Betegnek lenni nem jó, de néha muszáj

Nehezen szánom rá magam, hogy írjak, hiszen visszanézve a legutóbbi bejegyzéseket, láthatóan elhanyagoltam a blogot. Ez analóg azzal, hogy régi ismerőssel találkozva már nem mesélünk el apró-cseprő eseteket. "Jól vagyok" mondjuk, és megyünk tovább. Aztán jön a sokk, ami általában sosem valami kellemes és egyből beszélhetnékünk támad. Mennyire szánnivaló. De ilyenek vogymunk.

Jöjjön hát a sokk. Megjártam hát a kórházat én is. Koromnál fogva csak idő kérdése volt. Azért kihagytam volna még egy ideig. Most már elmondhatom, hogy az életben kaptam infúziót, éjszakáztam kórházi ágyon. Az egésznek nyilván abból a szempontból van közlési értéke, hogy mindezt az ír kórházi rendszer két végében tettem. Jöhetne a bezzegisztán (nem fog) és a moralizálás. A lényeg, hogy nyitott szemmel járva a világot, tudtam ám minderről, ezért megint csak a szokásos érzés, hogy  furcsa volt belülről látni: mennyire igaz minden, amit eddig csak hallomásból...

Úgy kezdődött, hogy nem fájt csak ha nevettem. Meg ha köhögtem, ásítottam, csuklottam. Egyszóval minden lélegzetvétel. Bizonyos (ülő) pozitúrában nem, de aztán, amikor megpróbáltam lefeküdni aludni. No azt nem kívánom senkinek. Amikor elkéredzkedtem a főnökömtől, ő karon fogott és elvitt a legközelebbi kórházba, mondván, hogy kilyukadt a tüdőm. Ő márcsak tudja, neki is ez volt. Ha nem tette volna belém az ideget, erősebben tiltakoztam volna, mert eddigre már volt időpontom egy GP-nél (kb. háziorvos), de ő ragaszkodott a mielőbbi ellátáshoz.

Egy
Az említett kórház a magánszektor egy jeles képviselője volt. Annak minden jellemzőjével. Viszonylag gyors, kedves, precíz hozzámállás. Szinte azonnali vérvétel, mellkas-röntgen, EKG és elég hamar megjelent a doktor bácsi is, aki diagnosztizált (lung infection, tüdőgyuszi). Egyből elrendelt egy intravénás antibiotikumot, infúziót és legalább két éjszakát náluk. Ha valaki még nem tudná, annak elmondom, mindezt azért, mert minden egyes vizsgálat, belém nyomott cucc súlyos tételként jelenik meg a számlán. Fél havi fizetésem hagytam ott, eltöltött éjszaka nélkül. Annak az ára 2500 euró lett volna plusz a kezelések, vizsgálatok. Több, mint kéthavi lakbérem éjszakánként.

A módszer neve a tankönyveknek "láb az ajtóban", amikor az ügynök beteszi a lábát az ajtórésbe és utána nehéz levakarni. Ennak a kórházi megfelelője a "kanü a karban". Amikor közöltem, hogy nincs pénzem minderre, bután néztek, hogy dehát már bennem van a csap, meg már elkezdték a kezelést stb. A filmeken általában az elszánt hősök nemtörődöm eleganciával tépik ki magukból a kórházi csöveket. Én sokáig szemeztem az enyémmel a karomban és biztos voltam benne, ha megpróbálnám magam kihúzni, valószínű a felénél elájulnék.

A doki bácsi, miután megtudta, hogy elmennék, egy másodpercet sem vesztegetett többé rám. Az ítéletet mindenkire magára bízom. Ez, az emberség legkisebb szikráját nélkülöző vérprofizmus, nem sokakat hagyhat hidegen. Szeretném elmondani, hogy mindemellett a hely nagy előnye, hogy nem hagyják az embert magára. Akárhol is ücsörögtem, várakoztam, körülbelül negyedóránként mindig odajött valaki és mondott pár szót. Néha csak annyit, hogy "már nézik a röntgenemet, de még várnak egy konzulensre", de valamit. Azaz éreztették, hogy nem vagyok elengedve. Sokszor kilógott a lóláb, de akkor is jól esik. (Amikor az ember beteg és egyedül van, mások a mércéi.) A másik, akit megemlítenék, a magyar sebész. Azért rángatták hozzám, hátha kell tolmács (bár ekkor már túlvoltam pár vizsgálatom és tollba mondtam az esetemet), és amikor kiderült, hogy nincs rá szükség, akkor is vissza-visszajött beszélgetni. S rajta nem éreztem, hogy kötelességből.

