Húsvét

Ez is egy hetes infó, csak lassú vagyok. A boltokba beköltöztek a csoki csibék és tehenek, az itteni húsvét kellékei. De már meg sem lepődöm. Az ajándék karácsonyi pudingokat is októberben vettem...

Egy észrevétel

Az ír nők nem megőszülnek, hanem megszőkülnek.

Athbhliain faoi mhaise duit

Azt mondták, Írországban nemigen tüzijátékoznak az újév beköszöntekor. Hittem is, nem is, de nem csak a színes robbanások kecsegtető ábrándja szólított ki az utcára. Egyszerűen mehetnékem volt. A lencse, mely levesnek sűrű, főzeléknek (rántás híján) híg, de ízében páratlan, hiszen én főztem : ) ott várt az asztalon, de győzött a mozgásigény. Első tervem az volt, hogy az újévet köszöntő Dublint a kedvenc helyemről, Ticknock tetejéről nézem majd, de a viharos szél lehetetlenné tette a vállalkozást. Így maradt egy csendes biciklizés a környéken. Éjfél előtt mintegy húsz perccel indultam el. Eleinte ismerős utcákon haladtam, majd a mentális térkép építésének jegyében bevágtam ismeretlen fasorokba is. Úgy tűnik, az ünneplés helyszíne a belváros. Itt a Stillorgan - Leopardstown környéken úgy múlt el az éjfél, hogy észre sem vettem. Az egyik percben még 2011-ben tapostam a pedált, a következőben már a maja naptár utolsó évében, de mindennek nyoma sem volt.

Nem először tekertem át az újévbe életem során. De Magyarországon pontosan lehet tudni, mikor jön el a nulla óra nulla perc. A templomok harangjának utolsó kondulásakor (Dublinban még nem hallottam templomi harangot, nem is tudom, van-e, harangoznak-e), de ha épp nincs a közelben templomtorony, akkor sem lehet eltéveszteni, mert éjfélkor felrobban a világ. Tüzijátékok, petárdák, trombiták köszöntik az új esztendőt. Nos, itt egyetlen folyamatosan petárdázó (nem rakétázó, az égen robbant semmi) társaságon kívül senki nem köszöntött hangosan semmit. Ők viszont tizenegykor kezdték, úgyhogy órát hozzájuk sem lehetett igazítani.

Az utcán sem láttam szinte senkit. Üres taxik robogtak fontosságuk teljes tudatában ugyanazon az úton mindkét irányba, mint egy rossz rendezésben. Egy kertikapu előtt tétova házaspár álldogált az eget kémlelve - tán ők is a rakétákra vártak. Minden esetre jó volt valakinek odakiáltani, hogy happy new year, és ők is vidáman visszakiáltották. Aztán ennyi. Minden nyugodt. A Leopardstown lóversenypálya is sötét, csendes. Bödőcs szavai jutnak eszembe "a svájciak olyanok, hogy szilveszterkor a konfettit egyből a porszívóba szórják". Úgy látszik itt is.

Cinizmusomat félre nem téve ezt választottam idei köszöntőnek: nevetésben gazdag, világvégében szegény új évet kívánok mindenkinek!


(A cím gugli keresés eredmény. Gael nyelven sikeres új évet kívánás.)

Szent István napja

Nagyon szeretném, ha nem értené félre senki azt, amiről most szó lesz. Nem vádolok senkit. Csupán ráeszmélek.

István (Sztephanosz) az első vértanú a Bibliában. Karácsony másnapján kövezték halálra, mert a zsidókat Jézus gyilkosának nevezte és istenkáromlásért életvesztése ítélték. Halála a zsidó-keresztény ellentét mementója mind a mai napig. (forrás: Jankovics Marcell jelkép-kalendáriuma) A mártír-szent napja munkaszüneti nap számos keresztény alapú társadalomban. St. Stephen's Day (Lá Fhéile Stiofáin) a csendes, meghitt környezetben eltöltött nap Írországban.

