Hell Fire Club

A tél végi, csípősen friss napsütésben állunk a hegy tetején, alattunk Dél-Dublin Woodtown irányából. P azt kérdezi a masszív kőépítményre mutatva, hogy el tudom-e képzelni, milyen volt itt az élet, amikor építették. A kétszintes ház embernyi vastag falaival, apró ablakréseivel olyan hideg, hogy rövid úton kizavarja magából az embert. P kérdésére elmondom, hogy tudtommal ablaküveg nem létezett akkoriban és vastag függönyökkel takarták az ablakokat, ami - valljuk be - nem éppen a hőszigetelés netovábbja. De, teszem gyorsan hozzá, történelemből mindig is gyenge voltam.

Csak itt a net előtt ülve vagyok olyan okos, hogy leírjam, a vadászházat az ezerhétszázas évek elején építtette egy vagyonos ember. Itt szállt a Dublinból érkező csapat, hogy aztán innen járjanak állatokat űzni a közeli erdőbe. A park és a ház a következő gazdájáról, a Hell Fire (Pokoltűz) nevű klubról kapta a nevét. A hagyományos magas támlájú, süppeső foteles klubok unalmával szakítani kívánó társaság tagjai jelmezekben jártak, vezetőjük Sátánnak öltözött. Hogy ez mennyire volt titkos, ezoterikus szekta illetve mennyire csupán a mai szerepjáték klubokhoz hasonló lángoló fantáziájú csapat, azt hagyjuk a találgatókra. A lényeg, hogy amíg övék volt a birtok, a környék lakói közt számtalan babonás történet terjedt el és az évszázadokat ezek a hiedelmek élik csak túl.

A Hell Fire Club épülete mindezek ellenére teljesen másnak tűnt. Amikor komor falihoz közelítettünk, több tucat gyermeket láttam rohangálni körülötte és benne. A kislányok elnyújtott sikításai, a fiúk csatakiáltásai egyértelművé tették: a Club ma nem más mint egy tökéletes mászóka és labirintus. Az ablakain bizonyos kor és testmagasság alatt kényelemesen közlekedik ki s be az ember gyermeke, a vastag falak kisértetiesen verik vissza a sikoltásokat, a számtalan kis szoba, kamra, lépcső és beugró kiváló búvóhely. Azaz minden tekintetben megfelel kergetőzésre és bújócskázásra.

A napunk második fele a közeli Massy birtokon telt. A hatalmas fákkal teleszórt erdő, a kacskaringós vonalban átfolyó kis patakok itt-ott trópusi látvánnyal gyönyörködtetnek. A hatalmas páfrányok, mohával borított fák és a szokatlan, rozsdavörös színű patak együttese bizonyítja, hogy a Természetnek is van érzéke a színek elegáns megválasztásához. Itt-ott a sűrűben, messze a fejünk felett a fák vastag ágairól kötelek lógnak le, ám ezek szisztemtikusan , két méterre a földtől el vannak nyiszálva. A parkőröknek minden bizonnyal nem tetszett a park emígyen történő játszótérré alakítása. Aztán, már kifelé jövet, a sűrűbb részen találunk egy bántatlan hintát. A kötél aljára erősített letört tuskódarab az ülőke. És itt, távol elektromosságtól, térerőtől, benzingőztől, egy picit a felnőttek is hintáznak a gyerekek után. Mégis csak homo ludensek lennénk.

A szokásosnál bővebb képanyag ebben a Picasa albumban tekinthető meg.

Egy másfajta szemüveg

Ahogy a Parnell Street a vége (eleje) felé közeledik, megváltozik Dublin arculata. Eltűnik minden ami autentikus - tehát turistacsalaogató - ír és egymás szájába nőnek az keleti boltok, szolgáltató üzletek, éttermek. A házak megkopnak, a színek eltűnnek. Az embert egy pillanatra olyan érzés fogja el, amikor a nyári nap mosolygása elé vonul néhány sötét felhőpamacs és minden árnyékba borul idelent.