Kettő
Részletekkel nem terhelve a kedves olvasót, ott folytatom, hogy másnap jelentkeztem a legközelebbi közkórház ügyeletén. Eme intézmény lehetne egy "Bezzegisztán" bejegyzés alapja. De nem lesz. Csak közlök dolgokat. Amilyen hamar csak lehet a felvevő orvoshoz kerültem. Elmondtam mindent, azt is, hogy már megállapították, mi a bajom és csak a kúrát kéne foytatni. De nem hatotta meg őket. Kaptam egy ágyat a folyosón és ugyanazokat a vizsgálatokat, melyekez az előző nap, csak épp itt órákon át elhúzva.

Nem nagyon bántam. Ha nem mozogtam, nem fájt és az újságíró szemnek érdekes volt látni a sürgősségi ellátó forgatagát. Közvetlen szomszédomat nem mentősök, hanem tűzoltók hozták. Nyakmerevítőt kapott és a hordágyhoz szíjazták, hogy ne tudjon mozogni. Később az orvos vizsgálta, hogy tudja-e mozgatni minden végtagját, a medencéjét. Szegényt, rázta a hideg. Már épp ráadtam volna a felsőm, amikor hoztak neki takarót. A figyelem tehát itt is megvolt, csak szétaprózva több tucat beteg közt. Később megjelent a lány barátja, sokat beszélgettek (szerintem lengyelül). Aztán a fiú a telefonján összetört autók képét mutogatta a mozdulatlanságra kárhoztatott lánynak. Valószínű az egyikből vágták ki őt a tűzoltók. Magamban nagy baromnak könyveltem el a hímet. De hát ez van. (Néha egy barom is jobb a bajban, mint egyedül szenvedni.)

Főnököm megnyugtatott, hogy szombat lévén ennél cifrábbakat fogok látni. Estefelé valóban érkeztek a foci és GAA meccsekről összetört, vagy csak sokkban levő sportolók. De kocsmai verekedés áldozatai, ahogyan azt feljebbvalóm vizionálta, nem.

A kórházról lassan megértettem valami. Ez egy egyetemi kórház. Nagyon sok a gyakornok és a fiatal orvos. Lelkesek, energikusak, teszik a dolguk. Ezért hát a sok pontos, precíz vizsgálat. Mindegyikük elgyakorolta rajtam, amit tudott. Amikor rutindologról volt szó, begipszelni egy törött lábat, azt azonnal meg is csinálták. De kérdéses esetekben, pl. velem, meg kellett várniuk egy gyakorlott professzort. Négy körül jött meg a dokim. Egy Stephen Fry kinézetű és kedéjű ürge. Szerinte is a mellkasommal van a gond és folyadék van a tüdőmben, azért a fájdalom. Kaptam valmi brutál fájdalomcsillapítót és a szokásos intravénás baciölőt. Nem tudom, mi volt a cucc, de negyed óra múlva már kint a napsütésben mészkáltam, annyira nem éreztem fájdalmat.

Este tízkor kaptam ágyat egy pici szobaféleségben. De a gyógyszeremet elfelejtették. Éjfélkor ébredtem arra, hogy elmúlt a fájdalomcsillapító és üvöltenem kell picit a kíntól. Hajnal kettőig kint a folyosó egyik székén ücsörögtem, figyelve az éjjeli műszakot. Enyhébb, de ugyanolyan pergős. Kettő után megjelent az ápoló és a függöny mögött engem keresett. Meghozta az elfeledett gyúgyszereim. Valamint felvittek egy kórterembe.

