Ritmus

"Nem félni kell tőle, hanem számítani rá" - hallottam a gondolataimat átszűrődni a konstans lihegésemen. Még egy meredekebb rész és ha azon túl vagyok, akkor tulajdonképpen felértem a Ticknock tetejére. De tudtam, ez az utolsó emelkedő az, ahol általában feladjuk. Ez a tudás megmérgezi az elmét, azt mondja, most is állj meg inkább,szállj le, told egy kicsit a biciklit. Senkit nem érdekel, ha nem mégy fel egyhuzamban. Ez ellen a gondolatsor ellen küzdöttem amikor a nyitó mondat csak úgy jött. Wow, gondoltam, milyen frappáns kis szállóige. Ha az ókorban találom ki, akkor lehet, hogy fennmarad a nevemmel együtt, ha százhúsz éve, akkor lehet, hogy Molnár Ferenc lenyúlja ("Mától kezdve én mondtam.") De manapság, mindösszesen annyit tehetek, hogy kiírom a Facebookra, hátha valakiben megpendít valamit. Halottak napja utáni reggelen különösképp.

Amíg ekképpen évődtem, szépen - és nagyon, de nagyon lassan - bevettem az utolsó tüdőköptető kanyart is. Még pár tucat nyomás a pedálon és fent vagyok a tetőn. Most már nem kérdés, hogy fel tudok-e jönni egy pihenővel a Ticknockra. Igen. És az a pihenő nagyon bánt, de a 45 fokos részt még mindig nem tudom megcsinálni úgy, hogy ne szívná el az erőmet a későbbiekről.

Az erdőszint felett, a rádiótornyok tövében végre napsütés fogad. Ám a fák hiánya egyben hatalmas erejű szelet is jelent. Pihegek, felveszek egy kapucnis pulcsit, öblögetem a számat - ilyen hidegben ivásról szó sem lehet, ha nem akarok ártani a torkomnak. Csendes még a reggel. A nap alacsonyan, az árnyak végtelen hosszúak és két futót leszámítva senki nincs még az ösvényeken. Csupán egy zömök, tehát nem karcsú, de annál szebb agancsú szarvas képviseli a vadéletet. Átszalad előttem, de aztán megáll, alkalmat adva, hogy megpróbáljam lencsevégre kapni. Aztán indulok vissza...

Szarvas néz le Dublinra a Ticknockról

Nem tudom, hanyadszor tettem meg ezt az utat. És még rengetegszer fogom. Addig nem lesz nyugtom, amíg nem sikerül egy menetben feljönnöm. Aztán tovább. Ugyanígy vagyok mindennel. Black Rock és White Rock, Bray és Tallaght, a szép parkok, a tiszta ég. (New York után duplán tudom értékelni a hatalmas, szabad tereket.)

Mindezt csak azért írtam le, mert tudatában vagyok, hogy leült a blog egy kicsit. Amint már elsírtam korábban, elveszett az újdonság varázsa. Ismerősként köszönnek a sarkok, utcák, terek. A járatlan utakon is egyre jobban eligazodom. A mentális térkép szépen felépült, a napi, heti rutin kialakult. A magam ritmusát élem most már, ahogy mindenki, aki huzamosabb ideig él ésdolgozik egy helyen. Kevés az új, kevés az, amiről érdemesnek találok írni.

De azért vagyok, megvagyok, itt vagyok.

Üdv mindenkinek.

És mivel másutt lemaradt, kellemes novembert mindenkinek. : )