Anyák napja

Amikor az alábbi fényképet március 13-án készítettem, azt hittem, hogy rosszul látok.

Anyák napi ebédre invitálás,
a Dublin csatornáján úszó hajón.

De nem! Kiderült, hogy itt a szigeteken (Angliában is), az édesanyák napja április 3-án vasárnap lesz. Mára már elözönlötték a virágcsokrok az áruházakat (miközben az út mellett továbbra is zavartalanul nyílnak a nárciszok, krókuszok, senki nem szedi le őket és nem árulja pénzért az aluljáróban, és ennek nem az az oka, hogy Dublinban nincsenek aluljárójuk.) A város készülődik az édesanyák köszöntésére. Kíváncsi leszek, ők tartanak-e valamit május első vasárnapján?

Derült égből szaltó

Nemere Istvánnak egyik (számomra) örök érvényű párbszéde A kozmosz lovagjaiban hangzik el. Egy gázrobbanás után beszélget a két tinédzser űrhajóspalánta. Az egyik, egy dagi kölök azt mondja, a robbanás keresztürepítette az űrhajón. A másik megjegyzi, hogy kár, hogy nem látta, mert a sárga űrruhában vízszintesen szállva olyan lehetett, mint egy túlméretezett kanári. A dublin feletti hegyekben ma mindenki lemaradt arról, hogy egy túlméretezett szürke veréb (én) kecsesen elszáll, mint a győzelmi zászló. Sajnálhatjátok!

Történt, hogy baráti noszogatásra felkaptattunk a Dublin feletti hegyre. No, nem kellett nagyon noszogatni. ("Munka után felmegyek oda a hegyre biciklivel, jössz?" "Naná!") Felfelé a tüdőm akart kijönni a számon, lefelé pedig olyan élményben volt részem, melyre nem, hogy reggel nem gondoltam, amikor felkeltem, hanem még akkor sem, amikor rábólintottam a rövid túrára. A túrakerékpárosoknak kedvezendő ugyanis jótét lelkek egy jópofa downhill pályát építettek a hegy tetejéről egészen a völgybe. És, ha már ott volt, miért ne próbáljuk ki.

Az persze a sors iróniája, hogy éppen az elmúlt vasárnap fújtam keményre az abroncsokat, mert aszfalton mégis csak az a jobb. Az ülést is felemeltem. És hát a mai napon nem éppen az alkalomnak megfelelően voltam öltözve. Szűk farmer, a hátizsákban pedig fényképező, kis HDD, könyvek, telefonok. Még jó, hogy a délben vásárolt tejet, kenyeret hazavittem gyorsan, este már nem volt nálam. Mindez persze nem mentesít attól, hogy überbéna vagyok és ezt a sportot sem nekem találták ki. De azért élmény volt kipróbálni. Bár sokszor jutot eszembe az "Anyu, nézd, tudok biciklizni egy kézzel, kéz nélkül, fog nélkül" vicc, de azért sokat nevettem lefelé. A szaltó is belefér, bár azóta nem mertem bekapcsolni az elektronikai eszközöket attól félve, és tényleg sajnálom, hogy kölcsön bringával estem. Kicsit görbe lett, kicsit karcos. Bocsi, bocsi.

(Fényképek most nincsenek, majd következő alkalommal, amikor nem lemerült aksis gép lesz nálam.)

A Market

A Market nem piac. Ha a magyar piacok letűnő világára gondolok, akkor annak egyetlen szögletére, a lacikonyhára kell utalnom. Az itteni Market ennek a lacikonyhának a világzenei változata. Sok-sok stand egymás mellett, mindegyikben helyben főtt-sült ételt árulnak és nincs kettő egyforma. Található itt mexikói vonal (fajita, tortilla), indiai fűszeres ízek (sajnos autentikus, azaz számomra elviselhetetlenül csípős), afrikai vegetáriánus konyha (valódi fekete szépségek kezéből), olasz pizza, amerikai burger, osztrák kolbász. Aki ázsiai ízekre vágynak, azok számára a thai, a koreai, a kínai ízvilág külön-külön standoknál érhetők el, ahogyan az ír steak sem keveredik az angol pulttal. Munkatársaim regélik, tavaly volt magyar stand és ettek gulas-t, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Nem bánom, tartok tőle, csalódnék benne.