A kórtermi élet tipikus volt. Járni alig tudó, de életükért derekasan küzdő sorstársak. Számszenrint hárman. És az ajtón nagy robajjal bevágódó, harsányan köszönő és vidáman társalgó kerekesszékes kolléga, akinek a minap vágták le bal lábát térd alatt de valamiért kötelességének érzi, hogy végighaknizza a kürtermeket és jókedvet csempésszen a dermedt légkörbe.

Fájó szívvel hagytam őket ott, de a fájdalomcsillapítóknak hála, tudtam mozogni. Úgy véltem, más, jobban rászoruló elől nem kéne elvennem a kórházi ágyat.

Otthon
A lábadozás még két hétig tartott. Ma már parkrunoztam és bicikliztem. Még fárasztó minden, de már jön vissza az erőm. Örök igazság, hogy ha csak lehet, ne legyünk betegek. Én is így vagyok vele. (Mondjuk így:) kirpóbálni  jó volt, elég volt, most újabb öt évig jó lenne nem újra bekerülni semmivel.

Karácsonyi kiruccanás

Ez eredetileg egy magán-email folyam volt, de tulajdonképpen miért ne kerülne fel ide is?

--

Előszó: emlékszem, azt mondtad nekem, hogy valaki úgy jellemezte Írországot, hogy van Dublin és minden más vidék.

Donegal megyében vagyunk egy Killybegs nevű városkában. 1300 ember lakja, de mégis nagyon fontos hely. Ugyanis egy öbölben fekszik, ide futnak be a halászhajók. Több tucatot számoltam. A "falu" két végén halfeldolgozó, körülötte pedig rengeteg hűtőház. Amikor először voltam itt nyáron, akkor a hajók dízelbűzével keveredő halszag miatt úgy írtam le, hogy a város szaga olyan, mint az éppen sülő rántott halé.

Az első alkalom Kevin és Deridra esküvője volt. Most a lány édesanyjánál vagyunk, aki egyedül él egy nagy házban. Többször elmesélte, hogy amikor ide költöztek, alig pár ház volt a falu, utána épültek az ipari épületek, utak. Dolgozott itt, ott, de nem bírta a várost sosem. Neki jó itt. Ahogy mesél, ugyanazt érzem, mint én Váccal kapcsolatban. A régi városkép jobb volt. A régi emberanyag jobb volt. "Hol van a ház, ami a sarkon állt..."

A városka egyébként most, karácsonykor egészen más. A hajók pihennek, s nem csak csendben ringanak a dokkjukban, hanem pici karácsonyi fények is villognak az árbocaikon. S mivel hal nem érkezik, az üzem is áll. Meglepően tiszta a levegő. Már a múltkorihoz képest. Az idő viszont nem jó. Szürke, nyomasztó. Napot nem láttunk már hetek óta, ellenben öt erős vihar is megtépte az országot november óta. Láttuk a hírekben, hogy Angliában, Skóciában rosszabb a helyzet. Karácsonykor is építették a gátakat az áradások miatt.

A környéket már nyáron felderítettem. Nem volt nehéz. Pár bolt, meglepően nagy számú szépségszalon. A pubok száma öt. Ez nagyon fontos az itteniek. Messze múltba révedő tekintettel emlegetik, hogy volt ez a szám hét is hajdanában danában. A pub szót kell használnom. Több, mint otthon egy kocsma, de kevesebb, mint egy bár. Ahol ma este voltunk, az például egy hotel, mi úgy mondanánk bárja, de az ittenieknek csak pub.

Igen, hotelt mondtam. A városka méretéhez képest rengeteg sok a hotel és B&B (magyarul modjuk "motel". Azt jelenti "bed and breakfast", "ágy és reggeli"). Ez annak köszönhető, hogy a környéken akad jópár gyönyörű esküvőhelyszín és a násznép itt száll meg, valamint igen sűrű az átmenő turistaforgalom. A Wind Atlantic Way-nek nevezet turistaút mellett vagyunk. Rengeteg gyönyörű beach, vízesés, hegyhát várja, hogy az arra kíváncsiak felkeressék. (Ezen a vonalon fekszik a Skellig Michael is, a komor sziget az új Star Wars film legvégéről.) Mi egy szuper kis fürdőhelyen voltunk (Silver Strand a neve, bizonyítva, hogy itt is ismerik ezt a szót, bár a beach az általánosan elterjedt) valamint felkerestünk egy vízesést, ahol inkább az odavezető út volt a kalandos és érdekes, nem maga a zuhatag.

