Az épületkomplexum, amelyben lakom, egészen takaros kívülről. A belső tere is aranyos. Fák, díszavar, padok. Látszik, adtak a tereprendezésre, nem úgy, mint a budapesti lakóparkunkban. Az összképet azonban jelentősen rombolja, hogy közvetlen mellettünk egy befejezetlen építkezés van. Csupasz betonvasak merednek az ég felé, tizenhárom emeletnyi vakolatlan toronyház unatkozik szürkén. A két világ közti farost palánk pedig nem elválaszt, inkább hívogat. „Gyere, mássz át rajtam, lépj be a pusztulatba.” Ezt az érzést, amit akkor érzek, amikor egy nyüzsgő nagyváros közepén, a betondzsungelben hirtelen kihalt, néptelen területre érek, és azonnal megszáll az „egyedül vagyok a világon” révület metromantika* névvel illetem. Ha pedig az ilyen terület el van zárva előlem, azonnal jön a késztetés: menjek be, másszam át, küzdjem le. Sokszor hiszem azt, hogy ezt illik titkolni. De most is bebizonyosodott, nem vagyok egyedül.
Csütörtökön kezdték, két jómunkásember hatalmas feszítővasakkal nekiállt leszedni az OSB lapokat a tartójukról. Azt hittem, valami beindult, nemsokára folytatják az építkezést. De nem, csupán hegesztett, betonvas-kerítéssel magasították, erősítették meg a palánkot, és hatalmas KEEP OUT! táblával intettek mindenkit, hogy kívül tágasabb. Hogy ez mennyire nem mindennapi, misem bizonyítja, hogy szombaton két bámészkodó vizslatta a kerítést, és mivel a szomszédból léptem ki, engem kérdeztek, mi történt itt. Felhomályosítottam őket, hogy pár napja lakom itt, úgyhogy fogalmam sincs.
Aztán vasárnap megláttam őket. Ketten voltak, tizenhárom körüliek. Másztak. Ahogy minden fiatal mászik. Amikor belóg a sportpályára, kilóg az iskolából, lerövidíti az utat hazafelé, körtét csen a gazdától, átugrik a szomszédba rúgott labdáért... Míg a világ, világ. Talán még örültek is, hogy nem csupasz falapra kell mászniuk, hanem az acélrácsba kapaszkodva könnyebben jutottak át a kerítésen. A gyermek a lelkemben örült és integetett nekik. Ők észre sem vettek. Vagy ha igen, ellenséget láttak bennem – egy felnőttet. Mi vagyunk az ellenség, mert KEEP OUT táblákat teszünk a játszóterükre. Mert elrontjuk a játékukat. „Hajaj, a fiatalság vidám, ártatlan játékai.”**
Csütörtökön kezdték, két jómunkásember hatalmas feszítővasakkal nekiállt leszedni az OSB lapokat a tartójukról. Azt hittem, valami beindult, nemsokára folytatják az építkezést. De nem, csupán hegesztett, betonvas-kerítéssel magasították, erősítették meg a palánkot, és hatalmas KEEP OUT! táblával intettek mindenkit, hogy kívül tágasabb. Hogy ez mennyire nem mindennapi, misem bizonyítja, hogy szombaton két bámészkodó vizslatta a kerítést, és mivel a szomszédból léptem ki, engem kérdeztek, mi történt itt. Felhomályosítottam őket, hogy pár napja lakom itt, úgyhogy fogalmam sincs.
Aztán vasárnap megláttam őket. Ketten voltak, tizenhárom körüliek. Másztak. Ahogy minden fiatal mászik. Amikor belóg a sportpályára, kilóg az iskolából, lerövidíti az utat hazafelé, körtét csen a gazdától, átugrik a szomszédba rúgott labdáért... Míg a világ, világ. Talán még örültek is, hogy nem csupasz falapra kell mászniuk, hanem az acélrácsba kapaszkodva könnyebben jutottak át a kerítésen. A gyermek a lelkemben örült és integetett nekik. Ők észre sem vettek. Vagy ha igen, ellenséget láttak bennem – egy felnőttet. Mi vagyunk az ellenség, mert KEEP OUT táblákat teszünk a játszóterükre. Mert elrontjuk a játékukat. „Hajaj, a fiatalság vidám, ártatlan játékai.”**
* ezt a metropolisz-romantika akar lenni
** Astrid Lindgren: A nagymufti kincse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése