Riadó

No, most megtudtam, mennyire higgadtan és józanul fel tudok öltözködni, be tudok dobni egy váltás fehérneműt, pénzt és kommunikációt a táskámba, amikor megszólal a riasztó a lakásban. A három percbe még az is belefért, hogy meggyőződtem, hogy ez nem az én lakásom füst- vagy betörés riasztója sikít, hanem az épület tűzlejzője, valamint az erkélyre kilépve alapsoan megnéztem, hogy a mi oldalunkon nincsenek lángok. Volt bennem késztetés, hogy gyorsan elpakoljak szem elől szennyest, széjjel hagyott újságot, könyvet, leveleket. Mégiscsak kinézzen valahogy az apartman, ha netán egy tűzoltó tiszteletét teszi, amíg távol vagyok. De aztán el is hessent egy pillanat alatt. Mint mondtam, józanul, higgadtan. Lakásból ki, lépcsőházban le, épület elé, a többiek közé ki.

Tűz nem volt. A riasztót, ha jól láttam, pár lakó kapcsolta ki, a kutya (értsd gondnok, hatóság) nem dugta ide az orrát. Tapasztalat: megismertem pár új arcot a lépcsőházból. Álmosság: maximális.

Száraz duatlon

A nagyérdemű most aztán végképp semmi hasznot nem profitálhat az elkövetkező pár sorból. Rögtön a legelején elmondom a tanulságot, aztán mindenki szépen be is fejezheti az olvasást. A konzekvencia így hangzik: kerékpártúrára csak felszereléssel szabad elindulni. Mini pumpa, pót belső, szerszámkészlet.

Murphy kaján kiegészítése: akkor sem úszod meg!

A mai napon 44 kilométert tettem meg. Elméletben kerékpáron, de a valóságban az utolsó hat kilométert és előtte vagy kettőt gyalog. A túra során három kerékpárbelső összesen négy alkalommal eresztett le. A három kivizsgált defekt mindegyike más-más helyen volt az abroncson.

Mi is történt pontosan? Elindultam két rendezvényre. Az első mintegy tíz kilométerre volt az otthonomtól. (Dunlin City) Oda minden zökkenő nélkül elgurultam. Majd elindultam a másik helyre (Citywest, Saggart). Ez egy 18 kilométeres táv. Valahol félúton éreztem, hogy a fenekem alatt a kerék már a felnin gurul. Apró pánik. Mit csinálok most ily távol az otthonomtól...? Buszra nem szállhatok a biciklivel. A LUAS-ról is lerugdosnak a bakancsos őrök. Az első benzinkútnál volt Air automata, de mattot adott, mint Kemplen Farkas sakk-gépe. Hiába dobtam bele pénzt, hiába nyomkodtam a gombokat, nem jött levegő belőle. Pár száz méterrel odébb egy Topaz kúton ingyen volt a levegő. Ott kiderült, ami bele megy a tömlőbe azonnal ki is jön. Ez biza nagy defekt.

Az első "szerelőműhely", Aldi parkoló

Szerencsére megláttam egy Aldit. Ahol most a héten - ezt tudtam - kerékpárcucc-vásár van. Azonnal vettem egy pár belsőt, szerszámokat. Pumpát nem, levegő van a Topaz kúton. (Ez volt a nap legnagyobb hibája. Azt leszámítva, hogy nem vittem magammal cuccot, pedig otthon van minden. Belső, szerszám, pumpa.) Eltekertem Saggartba, majd onnan indultam haza. Egy kilométer után a kerék, immár az új belsővel ismét lapos volt. Mivel kutat nem találtam, betoltam a zájgot Tallaght-ba. Ott, isoraz, kerék leszed, belső ki, új belső be, kerék vissza, felfúj.