Emiatt viszont kimaradt a karácsonyi úszás. Valahol nem bánom, valahol bánom. Így is jól telt a nap. Gyönyörű a vidék a nyers vonalaival, érintetlenségével.

Este pedig table quiz (de az itteniek szava járásával pub quiz). Nem tudom, otthon mennyire látni ilyet, ha máshol nem ilyen kisvárosi tévésorozatban (most hirtelen a Gilmore Girls jut eszembe). Ahol a pici város lakói mind ismerik egymást, van ilyen közgyűlésük, ahol mindenki kiadja a mérgét a másikkal, de egyébként közösen csinálnak mindenfélét. Ez a kvíz pont ilyen hangulatú volt számomra. Összegyűlt szerintem jó kétszáz ember. Csapatokat alkottunk, körbeültük az asztalokat, kaptunk papírlapokat a válaszoknak. Aztán elkezdődött a játék. Fordulónként tíz kérdés teljesen vegyesen. A fele sajnos ír vonatkozású, a másik fele zömmel olyanoknak való, akik naponta több órát tévéznek, és volt néhány általános műveltség. De nem csak szóbeli kérdés volt. Voltak fotók és fel kellett ismerni, ki van a képen, vagy - illően az ünnephez - karácsonyi dalok felismerése.

Tíz kérdés egy forduló. A válaszadásra van némi plusz idő a kérdések után. Ezalatt a csapatok megpróbálnak tisztesen válaszokat cserélni (A "melyik az a főváros, melynek neve az ország előző fővárosának nevének anagrammája" válaszért cserébe megmondjuk "Christiano Ronaldo ki után kapta a nevét".), vagy megpróbálnak trükkel válaszokat kicsikarni. A haveromat behúzták a csőbe. Csajok: "Mi volt a hatos kérdés?" Ő pár sör után már így felelt: "Idén milyen versenyt nyert Miss Fülöp Szigetek". A miss nem volt része a kérdésnek, ezzel elszólta magát. De nem ritka a kémkedés sem, átmenni másik asztalhoz "csevegni", közben lelesni a papírjukat. És ennek ellentéte a hamis információ szórása is része a játéknak. ("Mi Törökország fővárosa?" kérdésre hangosan Istanbult mondani.)

Az egész egy laza társasjáték. Az igazi célja nem a győzelem, hanem a közösségi szórakozás. Közben persze mennek a körök, mindenki issza a magáét. A hangulat parádés. Főleg az ír vonatkozású kérdések aratnak sikert. Mi volt rövidebb. XY ír boxoló kiütéses győzelme (13 másodperc) vagy a fény útja a napról a Földig. Ki mondta XY politikusról, hogy egy "hisztis p*csa (bocsánat)". Ki volt a műsorvezető, aki Galwayből a vihar közepéről tudósított. Apropó vihar. Mint mondtam, most év végén nagyon sok a 100kmh feletti erősségű vihar. S most már nevük is van. Az egyik kvíz kérdés az volt, hogy soroljuk fel az eddigi öt vihart (sajnos F, mint Frank a héten várható, még az év vége előtt). Ekkor kerültek elő minden asztalnál a google-lel felfegyverzett telefonok. Ami aztán agyon is csapta a játékot. Mindenhol csaltak, pedig igazán nincs miért. A nyertesek egy italt kapnak. Ami a nevezési díj (5EUR) ára kb. Ennél sokkal többet megisznak és a nevezés pedig jótékonyságra megy, ahogy a tombola is.