Ezen a részen, a Cumberland Streeten található hétvégenként a piac. Nem car boot sale (azokról majd máskor) és magyarul sem használnám rá a bolhapiac kifejezést. Az utca két oldalán a járdát foglalják el a zömében nem ír nők és férfiak. Kemping asztala csak az egyetlen élelmiszer árusnak van, de még doboza is keveseknek. Leginkább a földre terített mocskos takaróikról kínálják a portékáikat. De milyen portékát! Ránézésre minden kétséget kizáróan használt tárgyak piaca ez. Rádió, tévét, monitort, könyvet, DVD filmet, puzzle-t, plüss állatot és más gyermek játékot, párnát, szobadíszt lehet itt kapni többek közt. És cipőt. Rengeteg cipőt.

De valami nem stimmel az egésszel. Az eladók és a tárgyak a kinézetük, az állapotuk mind azt az összképet súgják, hogy ezek lomtalanításból és szemétből kitúrt dolgok. Tehát nem egy megunt, de pénzé tenni kívánt-, hanem az enyészetnek ítélt, elnyűtt, hibás, csorba, hiányos dolgok. Némely tárgynál (bolti árat viselnek magukon) pedig jobb egyáltalán nem belegondolni, milyen úton kerültek az eladó pokrócára.

Ez itt nem egy jó hangulatú használtcikk- hanem egy szomorú ócskapiac. A vevők teszik azzá. A vevők: akik egymást tolva, tapsova tolongnak, méregetik a cipőket és egyéb ruhákat, főleg a ruhákat. Dublin lakosságának az a része, amely még dolgozik, robot, megél, de arra már nem futja számára, hogy akár egy bolti turkálóba téjen be, ahol legalább mosott a használt ruha. Nem túrja végig a Penny's olcsó kínálatát árleszállítás idején sem, mert még az is túl dága neki. Ezek az emberek tartják életben ezt az újrahasznosító piacot.

Ez a vásár is olyasmi, amelyről kb egy éve hallottam, de csak ma tudtam meglátogatni. Hosszabb bejegyzést nem is érdemel, talán még ennyit sem. Amiért mégis leírtam, hogy éreztessem, Dublin sem más, mint bármely nagyváros a világban. Lehet áradozni róla, ömlengő cikkeket írni a szponzorált blogokon, de az csak egyfajta megközelítés. A magyar átlaghoz képest jobb fizetés, az eleven történelmi légkör, a temészet közelsége, a tenger, az alkoholmámor (akinek inge az vegye) könnyen ragadtatja el a Dublinról mesélőket. Ám ha felveszünk egy másfajta szemüveget, akkor itt is lövöldözésről, késelésekről, rablásokról hallani és kérgetőket, zsebeseket, guberált áruval kereskedőket látni. A lényeg, hogy nem szabad szemüveget viselni. Sem ilyet, sem olyat. Már írtam régebben, Dublinnak is vannak árnyoldalai. Ez teszi fényesebbé a napos részeket.

Palacsintás kedd

Közkeletű téveszme, hogy az eszkimóknak 10-20-30-100 különböző szavuk van a hóra. Megjegyzem, a magyarnak is van pár, ahogyan például a kukoricára is. Ám a vice versa elv alapján van két étel, melyet következetesen ugyanúgy palacsintának fordítunk angolból. Az egyik a crepes, a vékony, nagy átmérőjű, és a pancake, a kisebb de vaskosabb haverja, amelyet a hagyomány szerint szigorúan valami tömény édességgel elrontva kell fogyasztani. Persze az utóbbit mondhatnánk, amerikai palacsintának is, de ezt a kifejezést egyrészt harminc év előtt elorozták a gofri sütősök, másrészt ez is téves, mert a pancake, sok máshoz hasonlóan nem amerikai, hanem angolszász.

