Még mindig

Épp mostanság sírtam tele emaileket, telefonbeszélgetéseket (a blog talán kimaradt), hogy mennyire hiányzik a tavaly januári lét. Az, hogy minden új volt. A szokatlan magas ágytól kezdve, az utcára lépve tapasztalt különbségeken át egészen a nagy távolságú és léptékű dolgokig minden. Kár, hogy megszoktam. Törvényszerű, de akkor is sajnálom. Jó volt először szorongani a postán,esetlenül válogatni az érméket, szoktatni magam a közlekedéshez, nem találni citromlevet, tejfölt és élesztőt. A problémák zöme most is meg van, csak már nem ad ízt az életnek.

De tegnap valami történt. A postaládámban várt egy nagy, kékes boríték. Kézzel címezve, nekem, ír bélyeggel. Ez nem Magyarországról jött. Ez nem a világot járó ismerősöktől jött. Ez nem valamely hivataltól jött és ne is olyasmi, amit én rendeltem. Valaki itt gondolt rám és küldött nekem valamit. Az érzés, ami átrobogott rajtam, olyan volt, amilyennek a 'leszokott' dohányosok írják le a hónapok, évek múltán letüdőzött nikotinfüstöt. Ismerős és bizsergető és jó. Megint volt, történt valami itt, ami eddig nem. Kicsi 52 centes bélyeg és a nevem meg a címem kézzel. Ennyi kellett és jól éreztem magam. Akármi is van a borítékban.

Később rájöttem. Esküvői meghívó. Kedves. Ezt sem gondoltam volna. Hogy idegenként meghívnak. És ez is csak tetézte visszatérő kellemesség érzést. Évek óta nem hívtak esküvőre, pedig imádok járni.(Valószínűleg, mert újabb alkalom, amikor kedvenc tettemethajthatom végre - ajándékot adhatok.A tömeg miatt biztos nem.) De idén ez már a harmadik és bár az elsőre nem jutottam el, a másik kettőre elmegyek. Fogadalom.

A boríték még mindig bontatlan. Kajánkodott velem."Hagytam. Élvezze csak." Én meg élvezem az érzést amit okozott.