Árnyoldalak

A munkatársam alig egy hete vásárolt kerékpárját ellopták. Az ő kiírása tette be a kulcsot. Álljon itt pár villanás az elmúlt három emlékképeiből.

Nagyon élénken él bennem a kép, a O'Connell Streeten, a turisták sűrűjében villanásszerűen elsuhan valami, mögötte jól felismerhetően láthatósági mellényben és sapkában egy rendőr (garda). Üldözés közben a jobb válla környékén rengő adóvevőjébe próbál beszélni. Akárhogyan mérlegeltem, a golyóálló mellényes, övén kismillió ketyerével (fegyver, bilincs, gázspray) teleaggatott rendőrlánynak nem sok esélyt adtam a villámgyors üldözött elfogására. Akármit is követett el az illető, valószínűleg megúszta.

A nyílt szembeszegülés ellenpontja az itt is tűrt-szőnyeg alá söpört hajláktalanok. Láttam már olyat, aki Parnell Streeten (szintén forgalmas turistagyűjtő) a közeledő rendőrjárőrt látva elővarázsolt egy furulyát és alibiből beállt az engedéllyel rendelkező utcazenészek közé. Szeméből csak úgy sütött a félelem, ahogyan a közeledő gárdistákat figyelte. Amikor fél óra múlva ismét arra jártam, már a turistáktól kéregetett, és aki adott neki, annak hálálkodva próbált visszaadni, győzködve, hogy neki nincs szüksége a teljes bankóra.

Sokkal rémesebb történeteket hallani az ebédeknél a munkatársaktól, akik nem tesznek féket a nyelvükre és nincs számukra tabu téma étkezés közben. Az egyik történet tanulsága az, hogy éjjel semmiképpen se sétáljunk haza a bárból egymagunk, mert vérben fagyva végezhetjük, mint egy tévébemondónő. A másik történet szerint még otthon sem vagyunk biztonságban. Betörnek, kirabolnak, fényes nappal a belvárosban. A (vélt) értékekért bezúzott autóablakokról pedig hetente hallok említést.

És emelett a napi sajtó természetesen itt is a rémes, erőszakos történeteket látja el nagyobb hírérték címkével, úgyhogy számomra körülbelül egy hét alatt világossá vált az, amit szerettem volna érzékeltetni: Dublin nem a kánaán, nem jobb a közbiztonság, mint Magyarországon, mások munkájának gyümölcsét, életének értelmét elorzók itt is élnek bőven.

Nem árt az óvatosság.

Csendes húsvét

Sosem volt még ilyen csendes a zuhany, sem az egész környék. Azt hiszem, szabadalmaztatnom kellene. Azt hiszem, már szabadalmaztatták füldugó néven.

Nekem mindenesetre bedugult mindkét fülem a repülőn, úgyhogy alig hallok valamit. Négy rohanós napot töltöttem otthon, Magyarországon. De visszajöttem, a húsvét hétfő már itt ért. Programokból széles választékot tudok (hogy mást ne említsek, még elérném a nagy Star Wars hepaj, az Invasion Dublin utolsó napját), de ünnepi programokat, szokásokat nem ismerek. Így egy alapos alvás után majd a nyakamba veszem a várost, hogy meglessem, itt is igyekszenek-e kiöltözött fiatalok a szomszédságba locsolkodni. :) (Tudom, hogy nem, de ezt tapasztalni is kell.)

--

Éjjel: Nem, természetesen semmiféle locsolkodást nem ismernek itt. De még a tojásfestést is csak az itt dolgozó románok, magyarok űzik. Ellenben valamiféle húsvéttól független ünnep is volt ma, mert a távolból dobpergést és (ír? skót?) dudaszót hallottam, de hiába köröztem, nem sikerült fellelnem a helyet, ahonnan jött. Pedig, úgy informáltak, felvonulás is van ilyenkor.

A fülem továbbra is bedugulva. Kellemes a csend.

Terhelés

Egy testmozgást különféle módokon lehet hatékonyabbá tenni. Például súlyokat rakunk a csuklóra, bokára, vagy Yoda beleül a nyakunkba. De tökéletesen megteszi egy rosszul kalibrált kerékpáros-kilométeróra, melynek hatására a nyeregben ülő nem érti, miért nem a megszokott átlagsebességével halad, és a 16 sebességet, a saját tunyaságát és az ellenszelet felváltva szidva minden erejét beleadja, hogy legalább a közelébe jusson az áhított értéknek. Kár, hogy amikor a vétlen elkövetett trükk kiderül, már nem annyira hatékony ez a módszer.

