Hajnali részegség

Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.

A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.

Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.

Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.

Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)

Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)

Seapoint, szeptember, fél hét