Mindezt harmincikszévesen kellett megtudnom, elszakadva kicsit a saját kulturális közegemtől. Mert Magyaroszágon államalapító Szent István neve mindent elfed. Újradótozza az összefüggések és utalások hálózatát, elszürkíti a többi jelentést, kikoptatja, kilúgozza egy nép közös tudatából azt, amely a környező és távolabbi népek számára még mindig évezredes örökség. Mindezt nem vádlóan vagy rossz indulattal írom, inkább keserű meglepődéssel, egyfajta ráébredéssel. Mennyi emlék kerülhetett a történelem süllyesztőjébe azért, mert egy éra újradefiniálta, vagy egy jelentős történelmi esemény vagy személy elfedte azt? Mit tudunk biztosan egyáltalán a múltról?

És a jelenről? Mert azt mondtam, hogy ma St. Stephen napja van. De már csak az ittlakók egy része számára. A nagyobb angolszász közösség ugyanis immár a rövidebb, bibliai terhektől mentes és legfőképp vidámabb Boxing Day névvel illeti a mai napot. Bár nem tiszta, hogy honnan jön ez a kifejezés, de legfőbb forrás egy évszázados hagyomány, az adakozás, amikor is papírdobozokban adományokat helyeztek el a templomok bejáratánál azok akik tehették, azok számára akik rászorultak.

De a folyamat nem áll meg. Manapság a kereskedők próbálják újradefiniálni, elfedni a boxing day fogalmát. December 26 az első nap, melyen újranyitnak üzletek (főleg internetes, emberi személyzet nélküli áruházak) és megkezdődik a karácsony utáni kiárusítás. Tehetik azért, mert az adományozás, az erőszakolt adomány gyűjtés eltolódott karácsony előttre. (Lásd cipősdoboz adományok.) S lehet, hogy kétszáz év múlva már ennek az ünnepe lesz a mai nap. Ám egyelőre maradjon egy csendes, elmélkedős nap. A rokonok látogatásának napja. Mely Magyarországon is az, csak Szent István (Sztephanosz) említése nélkül.

St Stephen's Day másik neve Wren's Day. Az ehhez kapcsolódó
gyermekversnek ez a legnépszerűbb feldolgozása.

Tűlevél helyett

Amióta a kedvenc sütim receptjét kipostolta az internetre, követője vagyok a facebookon egy hölgynek, aki nem átall az édes élet mottó égisze alatt mindenféle kalóriabombát megosztani a nagyérdeművel. Nagyobb örömmel vettem tudomásul, hogy mindennek a tetejébe földim - illetve a tisztelegve: földije vagyok. Nos, ő a váci karácsonyi vásár bejgliversenyét is megnyerte. Az eseményről a dunakanyar.hu "Megtalálták Vác legfinomabb bejglijét!" címmel tudósított.

Jelentem: a héten én is megtaláltam Vác legfinomabb bejglijét. Egy csomagban volt, melyet az Írfutár hozott el több ezer kilométerre. Édesanyám sütötte, hatalmas buborékos fóliával volt körbetekerve és külön kartondobozban lapult a csomagon belül. A mellette talált ipari sóssütemény apró darabokra tört az út megpróbáltatásaitól, de a négy rúd bejgli mindegyike túlélte. A kivitelezés pedig maga a menyország. Fábry Sándor szavai jutnak eszembe, midőn megemlékezik arról, hogy édesapja odafordul édesanyjához és annyit mond, "Angyalka, émelyítő gazdagsággal a tölteléket, a tészta csak jelzés". Nos, az én bejglijeimben több töltelék már el sem fért volna.

Most már csak az a kérdés maradt, hogyan osztom meg a munkatársakkal? Az írekkel. Húzták már a szájukat sok mindenre, ami nem honi. Román babételre, litván karácsonyi aprósüteményre (mely édes, kemény és mákszemek találhatók benne) és természetesen a túró rudira is. De erre tennék magasról. A nagyobb gond, hogy a tíznapos utazás során a bejgli óhatatlanul megszáradt picit. Még bőven ehető az állapota, az íze csodás, viszont egy pengeéles kés nélkül minden vágási kísérlet kudarcba fullad és töréshez vezet. Most egy saját ötleten alapuló módszerrel próbálok nedvességet juttatni a tésztába. Ha bejön, megosztom a világgal.

Ha az íreknek bejön a tömény dió vagy pláne a mák... No azt bejelentem valami felsőbb diplomáciai fórumon.

Boldog karácsonyt!