A Market varázsa, hogy színt hoz az ipari területre, irodaházak unalmas glédája közé, egyszersmind gazdagítja a környék szegényes ebéd-kínálatát. S mindezek mellett közösségi tér is. Ugyanis a megvásárolt ételt jó idő esetén helyben, a Market melletti füves területen fogyasztja a jónép. S nyáron még lesz élőzene is. Az egésznek van valami varázsa, melyet nehéz betűkkel, de még képekkel is átadni. Amolyan multikulti összeborulás a standok mindkét oldalán, és az autentikus konyhák illúziója. Melyet csak picit árnyékolt be az, hogy a legutóbb a mexikói pult mögött az eladók magyarul beszélgettek.

Market, Sandyford, Dublin

Megszámolnak

Udvarias plakát a liftben

Nem sokat pihennek a közügyek Írországban. Nemrég zajlottak az előrehozott választások, az új kormány fenekén még ott a tojáshéj, de már látom az első jelét annak, hogy komolyan gondolják, hogy gatyába rázzák az országot. Először is tisztába jönnek azzal, kik laknak itt. Ennek az egyetlen módja a népszámlálás. Tegnap reggel még semmi nyomát nem láttam. Délben hazaugrottam ebédelni, ekkor már ki volt ragasztva a felvonókban egy plakát: egy David nevű úriember mutatkozott be illendően, hogy majd meg fog keresni. Este már az ajtóm alatt becsúsztatott szórólap is várt ugyanezzel a szöveggel.

Egy órára rá a vacsorámat egy eleddig sosem hallott hang zavarta meg: az ajtócsengő. David állt a küszöbömön, bemutatkozott, elmondta a cenzus rendszerét. Szeretek tárgyilagos lenni, ezért mindenek előtt megkérdeztem, nem baj-e, hogy nem vagyok ír állampolgár. Természetesen nem baj. Nem az íreket, hanem az itt tartózkodókat írják össze. Bezony, ha valaki április tizedikén vendégeskedne nálam, őt is megszámolnák.

Miután illendően megkérdezte, hogy angol vagy ír nyelvű nyomtatványt kérek-e, rövidel megmutogatta, mit és hogyan kell kitöltenem, majd a kezembe nyomva a nyomtatványt távozott. Igen. Nem tolakodott be a lakásba, nem olvasta fel hangosan és érthetően helyettem a kérdéseket, de nem is próbált meg helyettem válaszolni rájuk ("Ugye közepesen keresnek?") illetve nem titkolt el kérdéseket. Miért mondom mindezt? Mert ezekre emlékszem a legutóbbi, 2001-es magyar népszámlálásból. A kérdezőbiztos ott trónolt a nappalink közepén. Noha ketten voltunk jelen, de hármunk helyett töltötte a kérdőívet és, mint utólag kiderült, ügyesen továbblapozta a vallási hovatartozásról szóló kérdéseket - ezeket, gondolom, a saját egyháza nevében utólag szépen kitöltöte.

2011 a népszámlálás éve. Tavasszal Írországban, ősszel Magyarországon. Azt hiszem, kis hazámnak még van ideje tapasztalatokat gyűjteni, tanulni és okulni az itteni lebonyolításból.

A kérdőív. Egy hét múlva gyűjtik be.

Otthon

Március 18 és 22 közt otthon voltam Magyarországon. Ezt azok jól tudják, akikkel találkoztam és talán most (sem) értesülnek, akikkel nem. A napok egyetlen összefolyó pillanat módjára rohantak el. Naponta három találkozóm volt plusz a személyes ügyek intézése. A postának, TB-nek, egészsgépénztárnak, önkormányzatnak kifizettem majd' 150.000 forintot, levezettem majd' 500 kilométert, négyszer ebédeltem, egyszer vacsoráztam társaságban, kiosztottam egy bőröndnyi ajándékot, felköszöntöttem két szülinapost és sikerült eljutnom színházba.

Ennyi a rövid mérleg. Nagyon örültem minden találkozásnak és akikkel most nem sikerült összefutnom, azoktól ezúton kérek elnézést, egyszerűen nem jutott mindenkire időm és, hogy kihez jutottam el, az nem érzelmi vagy rangsor alapján dőlt el, hanem, hogy helyileg merre vezetett az utam és mikor. Gödön, Dunakeszin, Sződön például mindig csak éjszaka haladtam át.

Megint csak azt mondhatom, eddig is tisztában voltam vele, milyen idegenből hazatérni pár napra, hiszen az évek során láttam a barátokon, ismerősökön, de most már megtapasztaltam. Ugyanolyan.