Második depó,Tallaght

A vadiújonnan berakott belső egy perc alatt ott a kútnál leeresztett. Megnéztem. Míg az előzőnek a külső ívén volt a lyuk, ennek a belső ívén. Természetesen az ujjaimmal ellenőriztem, hogy nem maradt-e a külső abroncsban szeg vagy üveg, de ez a tény végképp megerősített, itt nem arról van szó, hogy ugyanott kiszúródik háromszor a köpeny, hanem egy nagyszabású pechsorozatról. Azt már nem is reméltem, hogy keréken jutok haza. Ott a kútnál megfoltoztam az egyik belsőt, de felfújva láttam, hogy ez a folt nem olyan, mint amit 24 órán át satuval (vagy itt téglával) préselek a tömlőhöz. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, de elindultam. Tallagh és Sandyford közt minden eltelt percért, amit még tekerve töltöttem, hálát adtam. Aztán a Marlay park túlsó végén ismét csak kopogott alattam a kerék. Kicsit szomorúan bámultam a táblát, amely előtt épp álltam "Sandyford 6 km".

Peterdi Pálnak van egy története egy maratoni futóról, aki annyira lassú volt az olimpián, hogy már mindenki hazament a stadionból, mire ő befutott a célba. Na, valahogy így éreztem magam én is. Ám mint mindig, most is csak ezt mondhatom:

"Utólag már csak kaland."

Nagyon durva útvonalrajz
(Nincs GPS-em, nem volt kedvem végigpötyögni minden sarkot.)

Mindig a lila úton (Howth körtúra)

Howth Dublin északi részén nyúlik a tengerbe. Ugyanis félsziget. És mint ilyen - akárcsak Tihany - szépen megkerülhető. A kijelölt turistaút a DART végállomásától indul és mintegy tíz kilométeres hatalmas kunkor után oda is tér vissza. Lilával jelölt a kis falatozóben ingyen beszerezhető térképen. de neve is van Bog of the Frogs Loop (Békák mocsara körút). Ennél többet nem is érdemes vesztegetni az útra. Szavakkal nehezen visszaadható. Itt inkább a képek beszéljenek.

Nem is szaporítanám a szót, csupán néhány megjegyzést fűznék a mai naphoz.

• Tavaly már megpróbáltuk egyszer a túrát, de annyira esős napot választottunk, hogy teljesen elment a kedvünk tőle. Sajnálom! A mai napig!
• Ezen a szombaton viszont minden jó előrejelzést felülmúló szikrázó, nyárias nap volt. Én már a végén ujjatlan trikóban nyomtam és másnapra éreztem, hogy a fejem, arcom és vállam derekasan leégett.
• Ehhez is mázli kell, de épp akkor értünk a halászfalu részhez, amikor a hajnali halászat zsákmányát már feldolgozta az üzem és a kikötő dokkjánál kitettek hatalmas ládákat teli halhulladékkal (gerinc, fej).
• Ez egyrész sirály inváziót eredményezett. Másrészt csentünk a hulladékból és pár méterrel odébb nekiálltunk fókát etetni. Ennek haszonélvezője az a két turistapár volt, akik csodálatos teli képeket tudtak lőni a fókákról. Én a halas kezemmel nemigazán álltam a helyzet magaslatán.
• Az egyik pár hölgy fele amikor meghallotta, hogy beszélünk, megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Ez nem szokatlan eset. Ám az annál inkább, hogy nem értettem milyen nyelven kérdezte (inkább tudat alatt fogtam fel) és később is csak nehezen értettünk szót. A hölgy ugyanis Dániába szakadt magyar volt, párja dán és a kiejtése alapján nem sok magyarral tartja kint a kapcsolatot.
  Mindenesetre érdekes találkozás volt.
• Később is találkoztunk szembe jövő magyarokkal, de velük már nem álltunk le beszélgetni.
• A legtöbb nem bennszülött itt is olasz.
• Két helyen is lementünk egy öbölbe, ahol nem volt senki. Persze a minta ragadós, rögtön megjelentek mások is.
• Ezért volt necces elmenni egy helyre, ahol ki van írva, hogy ne tegyünk, de arra a negyed órára elfelejtettünk angolul. A meredek part képére most is megremeg a térdem. De megérte. Olyan gyapjas fűben még sosem hevertem mint ott.
• A nem tengerparti részről nem sok kép készült. Egyrészt tömve volt turistákkal, másrészt nem volt igazán látnivaló

