Mindig a lila úton (Howth körtúra)

Howth Dublin északi részén nyúlik a tengerbe. Ugyanis félsziget. És mint ilyen - akárcsak Tihany - szépen megkerülhető. A kijelölt turistaút a DART végállomásától indul és mintegy tíz kilométeres hatalmas kunkor után oda is tér vissza. Lilával jelölt a kis falatozóben ingyen beszerezhető térképen. de neve is van Bog of the Frogs Loop (Békák mocsara körút). Ennél többet nem is érdemes vesztegetni az útra. Szavakkal nehezen visszaadható. Itt inkább a képek beszéljenek.

Nem is szaporítanám a szót, csupán néhány megjegyzést fűznék a mai naphoz.

• Tavaly már megpróbáltuk egyszer a túrát, de annyira esős napot választottunk, hogy teljesen elment a kedvünk tőle. Sajnálom! A mai napig!
• Ezen a szombaton viszont minden jó előrejelzést felülmúló szikrázó, nyárias nap volt. Én már a végén ujjatlan trikóban nyomtam és másnapra éreztem, hogy a fejem, arcom és vállam derekasan leégett.
• Ehhez is mázli kell, de épp akkor értünk a halászfalu részhez, amikor a hajnali halászat zsákmányát már feldolgozta az üzem és a kikötő dokkjánál kitettek hatalmas ládákat teli halhulladékkal (gerinc, fej).
• Ez egyrész sirály inváziót eredményezett. Másrészt csentünk a hulladékból és pár méterrel odébb nekiálltunk fókát etetni. Ennek haszonélvezője az a két turistapár volt, akik csodálatos teli képeket tudtak lőni a fókákról. Én a halas kezemmel nemigazán álltam a helyzet magaslatán.
• Az egyik pár hölgy fele amikor meghallotta, hogy beszélünk, megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Ez nem szokatlan eset. Ám az annál inkább, hogy nem értettem milyen nyelven kérdezte (inkább tudat alatt fogtam fel) és később is csak nehezen értettünk szót. A hölgy ugyanis Dániába szakadt magyar volt, párja dán és a kiejtése alapján nem sok magyarral tartja kint a kapcsolatot.
  Mindenesetre érdekes találkozás volt.
• Később is találkoztunk szembe jövő magyarokkal, de velük már nem álltunk le beszélgetni.
• A legtöbb nem bennszülött itt is olasz.
• Két helyen is lementünk egy öbölbe, ahol nem volt senki. Persze a minta ragadós, rögtön megjelentek mások is.
• Ezért volt necces elmenni egy helyre, ahol ki van írva, hogy ne tegyünk, de arra a negyed órára elfelejtettünk angolul. A meredek part képére most is megremeg a térdem. De megérte. Olyan gyapjas fűben még sosem hevertem mint ott.
• A nem tengerparti részről nem sok kép készült. Egyrészt tömve volt turistákkal, másrészt nem volt igazán látnivaló

Jöjjenek hát a képek. Az album pedig ezen a címen érhető el: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HowthBiborTura

A Szent Patrik napi parádé 2012

Korán van még. Szombat, alig kilenc. Dublin alszik még. Messze délen, a buszmegállóban - mely mellett eltekerek - egyetlen nő áll. Gondozott külső, csinos kabát, rezzenéstelen arc, mellyel a helyiek a buszt várják ezen a környéken. Egy, csak egyetlen apró részlet üt el a megszokottól: a narancssárga ajakrúzs. Ha a mai nap nem március 17 lenne, talán csodálkoznék. De ma nem teszem. Nemsokára ennél sokkal furább öltözetet látok majd mindenkin (és aki rám néz, detto). Ez a fiatal nő lehet, hogy csupán az ajakfényével tesz a színkavalkádért, de az is elképzelhető, hogy akárhová is tart, a cél közelében felölt egy pici méregzöld kalapot, vagy átvedlik tündérlánnyá esetleg nagy, (szigorúan!) háromlevelű lóherét mintázó napszemüveget biggyeszt az orrára. Ahogyan több ezren ma. Shamrock mintás harisnya, harisnyás pippi paróka - melynek narancssárgájába a mai napon fehér és zöld vegyül -, vagy pici koboldkalap a lányokon, csúcsos süveg, nagy kalap és söröskorsó a férfiakon. És mindenki vidám, ünnepel, s persze megtelnek a csapszékek.