Utazás haza

A zsidót megvádolják, hogy minden reggel keresztet vet. Ezt alávaló rágalomnak nevezi, de azért elgondolkodik rajta és felderül. Ugyan, uraim, igaz, ami igaz. Minden reggel, amikor kilépek az ajtón a fejemhez kapok, hogy feltettem-e a kalapom, majd megnézem, felhúztam-e a sliccem, majd az ingzsebemhez nyúlok, hogy nálam van-e a pénztárcám, végül a másik zsebemhez, hogy beletettem-e a szemüvegem.

Nos, efféle emlékeztetőkre nekem is szükségem lenne. Hiába szólt P hetekkel ezelőtt, hogy minden utazás előtt nézzem meg, mind a magyar, mind az ír kulcs nálam van-e, mára elfelejtettem. Még szerencse, hogy az első naptól fogva attól félek, hogy kizárom magam a lakásból. Legalább tíz éve nem lakom ugyanis olyan lakásban, ahol ki tudom magam zárni, és még sosem laktam olyanban – a szállodáktól eltekintve –, ahol az ajtó automatikusan behúz mögöttem. E félelmem miatt, hatalmas betűkkel kiírtam a bejárati ajtómra, hogy „Got the keys?”. Ez a felirat juttatta ma eszembe, hogy a magyar kulcsok nincsenek nálam. Pedig már épp elhagyni készültem volna a lakást. Kabát, laptop, bőrönd és még a szemeteszsák is. Ácsi! Vissza az egész! S miközben lepakoltam, még eszemben volt, hogy a laptopot itt ne hagyjam. Meglettek a kulcsok, felcuccoltam, levittem a szemetet és indultam volna a buszmegállóba. Épp eme bejegyzést fogalmazgattam magamban, amikor rájöttem, nincs nálam a laptop, amin majd bepötyögöm. Erre mondják, hogy akinek nincs a fejében, annak a lábában. Még jó, hogy a buszra szállás előtt jutott eszembe ez is.

A blog bejegyzés, amelyet körvonalaztam egyébként arról szólt, hogy nagyszüleim még nem utazhattak, szüleim már repülhettek, de korlátozottan, én még a repülőtársaság irodájában vásároltam a repülőjegyemet és ott kellett görcsölni, nehogy otthon felejtsem. A mai kor gyermeke pedig egy SMS-t kap, amelyben emlékeztetik, melyik terminálról indul a járata és a beszállókártyához szükséges kód is ott pihen a telefonján. Lassan, nagyon lassan eljön a papírmentes élet és én ennek rettenetesen örültem.

Egészen addig örültem csak, amíg meg nem próbáltam felszállni a reptéri buszjáratra. Ekkor a sofőr közölte, hogy az nem elég, ha bemondom az igazoló kódot. Neki oda kell adnom kinyomtatva. Nem egészen értettem a szituációt. Én kifizettem a jegyet, levonták a bankszámlámról. Ha többen használják fel a kódot, az úgyis látni fogják. Ám sofőr csak azt hajtogatta, hogy kinyomtatott igazolás nélkül a cég nem adja vissza a jegy árát. Szakáccsal, sofőrrel ne vitatkozz, ez ősi igazság. Később megértettem, miről van szó. Ő nem kapja vissza a jegy árát. Ha én felmutattam volna a ki nem nyomtatott igazolásomat, akkor ő nyomtatott volna nekem egy 14 eurós jegyet ingyen, és az árát a busztársaságtól kapta volna meg. Így viszont a kinyomtatott jegy árát az ő zsebébe fizetem. Megint arról van szó, hogy a pénz nem vándorol feleslegesen a buszról a társaság kasszájába, majd vissza a sofőrhöz. Ám ennek most én ittam meg a levét.

Épp tegnap mondta nekem valaki, hogy Írországban meg kell majd tanulnom jobban bízni az emberekben. Ez rendben van, de mi van, ha ők nem bíznak bennem? Tovább mennék, de nem akarok spekulálni, rendszert hekkelni. Két tanulságot viszont leszűrtem. Egy: nem érdemes környezetvédőnek lenni. Egy ki nem nyomtatott A4-es papírlap ma 14 eurómba került. Kettő: kurvára nem érdemes ennél a cégnél interneten vásárolni. Ugyanannyiba kerül, mint a buszon vett jegy. Akkor meg?

