1

Ez a blog sem lett különb, mint a többi. Nagy lelkesedés, hatalmas hallgatások. Az, hogy elhasalt a hard driveom és eltűntek jegyzetek, fényképek (a Dublin parkjai sorozat 4-5 része) egy sokk volt. De utána lehetett, kellett volna folytatni. Ám mégsem sikerült. Tudom az okát, nagyon is. Sajnálom, de még mindig lelki. Néha egyszerűen nem megy az élmények lekörmölése.

Most, azonban, hogy egy év eltelt Írországban, illik megszólalni. Sokan kérdik, milyen volt. Gyors. Mint a legtöbb igahúzó év a felnőtt ember életében. A munka mellett persze volt alkalom rengeteg felé járni (még mindig csupán kerékpár-hatótáv messzeségben), sok mindent megtapasztalni. Ám ami a leginkább örömmel tölt el, hogy látom, még a szűk környezetben benne van két-három évnyi kalandozás. Azaz ha a munkám marad, a lehetőségeim maradnak, ha otthon nem történik valami súlyos, ami visszahívna, akkor maradok.

Az egy év percre pontos elteltével azonban észrevettem valamit. Amint átfordult a naptári év, óhatatlanul előjöttek a gondolatok a hátsó részből. Mit csináltam egy éve? Hogyan éreztem magam 365 nappal ezelőtt? Ez volt az első napom, a második, a harmadik. Itt már volt rendes ágyneműm. Itt már volt egy lábasom, tudtam főzni. Ekkor tévedtem el először a környéken. Apropó, a környék és Dublin mentális térképe is szépen felépült egy év alatt. Mennyire kinevetném a saját akkori énem, aki alig mert elsétálni pár utcával odébb.

De más is változott. Továbbra sem szórom a pénz magamra, de emlékszem, amikor komolyan meg kellett fontolnom, hogy megengedhetem-e az egy csomag sütőpapírt vagy a nagyobb flakon öblítőt. Az első borzalmas illatú szappan - melyből egyszerre hármat kellett vennem, mert még így is olcsóbb volt, mint a normálisak - már szerencsére elfogyott. De az olcsó húsnak híg a leve mondásra a mai napig emlékeztet a Tescoban vásárolt filléres, de életlen szelőkés, melyet egy éve fenek az azóta kihizott kővel, de tudom, sosem lesz éles. (S azóta van másik.)

Emlékszem, tavaly mikor volt hideg és mikor enyhült. Épp fordítva mint most. A becsmérlő hozzászólásra az első képeimről: "azt hittem, zöldebb lesz". Hát most bizony zöld minden. Zöldebb, mint Magyarország, zöldebb, mint Manchester.

Ezek motoznak bennem tehát önkéntelenül. Valamint egyfajta szomorúság. Szeretném újra átélni az újdonságot. Amikor új volt évek után a föld felett fél méterrel aludni, új volt lépcsőházba kilépni, reggelente kinevetni magam az égve hagyott lámpák miat. (Ma már az a szomorú, hogy ha hazamegyek Magyarországra, ott próbálom fordítva nyitni az erkélyajtókat.) Jó érzés volt beszívni a más illatú levegőt - na jó, ez nem változott -, elvegyülni a más összetételű tömegben, megtapasztalni a vasárnap reggel kilenckor kihalt utcákat, és megannyi mindent. Hiányzik.

De - azt mondják az okosok, a párkapcsolat is ilyen. Addig irigylésreméltó, amíg új, izgalmas, ismerkedéssel teli. Ám nem szükségszerű, hogy utána ne legyen jó. Csak meg kell találni benne az érdekeset. Én igyekszem. Ismétlem, ha a feltételek nem változnak, Dublinnak és nekem még lesz pár évnyi történelmünk.