A tombola is érdekes volt, ugyanis az emberek maguk hozták a nyereményeket. Egy üveg ital, egy utalvány a helyi szépségszalonba, egy nagy doboz csoki. Mind becsomagolva. Szóval aki hozott ajándékot, sorsjegyet vett és nyert, az maximum kb elcserélte az ajándékát valaki máséval. Mint a Secret Santa. De még egyszer, a lényeg nem ez, hanem a közösségi szórakozás és az adakozás. Az egész kvízt egyébként a helyi postamester szervezi, akinek sok ideje van (a posta, mint a válágon mindenütt, egyre kevesebb forgalmat bonyolít). Mindezt ingyen teszi. A mikrofonja sokszor gerjed. A felismerendő zenéket kazettás magnóról játsza. Az egésznek van valmi múltba fordító hangulata, amatőr varázsa. Mint a kezdő tévés műsor volt a váci tévében a kilencvenes években. Ám eközben olyan kérdéseket tesz fel, hogy "2015. október 31 melyik filmben játszott fontos szerepet". Amikor a válaszokat felolvassa, azt mondja "Vissza a jövőbe". A pub egyik fele csalódottan sóhajt, a másik, fiatalabb fele örömittasan felkiált "Yeeeah", és ekkor a játékmester hozzáteszi "... második rész". És akkor mind az asztalra csapunk, mert a kettest nem tettük a név mögé. Aztán mindenki felnevet hangosan.

Ilyen lehet az élet errefelé. Mindenki mindenkit ismer, esténként pub, péntekenként kvíz (a mostani karácsony miatt tolódott), rengeteg pletyka, ármány, vidámság, együtt örülés és sírás. Minden, ami elveszik a nagyvárosokban, vagy átalakul klubboká, amik jók, csak ritkán téved be idegen, mint mi. Őszintén: élveztem és jó volt, de hosszú távon nem bírnám itt.

Már csak azért is, mert ugye kilógok a sorból azzal, hogy nem iszom. Magyarországon durvábban beszólnak, itt elfogadják, de azért jelzik, hogy kívülállónak tekintenek. Én meg minden ilyen alkalommal azt érzem, hogy lehet, hogy életemben egyszer rászokok az alkoholra, de nem ezek miatt az emberek miatt fogok. Cserébe azt kapom, amíg ők kiheverik az éjszakákat én reggel totálisan üres utakon tudok futni, a birkák rezignáltan megbámulnak, a néptelen apró beach-ek (kettőt is találtam) hangulata feltölt. Jó volt itt, de már pár óra és megyek vissza a nyüzibe.

Esküvők közt

Az öböl parti falu, ahol megszálltunk, nem hal szagú. Rántott hal szagú. A tenger és hajnalban kifogott gyümölcseinek össze nem keverhető bukéja keveredik a fáradt olaj (dízel) kimoshatatlan odórjával, ám az egészre rátelepszik valami más is. Mintha a hajókon nem csupán kifognák és megtisztítanák a halakat, hanem egyből elősütnék, paníroznák és gyorsfagyasztanák, hogy a hat órára már nyitva levő piacon azonnal a hűtőházaknak adják el.

Sok rövid móló. Yacht, hétvégi hajócska egy sem. Csupa testes halászbárka. Úszásra - akármennyire is kecsegtettek az itteniek, hogy hosszam a neoprént - biztosan nincs lehetőség. De másra sem nagyon. Reggeli futásom során megpróbáltam a parton, de nem a műúton maradni. Lehetetlen feladat. Magánterület itt, sűrű bozótossal elzárt szakasz amott.

Ahogyan tavalyi kerry látogatásunkból okultam, ezek a települések arra szolgálnak, hogy az itteniek megkeressék a kenyerüket és az ide látogatóknak csupán szállást adjanak. A programlehetőségekhez autóba, de minimum kerékpárra kellene pattanni.

Esküvőre jöttünk egyébként. Killlybegsben, Donegal megyében vagyunk. A legszebb partú megye Írországban. A szörfösök zöld szigeti paradicsoma. Ebből persze semmit sem látunk ezen a hétvégén. Puccparádé, mosoly-áradat és az ifjú pár.

Lesz tehát indok visszajönni ide valamikor. Talán jövőre.


.