Ma Pancake Tuesday napja van (volt) Írországban. Ezen a napon mindenki palacsintát (a kicsi, kövér változatot) fogyasztja. Leginkább tejszínnel és émelyítően édes citromszósszal. Amikor rákérdeztem, hogy mi ez, és hogy-hogy tavaly nem vettem észre, azt mondta egy bevándorló, hogy mindig február utolsó keddjén van és erről, a palacsintaevésről szól. Ám nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem igaz (mert nem kevés matemaikai műveletek igénybevételével kiszáoltam, hogy februárban lesz még egy kedd) és ezért fellapoztam a lexikont is.

Kedves egybegyűltek: a Pancake Tuesday más nevén Shrove Tuesday az nem más, mint kis hazánkban a Húshagyókedd. A farsang végén a nagyböjt előtti utolsó kedd. Mint ilyen, Húsvét előtti negyvenedik nap, tehát nem a hónap utolsó keddje. Hogy bonyolódjon az etimológia, az orosz ortodox egyház is palacsinta kedd néven elmíti ezt a napot. Úgyhogy messze nem amerikai vagy angolszász a dolog.

Amit az ország vendége ilyenkor tehet, úgy viselkedik, mint a bennszülöttek. Nekiálltam tehát életem első palacsintáinak. Hogyan? Igen, kérem. Egyedülálló. Férfi. Mint ilyen (és természetesen csak a saját szemében) a világ legjobb rántottáját készíti, de jaj, palacsintában járatlan. Eddig. Egyébként az én palacsintám crepes volt, nem pancake, és úgy ettem, ahogyan mindig is a legjobban szerettem: üresen. Aztán szentségtörésként túróval, meg krémsajttal. Hja. Majd pár év múlva biztosan jön a juharszirup, a tripla csokis krém és a cukrozott citromdzsem. De ma nem.

Zárásként annyit, hogy mint a vadkapitalista országokban természetesen az ünnep itt is a boltokban kezdődik. Hetekkel ezelőtt megjelent a Pancake Tuesday polc minden boltban, ahol az alkalomhoz megfelelő alapanyagokat be lehetett szerezni. Kezdve a normál lisztnél kétszer drágább pancake liszttel (mely valószínűleg tökugyanaz), a lusták számára kifejlesztett szerkentyűn át. Ez nem má, mint egy literes műanyag falkon. Benne por (liszt, tojáspor) úgy 1/4 részig. Fel kell önteni tejjel, összerázni és már mehet is a serpenyőbe. De aki a lustánál is lustább, az megvehette az előre sütött, csomagolt pancake-et. Ezt egyébként egész évben lehet kapni a magyarnál egy picit nagyobb választékban. Boltja válogatja, hogy 4-5 vagy 8-10 félét tart belőlük a polcain.

A pancake kedd tehát egyszerre a gasztronómia ünnepe, a böjt kezdete, üzleti jelentőséggű nap (mint a Valentin, Húsvét, Karácsony, stb) - de semmiképpen nem a tavaszi fogyókúra jeles állomása.

Eoin

Természetesen nagyon szexi tud lenni, ha az álmos reggelen, a nem úgy tervezett éjszaka után az ottmaradt hölgyvendég magára kapja a férfi valamely ingjét, pólóját, alsóját. Higiéniára kényesebb ilyenkor örülnek, ha bontatlan fehérneműt találnak a szekrényben. De nem csak ezen váratlan helyzetek miatt érdemes bontatlan csomagolású alsókat tartani otthon. Már feltéve ha van bennünk emberbaráti izé...

Annyira vígjátéki volt az alaphelyzet, hogy el sem hinném ha más mesélné. Harsány színdarab, limonádé amerikai vígjáték első jeleneteként minden további nélkül, de itt a négyszázharminc lakásos apartman-tömb egyik lépcsőházának sokadik emeletén, a hátam mögött torkát köszörülő férfi látványa teljesen valószínűtlennek tűnt. Amikor a gyors reggeli bevásárlásból megtérve liftből kiléptem, még nem láttam senkit. Amikor tíz másodperccel később a lakás ajtaját nyitottam volna, már ott állt mögöttem egy szál rövid, talán női kabátban és a torkából próbált valami hangot előcsiszolni.

Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.

Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.

A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.

Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.

A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.