertem, pedig a nap csak fél órával később kelt. De legalább lemértem az időt. Jobb helyismerettel, jobban meghajtva a bringát éppen fél óra a móló.
A napfelkelte imádók, úgy látom, külön kis kaszt. A DL melletti Seapoint szikláin, ahol tegnap a lábam áztattam a tengerben, ma két alaposan felöltözött, vacogó fiatalt ült és várta a kis csodát. A kerékpárúton egyetlen férfi haladt el velem szemben. A parton egy kutyasétáltató férfi épp önként a szél táncoltatta szemetet szedte össze, és utoljára, napfelkelte után egy mosolygós, hatvan körüli nő érkezett biciklijén. Ami közös bennük a nap emelkedésére vonatkozó kíváncsiságon kívül, hogy hangosan köszöntek. Eleddig ezt nem tapasztaltam, de úgy látszik, ez épp olyan, mint amikor a kirándulók köszöntik egymás az erdőben, a kisebb közösség tagjai, mégha ismeretlenül is, de kifejezik összetartozásukat.
Azt hiszem szeretni fogok napfelkeltét nézni.
Azt hiszem, - nem hiszem, hanem tudom, érzem - hogy sehol nem olyan jó lakni, mint a tenger közelében. Sok szép, nyugodt és meghitt napfelkeltét kívánok.
VálaszTörlésHm, mi pedig éppen este jártunk ugyanott :-)
VálaszTörlésS nemcsak köszönnek... Egyszer alighanem túl gondterhelt képet vághattam, mert egy kedves hölgy megszólított, és a Samaritans jótékonysági egylet kis kártyáját nyomta a kezembe, melyen versike volt, s telszám, hogy hol kérjek segítséget, ha öngyilkosságot forgatnék a fejemben...