Gondolatfolyam

Belépéskor azt mondja a tábla, hogy "Ácsi, haver. Mielőtt továbbmégy, fertőtlenítsd a kezedet! Ha megteszed, abból senkinek semmi baja nem lehet. De ha nem..." Persze az ismerkedés nem itt kezdődik. A kórház kerítésén belül mindenütt jól hallhatóan hangosbemondó sorolja a tudnivalókat. Kerékpártároló van bőségesen. És fedett! Kár, hogy emiatt a dohányosok használják. Valamiért a begyükben vannak az egészségesen élő futók és kerékpárosok.

Aztán úton a bejárathoz egy tábla bontakozik ki egyre kevésbé látó szemeim számára. Ha ön megfázott, köhög, influenzás... "No" - ítélkezem csípőből, helytelenül - "itt is a reklám, mindenütt a reklám". De nem!  A mondat így végződik: ... akkor kérjük ne látogassa a kórházat. Ezután jön a kézmosó. Négy darab, rögtön a forgóajtó után. De aztán ötméterenként a falakon mindenütt. Komolyan veszik.

Első utam a vécébe vezet: utcai ruhát kell öltenem. A helyiség tágas és világos. Azt leszámítva, hogy neon kék fényben úszik. A láthatósági mellényem és csíkjaim természetfeletti színnel világítanak. :) Tudom ám, mi az oka. Nem tesz vidámmá. (A magukat szúró drogosok ennél a fénynél nem látják a kék vénájukat, nem tudják magukat fecskendezni.)

A recepció hatalmas. A nap vége felé egy ember van itt, de látható, hogy nap közben többen látják el a feladatot. A számítógépbe pötyögve azonnal megmondja, melyik szárnyban fekszik, akit keresek. Odébb egy tájékoztató fény-ember. Még nem három dimenziós, mint a filmekben, de valódi méretű, konszolidált nő-alak, aki nyugodt angolsággal ismétli a tudnivalókat, attól függően, hogy mely menüt választja a látogató a gombsorról. Az előtér kulturált. Rengeteg ülőhely és növény.

Azt értem, hogy a Maguire Ward-ra kell mennem, de nem tudom, merre. A recepciós elmondhja, hogy hívjam a liftet, nyomjam meg a hármas gombot és ott ki lesz írva. Itt ér a meglepetés. Nyolc (!) lift van. Szinte másodpercenként nyílik valamelyik ajtaja.

A beteg szint már más hangulatú. Kevésbé világos. Használt. És betegek. Minden ajtó mögött. Mej ajtók itt is nyitva vannak, ígyhát az elhaladó óhatatlanul látja mások kisebb - de inkább nagyobb - gondjait. Megtalálva a szárnyat, útbaigazítást kérek. A betegek nevei filccel egy white board-ra vannak írva. Itt már nincs számítógépes rendszer. De a barátom karján ott a vonalkód. Amikor más részekre kerül, ott nyomon követik pontosan.

Sokat beszélünk. Nem vagyunk közeli barátok, de láthatóan jól esik neki a látogatás. Nincs tévéje és könyvet, újságot sem látok a szobában. Modern kor modern embere. A telefonja tökéletesen elég számára. A szoba kopott. Nem tudom megítélni, mennyi idős, látszik, hogy időnként lefestik és tisztán tartják, de funkcionális. Megtudom, hogy itt sincs elég kerekes szék, néha sokat kell várni, hogy egy ápoló felbukkanjon. De az ellátás rendben van. (Mert a biztosító fizeti.)

Kifelé menet óhatatlanul is felmerül bennem a látogatásom a Váci kórházban és szakrendelőben pár hete, decemberben. Lerobbant épület, melyet gyermekkorom óta alig tataroztak. Talán sohasem. Az ajtók de még a kilincsek is ugyanazok, mint a hetvenes években. Parkoló a kerítésen belül nincs. Kint lehet megállni köztéren. Ahol a közterület-felügyelet ügyesen kihelyezett táblákkal csapdába ejti és naponta bírságolja azokat, akik figyelmetlenül parkolnak. Ha igazán zavarnának az ott álló autók, elkertenék azt a részt. De nem zavarnak senkit. Egyszerűen arról van szó, hogy minden nap 4-5 autóstól be lehet hajtani ugyanazt az összeget. Lásd még Gundel étterem előtti rész Pesten. Velem is megtették. Fontosabb volt nagymamámat minél előbb orvos elé vinnem, mint mindkét irányból figyelmesen elolvasni minden táblát és feliratot.