Spoilers!

A hét elég zűrös volt. De ahogyan ígérték, 16-án vége szakadt. Jegyzetelni nem volt időm, így most csak fényképek következnek a közelgő hazautazásommal kapcsolatosan. Nem, nem árulom el, hogy mik ezek. :)

   

   

Késik a felirat

4:30 - kezdődik a szokásos tavaszi korán ébredés minden indok nélkül. Pedig úúúúúúúgy maradtam még volna az álmomban. Egy kedves ismerősöm készülődött esküvőre és a meghívókat válogattuk. (Onnan lehet tudni, hogy álom volt, hogy a tervező-grafikus-nyomdász csak sorolta, sorolta, miket lehet tenni a meghívókkal. Például pólóra vasalni.) És használhattam a szuper fényképezőgépét. Jól éreztem magam vele. (Ahogyan sok hiányzó ismerőssel jól érezném.) És az álom minden részletére emlékszem. A toronyházas részre, a társasjátékozásra, a zenélős jelenetre. Arra kiváltképp, hogy a meghívózás előtt valamiféle élő szerepjátékon, társasjátékon vettem részt másodmagammal (csak párosok indulhattak), az egyik feladatban egy ajtó kinyitásához egy kulcsszót találtunk ki. Rám jellemző módon én segítettem az előttünk ott ragadt és az utánunk érkező párosnak is. Arra is tisztán emlékszem, hogy a jelenlegi munkatársaim is szerepeltek az álomban, ennél a vetélkedős résznél. Egyetlen fontos mozzanatra nem emlékszem, hogy milyen nyelven kommunikáltam velük. Pedig évek óta, és mióta kint vagyok, azóta egyre türelmetlenebbül várom azt a bizonyos álmot, melyet nem magyar nyelven álmodom. Állítólag az jelzi azt, hogy az agy átállt egy idegen nyelvre, mely ettől fogva nem is annyira idegen. Oly sok ismerősömnek már középiskolás korában megvolt ez az álom... Úgy szeretnék már én is angolul álmodni - természetesen magyar felirattal.*

(*Kőváry György (Georg Kovary): Träume deutsch - mit ungarischen Untertiteln című, kávéházakról szóló, két nyelven megjelent könyecskéjének és az író emlékének adózva.)

A Marlay Park

A Marlay-ház

A legutóbb munkatársaim csábítottak, hogy az (aznapi) szép időben ebédeljünk ebben a parkban. Én akkor nem tartottam velük, de mindenképpen pótolni szerettem volna az élményt, így ma nyeregbe pattantam és elkarikáztam a Marlay Parkba.

Már a térképet böngészve is feltűnt, hogy a parkban rengeteg sportpálya van. Kezdve az óriási golf területtel, folytatván a futballpályákkal, egészen a tenisz és softball-pályákig. Ám ezek nem szokásos szerint blokkosan egymás mellett terülnek el, hanem ötvözve a 'public park' jelleggel erdős, vizes, árkos részekkel, kanyargós ösvényekkel tarkítottak. Akad itt kicsi botanikus rész, krikett pálya, egy régi kápolna. Miután már a zömét bejártam, eljutottam a Marlay-házhoz. Ekkor értettem meg, hogy ez nem eredendően egy park, hanem egykori nagybirtokon járok. 

Lehet olvasni a letűnt kor nagy házairól és óriási birtokairól, filmen is láttam elégszer ilyet, de amikor ott álltam a sokablakos, sokkéményes ház mellett, és körbenézve befogadtam a füves, erdős terület hatalmas méretét, most értettem meg, milyen egy birtok. A történelem szele egyből megcsapott, elképzeltem a munkájába forduló birtokost, az unatkozó és romantikus élményekre váró, magát börtönben érző úrinőt, a sergő-forgó személyzetet. (A wiki szerint egy bankáré volt a ház, de ezt csak másnap olvastam el.)

A parkból sok mindent nem láttam. Nem találtam meg a vízesést, lemaradtam egy kirakodóvásárról (éppen pakoltak már, volt kézműves, festő, könyvárus és rengeteg házi étel), nem találtam meg, hol juthatok be a virágoskertbe, és a Marlay Park egyik nevezetességét, a modellvasút-pályát is csak üresen láthattam. (Pedig szívesen készítettem volna képeket a működő modellekről is a 'svájci olvasónak' dedikálva.)

Mint mindig, a kimaradt élmények csak ösztönöznek, hogy máskor, talán épp a jövő héten, újra felkeressem ezt a csodás helyet.