A napnak nem volt még vége. Bőven nem. A reptéren nem tudtam lemérni a csomagom, és a feladásnál derült ki, hogy 23 kiló. Húsz az engedélyezett. És még nem szálltam fel. Ahogyan az Airplane! című csodálatos repteres, repülős vígjátékban elhangzik, „nem ma fogok leszokni a cigiről”, „nem ma fogok leszokni a drogokról”, úgy én most kijelenthetem, nem ma fogom megszeretni a repülést.

---

A mérleg lét gyönyörűsége, hogy ha a fentiekhez hasonló történik velem, akkor valami jónak is kell. Ez az egynesúly. Ablak melletti helyem és csodálatos utazásom. Igen, Európa felett egységes felhőtakaró húzódott ma, ami azt jelentette, hogy odafent szikrázó napsütésben hófehér "táj" felett jöttünk végig Magyarországra. A lenti "dombokra" odaképzeltem az összes síelő és hódeszkás arcot, akiket ismerek miközben megírtam a fenti bejegyzést.

A Szent Patrik napi felvonulás

A felvonulás a Szent Patrik nap és a Szent Patrik fesztivál (körülbelül hat nap) leglátványosabb programja. A városon élőképek és együttesek vonulnak végig felváltva. Az együttesek közt vannak hagyományőrző dudások, táncosok, mazsorettek, rézfúvósok, zászlósok; akadnak modern fúziós jazzt vagy freestyle rapet játszók. Vannak írek, Írországban élő más kommunák (pl. a Fülöp-szigeteki táncosok) és külföldi vendégek (amerikaiak, franciák).

Ezek sorát szakítják meg időről-időre utcaszínház-jellegű, zenés, táncos, jelmezes élőképek. Ezek a képek a dublini kortárs író Roddy Doyle harminckét oldalas novelláját elevenítik meg. A történet egy testvérpárról szól, akik a szüleiket, rokonaikat kihallgtva tidják meg, hogy Dublin azért szomorú, azért szenved mert egy fekete kutya elvette a vidámság-csontját. Több sem kell a gyermekeknek, felkerekednek, hogy elkapják a kutyát. Varázslatos lények, például az Ernie nevű vámpír segíti őket útjukon, de természetesen a legnagyobb segítséget más gyermekektől kapják. A vége természetesen happy end. A tanulság, gondolom, hogy a gazdasági válság miatt tavaly végképp összeroppant Írország szedje össze magát.

Elég a szavakból, jöjjenek a képek.

Parádé előtt

Még talán nem említettem, hogy Dublin rettentő lusta város. Vasárnap tíz-tizenegy körül kezd ébredezni. A mai, ünnepnap sem volt kivétel. Az evezősversenyek hajnali nyolckor kezdődtek, és nagyon gyér érdeklődéstől kísérve zajlottak. A felvonulás útvonala kilenckor már állt, de az utcákon alaig lézengtek.

Aztán tíz körül megváltozott a helyzet. A Szent Patrik napi parádé ugyan csak délben kezdődött, ám én is azt a fülest kaptam, hogy legalább két órával előbb foglaljam el a helyemet a korlát mellett. Mert ha elfogy a hely, a második-harmadik sorból már semmit nem látni. És valóban, nem csak én lézengtem tíz körül a korlátok közelében, hanem mások is. Tíz harmincra elfogytak a helyek. Innentől egy helyben álldigálás és csendes rimánkodás következett. Reméltük, nem megy el a pici meleget adó nap, de elment és kemény, hideg szélben kellett kivárnunk a delet, amikor két szpíker (MC) elkezdte a közönséget szórakoztatni.

A parádé csak később, majdnem egy órakor ért oda, ahol álltam.

Paddy's Day előtt

Ha valaki a nyelvtankönyvből szépen megtanulja, hogy Pécsett, Vácott, Kaposvárott és Győrött, aztán eljön a szülővárosomba, talán meglepődve fogja észrevenni, hogy egyetlen benszülött sem mondja így. (Kivéve az affektálókat.) Hanem csak úgy, simán: Vácon születtem. Bár ez nem szembeötlő eltérés, én mégis tisztában vagyok vele, ezért nem lett volna szabad csodálkoznom azon, hogy Írország nemzeti ünnepét senki, ismétlem senki, akivel találkoztam, nem nevezi St. Patrick's Day-nek. A jeles naphoz kapcsolódó rendezvénysorozat programfüzetén valóban ez áll. Ám az utca embere, a munkatársak szájából - még a nem ír származásúakéból is - csak ennyit hallok hetek óta: Paddy's Day.