Kerékpár tároló van. Négy darab, ujjnyi vékony drót a föld felett tíz centivel, egymástól arasznyira. Két kerékpár megtölti. Ha valaki megpróbálna a kerítésen belülre menni biciklivel a kapuőr keresetlen szavakkal elküldi.

A bejáratál és a földszinti folyosón árusok. Ruha, méz, lekvár, műanyag játék... Mindegy mi. Amely árus hajlandó helypénzt fizetni, jöhet. Az intézménynek kell a pénz. Az információ - talán a dolgozók ellenállása miatt is - a múlt évszázadot idézi. A lift, az az egyetlen, nem jön. Ez alapállapot. Általában valaki egy másik emeleten nyitva tarja az ajtót. A másik lift csak dolgozói kulccsal használható. Ha valaki figyelmesen szemmel tarja fél óráig - tán mert reménytelenül várakoztatják - észreveheti, hogy ugyanaz az ember jön-megy ezzel a lifttel. Ez az ember a kis fizetéséért gyakorlatilag semmit nem csinál, csak a leheletnyi hatalmát (liftkulcsa van!) gyakorolja álló nap. A folyosók sötétek. A szobák zsúfoltak és végtelenségig elhasználtak.

A kontraszt nem túl nagy. Az áplók mind - ehun fehérben, mind ahun kékben - csinosak és végtelenségig eltökéltek, vakulásig dolgoznak. A betegek száma - ahogyan a világ népessége - egyre nő, a hely egyre kevesebb. Az épületek elhasználtak. A folyosókon elszórva orvosi műszerek kerekeken, sziszifuszi munkát végző takarítók, útjukat vesztett látogatók és néhány növény nagy cserépben. És persze tengernyi, gyógyulást váró beteg.

A kontraszt túl nagy. Az egyik jól prosperál és még egy dekádig kibírja gond nélkül. A másikat már tíz éve fel kellett volna újítani. De hogyan? Ha csak egy szárnyat lezárnak, nincs hová tenni a betegeket. És immár nincs másik kórház a közelben. A barátom azt mondja, ez Írországban is gond volt és valószínűeg mindenütt. Az egyetlen megoldás, hogy építenek egy újat és aztán az egész átköltözik. Egyetértek, mert eszembe jut a régi kórház Vácon. (Ma már csak kevesen tudják, hogy hol volt.) De az is, hogy nincs hely egy másiknak. Minden területet beépítettek zsúfolt lakóparkokkal és templomokkal.

A barátom tegnap elhagyta a kórházat. Gyengén, de felépülve. Éljen még sokáig. Egy másik ember, valahol messze örökre elment. Sokáig és sikeresen élt. Nyugodjék békében.

A mi kis emeletünk 2.

Én nem tudom, hogy ez mennyire szokványos itt Írországban, de az öt ajtót számláló emeletemen immár a második fura alakkal hozott össze a sors. Ezen a kartárson a múltkorival ellentétben volt ruha, ám teljesen kinyújtva a földön feküdt. Mindezt reggel fél hétkor.

A csendes szomszéd

Óvatosan megkocogtatom. "Are you okay?" Majd kicsit erőteljesebben. Erre halkan odasúgja "Yes." Hagyom hát. Hazamegyek, lezhanyzom (futás után voltam), reggelizem estébé Kilenc előtt indulok munkába: az illető még mindig ugyanott.

Meggyőződöm róla, hogy él és még mindig "Yes" a felelet az "Are you all right?"-ra és hagyam. Elég volt a meztelen emberrel kínlódni. Még átfut a fejemen, hogy hozok neki egy pládet és párnát, de rájövök, nincs plédem (throw). A párnám pedig túl személyes (értsd azon fekszem, izzadt).

Délutánra már nem volt ott.