Észak-Írország rohanvást

Oh, minő sötét az emberi ármány. No jó, ármányról szó nincs, de azért nem volt kellemes elindulni. Az egész kósza ötletet a vasárnapi napkitörés hatására a Földer érő protonfelhő adta. Pontosabban az, hogy eme csillagászati-fizikai jelenség gyönyörű északi fényt gerjesztett, melyet a hírek szerint Észak-Angliából, Észak-Skóciából és Észak-Írországból is látni. Nosza, mondta valaki, pattanjunk munka után kocsira, irány észak: Ballycastle. A térképprogramok 3-3,5 órára becsülték a menetidőt. Ha jól adjuk, akkor éjszaka-hajnal alatt megjárható. Az ötletet körülbelül tizen támogatták nap közben, aztán mindenki elkezdett nyavajogni, visszalépni. Legfőképp az, aki az egyik hangadó volt. (A másik én voltam, teljesen bezsongtam a lehetőségtől, de autó nélkül szavazati jogom nem volt.)

Végül négyen mentünk, egy autóval.

Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.

Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)

Húsvét

Ez is egy hetes infó, csak lassú vagyok. A boltokba beköltöztek a csoki csibék és tehenek, az itteni húsvét kellékei. De már meg sem lepődöm. Az ajándék karácsonyi pudingokat is októberben vettem...

Egy észrevétel

Az ír nők nem megőszülnek, hanem megszőkülnek.

Athbhliain faoi mhaise duit

Azt mondták, Írországban nemigen tüzijátékoznak az újév beköszöntekor. Hittem is, nem is, de nem csak a színes robbanások kecsegtető ábrándja szólított ki az utcára. Egyszerűen mehetnékem volt. A lencse, mely levesnek sűrű, főzeléknek (rántás híján) híg, de ízében páratlan, hiszen én főztem : ) ott várt az asztalon, de győzött a mozgásigény. Első tervem az volt, hogy az újévet köszöntő Dublint a kedvenc helyemről, Ticknock tetejéről nézem majd, de a viharos szél lehetetlenné tette a vállalkozást. Így maradt egy csendes biciklizés a környéken. Éjfél előtt mintegy húsz perccel indultam el. Eleinte ismerős utcákon haladtam, majd a mentális térkép építésének jegyében bevágtam ismeretlen fasorokba is. Úgy tűnik, az ünneplés helyszíne a belváros. Itt a Stillorgan - Leopardstown környéken úgy múlt el az éjfél, hogy észre sem vettem. Az egyik percben még 2011-ben tapostam a pedált, a következőben már a maja naptár utolsó évében, de mindennek nyoma sem volt.

Nem először tekertem át az újévbe életem során. De Magyarországon pontosan lehet tudni, mikor jön el a nulla óra nulla perc. A templomok harangjának utolsó kondulásakor (Dublinban még nem hallottam templomi harangot, nem is tudom, van-e, harangoznak-e), de ha épp nincs a közelben templomtorony, akkor sem lehet eltéveszteni, mert éjfélkor felrobban a világ. Tüzijátékok, petárdák, trombiták köszöntik az új esztendőt. Nos, itt egyetlen folyamatosan petárdázó (nem rakétázó, az égen robbant semmi) társaságon kívül senki nem köszöntött hangosan semmit. Ők viszont tizenegykor kezdték, úgyhogy órát hozzájuk sem lehetett igazítani.

Az utcán sem láttam szinte senkit. Üres taxik robogtak fontosságuk teljes tudatában ugyanazon az úton mindkét irányba, mint egy rossz rendezésben. Egy kertikapu előtt tétova házaspár álldogált az eget kémlelve - tán ők is a rakétákra vártak. Minden esetre jó volt valakinek odakiáltani, hogy happy new year, és ők is vidáman visszakiáltották. Aztán ennyi. Minden nyugodt. A Leopardstown lóversenypálya is sötét, csendes. Bödőcs szavai jutnak eszembe "a svájciak olyanok, hogy szilveszterkor a konfettit egyből a porszívóba szórják". Úgy látszik itt is.

Cinizmusomat félre nem téve ezt választottam idei köszöntőnek: nevetésben gazdag, világvégében szegény új évet kívánok mindenkinek!


(A cím gugli keresés eredmény. Gael nyelven sikeres új évet kívánás.)