Jöjjenek hát a képek. Az album pedig ezen a címen érhető el: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HowthBiborTura

A Szent Patrik napi parádé 2012

Korán van még. Szombat, alig kilenc. Dublin alszik még. Messze délen, a buszmegállóban - mely mellett eltekerek - egyetlen nő áll. Gondozott külső, csinos kabát, rezzenéstelen arc, mellyel a helyiek a buszt várják ezen a környéken. Egy, csak egyetlen apró részlet üt el a megszokottól: a narancssárga ajakrúzs. Ha a mai nap nem március 17 lenne, talán csodálkoznék. De ma nem teszem. Nemsokára ennél sokkal furább öltözetet látok majd mindenkin (és aki rám néz, detto). Ez a fiatal nő lehet, hogy csupán az ajakfényével tesz a színkavalkádért, de az is elképzelhető, hogy akárhová is tart, a cél közelében felölt egy pici méregzöld kalapot, vagy átvedlik tündérlánnyá esetleg nagy, (szigorúan!) háromlevelű lóherét mintázó napszemüveget biggyeszt az orrára. Ahogyan több ezren ma. Shamrock mintás harisnya, harisnyás pippi paróka - melynek narancssárgájába a mai napon fehér és zöld vegyül -, vagy pici koboldkalap a lányokon, csúcsos süveg, nagy kalap és söröskorsó a férfiakon. És mindenki vidám, ünnepel, s persze megtelnek a csapszékek.

Szent Patrik napja van. Az ünneplés tegnap kezdődött és hétfőig tart. (A hétvégére eső ünnepeket ugyanis humánus módon megadják a következő hétfőn.) Vidámpark, családi rendezvények, utcai ír táncszínház, és mindenekelőtt parádé. Délre hirdetve, egykor kezdve, ennek ellenére tízkor már ott tolongva a korlátoknál. Idény három idősebb amerikai nő jutott szomszédul, pedig a tavalyi finn kisasszonyt vártam vissza titokban. Félénken kérdezték, hogy igaz-e, hogy ennyivel előbb kell kijönni és nem elmászkálni a kezdésig. Az őszinte válaszomtól megijedtek, de odacövekeltek. Tizenegykor, amikor már mögöttünk megtelt a második, harmadik sor, kezdtek hinni nekem. Amikor kezdés előtt megjelentek a taplók, akik gyerekeiket maguk előtt tolva odatolakodtak mögénk, hogy engedjük már a kicsiket a korláthoz (eközben a gyereket használva valójában ők maguk kerültek előre), az amerikaiak már elhitték, amire anno a majdnem üres utcán figyelmeztettem őket. Aztán jött napfény és zápor és végül a parádé. Sok elemében ugyanaz, mint tavaly. De az élőképek teljesen újak és csodásak. Nem tudom, életemben meddig tudok lépést tartani a divatokkal, de a Steampunk ellen semmi kifogásom, már pedig tavaly közepesen volt jelen, idén már ez a vonal dominált.

Steampunk a domináns

A parádé után bár nem szándékosan, de arra vitt az utam, ahol a menet végén szédszedték a díszleteket és kamionra rakodták az elemeket. Érdekes volt látni, hogyan hullik szét az egy alkalomra szóló varázslat. De semmi szomorú nem volt benne. A fellépők (kiállítók, szobrászok, artisták, pirotechnikusok, koreográfusok) fejben már biztosan a következő évre készülnek.

Ahol a mese és a varázslat véget ér...

Aki nem riad vissza a száz feletti számtól, az kukkantson bele a galériába bártran.

Tavaly nem volt, idén van.