Szent Patrik napja van. Az ünneplés tegnap kezdődött és hétfőig tart. (A hétvégére eső ünnepeket ugyanis humánus módon megadják a következő hétfőn.) Vidámpark, családi rendezvények, utcai ír táncszínház, és mindenekelőtt parádé. Délre hirdetve, egykor kezdve, ennek ellenére tízkor már ott tolongva a korlátoknál. Idény három idősebb amerikai nő jutott szomszédul, pedig a tavalyi finn kisasszonyt vártam vissza titokban. Félénken kérdezték, hogy igaz-e, hogy ennyivel előbb kell kijönni és nem elmászkálni a kezdésig. Az őszinte válaszomtól megijedtek, de odacövekeltek. Tizenegykor, amikor már mögöttünk megtelt a második, harmadik sor, kezdtek hinni nekem. Amikor kezdés előtt megjelentek a taplók, akik gyerekeiket maguk előtt tolva odatolakodtak mögénk, hogy engedjük már a kicsiket a korláthoz (eközben a gyereket használva valójában ők maguk kerültek előre), az amerikaiak már elhitték, amire anno a majdnem üres utcán figyelmeztettem őket. Aztán jött napfény és zápor és végül a parádé. Sok elemében ugyanaz, mint tavaly. De az élőképek teljesen újak és csodásak. Nem tudom, életemben meddig tudok lépést tartani a divatokkal, de a Steampunk ellen semmi kifogásom, már pedig tavaly közepesen volt jelen, idén már ez a vonal dominált.

Steampunk a domináns

A parádé után bár nem szándékosan, de arra vitt az utam, ahol a menet végén szédszedték a díszleteket és kamionra rakodták az elemeket. Érdekes volt látni, hogyan hullik szét az egy alkalomra szóló varázslat. De semmi szomorú nem volt benne. A fellépők (kiállítók, szobrászok, artisták, pirotechnikusok, koreográfusok) fejben már biztosan a következő évre készülnek.

Ahol a mese és a varázslat véget ér...

Aki nem riad vissza a száz feletti számtól, az kukkantson bele a galériába bártran.

Tavaly nem volt, idén van.

Egy falat Wicklow Way

Rossz szokásom, hogy szembesítem az embereket azzal, amit valaha mondtak, állítottak. Mert az agyam sajnos ilyen, sok szemetet elraktároz. De most kíméletlen leszek magammal is. Egy éve ígértem, hogy idén tavasszal végigjárom a Wicklow Wayt. Ez egy 127 kilométeres túra a Wicklow hegységben, sok szállással, jelzéssel, térképpel. A hivatalos ajánló szerint legalább egy hét legyalogolni. Vadregényes hegyi ösvények, fenyőerdők, középkori látnivalók (köztük a népszerű Glendalough). Nem olyan hosszú, mint a Kéktúra, nem annyira felkapott, mint az El Camino. Kiváló alkalom lenne némi friss levegőt szívni, megtisztulni szellemileg, lelkileg. (Rám legalábbis mindig ilyen hatással van az erdő a huszadik kilométer után.)

Ám az elmúlt évben minden fogaldalmam ellenére nem hoztam fel a kondíciómat annyira, amennyire kellett volna (Ticknock még mindig nem megy egy menetben bringával.) Valamint a bakancsomat sem találom Magyarországon. De ezt már viccesen szoktam csak hozzátenni. A lényeg, hogy idén tavasszal nem lesz Wicklow Way túra. Elévelve. Aztán majd megátjuk.

A mai napon viszont legyalogoltuk egy részét. Egy erőltetett séta a Stackstown golfpálya melletti parkolóból fel a Ticknockra és vissza. A google mérőke szerint 9,1 km és másfél órán belül letudtuk. Az út nagy részét a Wicklow Way aranyos kis útjelzőtáblái szegélyezték. Ez hát Marlay parkból induló út első pár kilométere. (Illetve, ahogyan én szeretném majd csinálni, ezek lesznek az utolsó kilométerek, mert én Clonegal irányából járnám be.)

Az út egyik leghangulatosabb helye az erdő mélye, ahol a hatalmas, kidőlt fatörzseket ellepi a moha, a patak medrén folyamatosan csöpög a lecsapódó pára, a nap sugarakban tör át a magasban fölénk boruló lombtetőn. A másik emlékezetes hely a Fairy Castle nevű kőrakás, melyről csodás körpanoráma látható Dublintól Powerscourtig és még a Hell Fire Club sziluettje is kivehető.

Dublin és a Howth félsziget látképe a Fairy Castle-ről.

Az a kis túra körülbelül képet adott arról
- mennyire vagyok formában (ezt a tempót kellene bírni egy héten át minden nap)
- mennyire változatos az út, mind szintkülönbségben, mind állagban
- mennyire gyönyörű az egész és mennyire szeretném valóban teljesíteni valamikor

Ezzel a tapasztalattal és a "most már nagyon szükségem lenne a bakancsomra" felkiáltással térek ma nyugovóra.

Plaza Suite (Hotel Plaza) a Gaiety Theater-ben