Plaza Suite (Hotel Plaza) a Gaiety Theater-ben

Nem viccelek, több, mint tíz éve űzöm ezt a darabot. Még 2000-ben kaptam jegyet Neil Simon Napsugár fiúk című darabjára és mivel a Furcsa párnak furcsa módon tini korom óta rajongója vagyok, ez a darabja végképp a rajongói közé lökött. Azóta már megnéztem szinte mindent, amit magyar színházakban elérhettem: A 88. utca foglyai, A legénylakás, Furcsa pár sokféle változatban, köztük a női is, Mezítláb a parkban... De a Hotel Plaza nem akart sikerülni. Volt, hogy ráértem, de épp szünet volt a Játékszínben, volt, hogy megvolt a jegy, de a leányzóval egy órát várunk egymásra, mert ő a metrólépcső alján, én a tetején (boldog mobiltelefon előtti idők), volt, hogy már ott voltunk a bejáratnál, de egy cetli fogadott minket, hogy az előadás elmarad.

Mióta eljöttem küldföldre, még elkeserítőbb lett a helyzet. A Játékszín még repertoáron tartja a darabot, de már ritkán játszák. S amikor előfordulok otthon - akkor nem. Pedig ezt a darabot látni kell. Három egyfelvonásos vígjáték, melyek mindegyike a Plaza Hotel 719-es szobájában játszódik. A darab melynek nagykabátja alól előbújtak Ray Cooney nagyszerű hoteles komédiái (Délután a legjobb, A miniszter félrelép), a Négy szoba című kultfilm, de erős túlzással a Körmagyar című darab is. Ráadásul, ahogyan a filmváltozatban mindhárom jelenet főszerepét Walter Matthau, úgy a magyar változatban Gálvölgyi János játssza. Szóval ezt a darabot óhajtottam nagyon, de nem üldöztem. Majd csak szembejön. És szembejött. Nagy plakátokon a Parnell street palánkjain.

Ne hibáztasson senki tehát, hogy hirtelen felindulásból vettem egy jegyet magamnak. Pedig csuklottam egyet, amikor az árát meghallottam. De itt a darabok így skálázódnak. Egyrészt nincs állandó társulat a nagy színházban. Vándor darabok jönnek-mennek. Ezért eleve drágább a jegy, hiszen rövid idő alatt kell nagyot termelni. Másrészt a limitált előadásszám mindig alkalom arra, hogy magasabbra szabják az árakat.

A Gaiety Theatre egyébként a Temple Bar után a második dolog, ami a majmolást, másolást juttatja eszembe. Mindkettő létezik ugyanis Londonban. Az előbbi a West End egy neves színháza, a másik az egyik úrinegyed. Itt Dublinban pedig mintha csak másolnák, utánoznák Londont, mindettő hely létezik, csak épp a Temple Bar egy kocsmanegyed, a Gaiety pedig nem egy, hanem A színház a központban, a St Stephen's Green sarkán.

A színház beltere elegáns, a magyar kőszínházak testvére. Zsöllyéje mintegy harminc soros, két erkélye és tucatnyi páholya van. Ezt elég gyorsan megtapasztalja az érkező, a ruhatárat ugyanis teljesen zárójelbe tették. Emellett a praktikusság jellemzi az épületet. A felsőbb emeletre más a bejárat, így távozáskor nem keveredik az egész nézősereg, ez a hatékonyabb tetthely elhagyást segíti. Emelett még egy pozitív dolog mellett szeretnék megtorpanni egy pillanatra. A magyar színházakban a darab szünetét megkeserítő dolog a női WC-k előtti keletkező hosszú sor. A Gaietyben egyszerűen kétszer annyi női mosdó van, mint férfi. Voilá!

Bár hallomásból tudtam, és lélekben felkészültem rá, mégis furcsa volt tapasztalni az írek eltérő etiekktjét. Az előadásra papírtasakos popcornnal, kanalas fagylalttal, üvegpoharas pint sörrel, boral ültek be. Én meg izgultam a gyakorlati okokból a táskámban pihenő palack víz miatt (otthonról vittem, mert a turisták szennyezte belvárosban minden drágább). Előadás szünetében aztán újra tankoltak. A büfé (bar) egyébként a pubokat idézte, több bejárattal, játékszobával és hat-nyolc sörcsappal. (Megjegyzem, a színházjegyen felhívják a figyelmet, hogy előre megrendelhetem az italomat, elkerülve a sorbanállást.)

Az úri közönség tapsol
A nézőtéren dorbézolás mellett egy másik dolgot is több helyről hallottam. Még Gálvölgyi szájából is elhangzott, hogy a brit kultúrában az előadás végén nem tapsolnak. Összeütik a tenyerüket párszor és mennek. Szeretném ezt cáfolni. A taps valóban nem volt hosszú, és vastaps egyáltalán nem alakult ki (pedig megérdemelték), de csupán azért, mert a színészek nem tunkoltak. Nem jöttek be egyesével jobbról-balról, miközben a már kint állók finoman rogyasztgatják a térdüket, ezzel vezényelve a taps ritmusát. Az összes színász egyszerre bejött, meghajolt, kiment, bejött, meghajolt és végleg kiment.

Még csak felvonásonként sem különültek el a tapsrendben. Igaz, nehéz lett volna. Noha ebben az előadásban a főszerepeket mások játszották jelenetenként, de bizonyos mellékszereplők (boyok, lányok) feltűntek itt is, ott is. A darab első része egy házaspár elszürkült, elvesző félben lévő kapcsolatának végét mutatja be. A férfi csalja a feleségét, és előttünk zajlik ennek kiderülte. A második jelenetben egy feleség készül épp házasságot törni, bár nem tudja, hogyan fogjon neki és azt sem, valóban akarja-e. A harmadik felvonásban egy lány zárkózik eskövője reggelén a fürdőszobába, előttünk szülei parádés igyekezete zajlik, hogy meggyőzzék tettének butaságáról.

Neil Simon darabjai mind hasonlóak. Az átlagember tragédiái vígjátékba öntve. A legismertebb műve, a Furcsa pár, a férfiak válás utáni útkeresésébe enged bepillantást. A mezítláb a parkban ezzel szemben a fiatal házasok nehéz indulásáról szól. A Napsugár fiúk az öregedésről és a dicsfény elmúlásáról, A 88. utca a betegségről és a pillanatról, amikor rájövünk, nem vagyunk pótolhatatlanok. Az élet csapásairól, szomorú eseményeiről szólnak Simon darabjai, ám a fergeteges párbeszédekkel, helyzetkomikummal megtűzdelt előadásmód láttán a könnyünk csordultáig nevetünk.

Nem volt ez másként ma sem. Sírtunk a kacagástól az örömapa szétszakadó szmokingján, a nőcsábász producer piperkőcségén, az öregedő házaspár csetlésein. Kicsattanóan nevettünk a szellemes gegeken (na jó, a felén csak a bennszülöttek nevettek, én meg átkoztam nyelvtudásom hiányosságait), szóvicceken (ezeknél már nem is írom le, mekkora részét értettem). De tudom, odabent a mosoly-álarc mögött mindenki elgondolkodott, hol is tart a kapcsolata, hogyan vészelné át a színpadon látottakat, hol ronthatták el azok ott fent amit nekünk itt lent nem kéne. Mert minden Neil Simon darab ilyen. Ezért szeretem. Ezért ajánlom bátran.