Ébredés

Nem akaródzik még kinyitni a szemem. Az álom már elpárolgott. A gondolataim ma úgy döntöttek, hogy nem szelíden, simogatva, hanem bakancsos lábbal széttaposva űzik el a képzelet világát az elmémből. Kár, pedig szeretek emlékezni arra, hogy mit álmodtam. Az első értelmes, saját gondolatom az - mint olyan sok esetben -, hogy „élek”. Még mindig. Az kinti fény a sötétítő és a lecsukott szemhéjam ellenére is bántja a szememet. Vagy csak képzelődöm? Ha napfény, akkor későre jár, ha a közvilágítás, az miért ilyen erős? Korán van még, ezt biztosan tudom. Aztán, még mindig lehunyt szemmel, próbálom kitalálni, milyen nap van. Kell-e munkába indulnom, vagy várhat-e még a felkelés egy picit. „Munkanap” - döntöm el. Számba veszem a teendőimet, és közben a telefonomért tapogatózom. Szeretem, amikor az ébresztőóra előtt kelek fel. Abban a hitben tart, hogy még nem lustultam el. Kikapcsolom az ébresztőt, s ha már a kezemben van a kütyüke, eljátszom a gondolattal, hogy küldök egy üzenetet egy családtagnak, barátnak, rég látott ismerősnek, hogy holnap ráérek, meglátogatom. Amíg azon gondolkodom, ki legyen, kintről a folyosóról idegen nyelvű kiabálást hallok. Egy mukkot sem értek belőle, de mégis tudom, hogy valaki egy másik valakit noszogat, mert el fognak késni. Magamra veszem a nógatást, aztán a papucsomat (gyenge szójáték, sajnálom, nemrég olvastam Bogdánt), és elindulok a fürdőbe. A tükrökben meglátva magam hirtelen a helyére kerül minden. Nem a kinti ordibálás volt idegen nyelvű ezen a helyen, hanem az én gondolataim. Nem megyek én holnap semmilyen rokonhoz, baráthoz, mert több száz kilométerrel odébb vannak. Vagyok. Még jó, hogy nem küldtem SMS-t. Aztán az egész átcsap egy déja vu érzésbe. Ezt az egész SMS dolgot már átéltem a héten egyszer. És ezt az egész ébredési folyamatot is sokszor végigjátszottam már az elmúlt két hétben. Benyitok a fürdőszobába. Mindkét villany ég. Elmosolyodom. Egyszer csak megváltozik ez is. És az ébredések is.