A jövő itt van

Talán nem mindenki emlékszik az Emlékmás című filmre. Sokan tán nem is látták, lévén - leírni is fáj - huszonegy évvel ezelőtt készült, amikor Arnold Schwarzenegger még nem házasságtörő kormányzó volt, hanem szelíd akciófilm-sztár. Akiknek kimaradt volna, mert mondjuk azóta születtek, ne keseredjenek, számukra már készül a remake Hollywood újrahasznosító üzemeiben. A film egy bizonyos jelenetét érdemes feleleveníteni. A két évtizeddel ezelőtt megálmodott jövőben az emberek a reptéren egy röntgen ernyő előtt haladnak el, mely kiszúrja, ha fegyver van náluk.

Nos, az akkor filmen felvázolt jövő itt van. Dublin repterein nemsokára bevezetik a full body scannert, kezdődik a teljes átvilágítósdi.

A szerkezet, a fenti filmrészlettel ellentétben nem röntgensugarat (x-ray), hanem úgynevezett milliméter hullámokat használ, és a kapott kép nem ember belsőjét, hanem a felszínét mutatja, azaz a mezítelen testet. Ezért a szkennert, emberi jogokra hivatkozva, csak úgy szabad használni, ha a képeket nem tárolják, azonnal megsemmisül. Mégis, hacsak valaki nem rendszeres látogatója a nudistra strandoknak, kényelmetlenül érintheti a tudat, hogy pőre testének képét vizsla szemű tisztek mustrálják.

Tetszik, nem tetszik, a rendszert szeptembertől üzembe helyezik, egyelőre egy tizennyolc hónapon át tartó tesztelés céljából. Ennyi ideje van mindenkinek, hogy eldöntse, másfél év múlva hajlandó lesz-e "mezítelenül" pózolni a vámosok előtt, esetleg más utazási módot választ, esetleg alakít kicsit a testén, lefogy, edzi magát, hogy ne kelljen szégyellnie a pocakját. Ez idő alatt lehet tiltakozást benyújtani, tüntetést szervezni.

Mert tiltakozók természetesen akadnak. Ahogyan akadtak Angliában, az Egyesült Államokban. Hiszen nem Dublin az első reptér, mely használni fogja ezt a szerkezetet. A pro és kontra vélemények tárháza óriási, mint mindenütt, ahol a bűnözés elleni harc folyományaként személyiségi jogok sérülnek. Gondoljunk csak az örök témákra. Ha a rendfenntartóknak nem áll módjukban lehallgatni a telefonokat (elolvasni az emaileket), akkor privát társalgásaink valóban azok maradnak, de a bűnözők információváltása is. Motozni sem azért szoktak, hogy jókedvükben az utasok méltóságát sértsék. A nagyobb készpénz összegek befizetésekor sem azért kell igazolnunk magunkat, mert az átlagember anyagi helyzetére kíváncsiak, hanem, hogy a pénzmosásokat visszaszorítsák. Ám mint minden biztonsági intézkedés, ez az úgy csapódik majd le a kisemberre, mint egy újabb kellemetlenség, melyet el kell viselnie, ha civilizált környezetben szeretne élni.

Persze vannak, akik humorosan fogják fel. Az egyik első dublini tesztalany azt nyilatkozta, hogy azt várta, hogy a készülék felteleportálja őt az Enterprise űrhajó fedélzetére. Legyenek ők a mintaképeink, viseljük könnyedén a készülő újabb kihívást.

Egy nem felejtő nép

Az ír (dublini) Metro újság (mely Magyarországon az áruházlánc pere miatt egy ideje Metropol néven jelenik meg) minden nap közli a születésnapjukat ünneplő hírességek névsorát. A mai napon a következőképpen jelent meg.

Írország köszönti a csaló és focista Thierry Henryt.

Aki nem tudná, szűk két évvel ezelőtt világbajnoki selejtezőt játszott az ír és francia focicsapat. Ha az írek nyernek, akkor kijutnak a VB-re, de ami fontosabb Franciaország nem jut ki. Ki látott már ilyet? A gallok azóta vébécsapat, amióta a focit feltalálták, sőt ők találták fel - gondolhatta a bíró, aki nagyon megijedt az esetleges lehetőségtől, ezért "nem vette észre", hogy a francia csapatkapitány megfogta a labdát, majd kosaras módon áthúzta a lába alatt, majd egy kicsit pörgette a mutatóujján, végül rugby stílusban két kézzel lepasszolta a csapattársának, aki gólt lőtt.

Na jó, maradjunk a tényeknél. Henry kezezett. Ő ezt elismerte, a szurkolók is látták, a videofelvétel döntően bizonyította, mindezek ellenére a franciák győztek, kijutottak a világbajnokságra, a kis ország pedig magára maradt a dühével és szomorúságával.

A történtet idején még Magyarországon éltem. Egy olyan országban, amely akkor volt jelen utoljára VB-n, amikor úttörőnyakkendőben kellett parádéznom az általános iskolában, egyszóval egy másik rendszerben, egy másik évszázadban. Én, akárcsak a világ 99,9%-a pár nap alatt elfelejtettem az esetet. Most szembesültem vele, hogy ha fáj valami, az mennyire tud fájni. Ebben a mai újságszegletben benne van minden. Azon túl, hogy stílusos és gúnyos (és ezt szeretem), felhívta a figyelmem arra, hogy milyen az, amikor egy ország nem felejt. Legyen az egy bírói döntés, mondjuk ki: egy játékban.

Nem szeretnék hatalmas szavakat használni, lázítani, túlzásba esni, de be kell valljam, elkapott egy érzés, hogy sokkal-sokkal bátrabban kellene otthon például a trianoni döntést ostorozni. Az a maroknyi elszánt, aki évente felonul a Versailles-i kastély előtt kevés, nyugodtan be-be lehetne szólni a franciáknak. És amikor ez a gondolat keresztülfutott az agyamon, megrettentem. Elkezdődött! Kijöttem, otthagytam hazámat, és most bátrabban kinyitom a számat, és innen dirigálok az otthoniaknak, hogy hogyan legyenek magyarok. Hát ki vagyok én? Amerikás magyar? Kossuth Lajos? Egyik sem, úgyhogy pofa súlyba, maradok a hétköznapi dolgaimnál. :)