Amikor az ünnepre gondoltam tapasztalatok nélkül, csupán az olvasmányaimra és fényképekre, youtube videókra támaszkodva, azt gondoltam, a mi Szent István ünnepünkhöz, augusztus huszadikához tudnám hasonlítani. Ideje lenne végleg leszoknom arról, hogy összehasonlítok dolgokat, noha ez a legkézenfekvőbb módja a dolgok megismerésének. Szent Patrick ünnepe ugyan állami ünnep - az országról, államról szól -, egy napos, a nemzeti büszkeség hatja át, mégsem fogható hazám ünnepéhez. A hozzá kapcsolódó rendezvénysorozata ugyanis egy hetes és semmi másról nem szól, csupán az ünneplésről. A tegnapi napon már világoszöldbe öltözött csöppségek masíroztak az irodaházban, az utcákon. Dublin belvárosa pedig elkezdte felvenni ünnepi díszét, tereit ellepték a népzenét játszó zenekarok. Még a csendes külváros is zajos, élettel teli volt egész éjszaka. S most, kora reggel nem tudtam eldönteni, hogy az utcán kiabálók még nem feküdtek le, vagy már felkeltek, hogy mihamarabb beérjenek a belvárosba.

A rendezvénysor szétszórtságára jellemző, hogy a híres felvonuláson kívül az összes jelentős esemény, például a Skyfest azaz a tűzijáték, hétvégén lesz.

Előzetesen ennyit tudok mondani Paddy Napjáról. Ideje bele vetni magam az ünnepségbe.

Kokárdátlanul

A készülődést karácsony táján kezdtem el, és onnantól szinte minden munkanapra jutott valami intéznivaló, bürokracica, személyes dolog, munkahelyi feladat. És egyáltalán nem gondoltam arra, hogy majd március 10-e táján arra kell döbbennem, hogy nincs kokárdám. Mit tegyek? Ahhoz már késő, hogy küldessek valakivel postán. Nem maradt más hátra, minthogy a péntekemet és a hétvége mindkét napját az általam ismert üzletek, plázák, boltsorok végigjárásával töltöttem, ezúttal méterárut lesve. Bántam is én, ha három színű krepp-papírból, szövetből, keménypapírból is kell összeraknom, csak legyen.

Mármost egyrészt furcsa tapasztalat volt ilyen szemmel végigmenni a már félig megismert boltokon. Betérni az eddig mellőzött kreatív és hobbiüzletekbe. Másrészt szomorú tapasztalattal gazdagodtam. Krepp-papírból nincsen piros. Egyáltalán. Arra természetesen nem számítottam, hogy piros-fehér-zöld szalagot találok, de titkon reméltem, hogy narancs-fehér-világoszöldet igen, és akkor majd filctollal megoldom. Vagy sima fehéret és akkor szintúgy filccel megoldom. Nyista. Nuku.

Ez van, hosszú idő óta először, kitűző nélküli lesz az ünnep. A tisztesség és az ünnepélyesség természetesen a szívben lakozik, a kokárda csak a külső megjelenítése. De azért jó lett volna.

Szník pík

 Munkahelyi titoktartást nem sértő kép a hétköznapjaim illusztrálásaként.

Cabinteely Park

Régen vagy nem hallottam, vagy nem hallottam meg azt a sztereotípiát, hogy Írország a szép parkok országa is. Mióta itt vagyok, többen is mondták, de ami fontosabb, saját szememmel is tapasztalom, amikor csak időm engedi. Ezen a hétvégén a gyermekek számára hatalmas játszóteret, a nagyobbak számára erdei tornapályát tartogató, éppen virágzó Cabinteely Park volt a levegőzés színtere.

A játszóterekről majd később következik egy átfogóbb bejegyzés.

No butter

A minapi bejegyzés kommentjeinél szerepelt, hogy a bother kifejezést nehogy felcseréljük a brother vagy brothel szavakkal. Megtoldanám, a butter (vaj) kiejtése is hasonlít hozzá.

S ha már ideráncigáltam a vajat. Említém egykor a sós vaj, margarin ügyét, hogy én otthon a Bords Eve megjelenése óta rabja vagyok, de nálunk mostoha sorsa van a sózott kenyérrevalónak. A tengeri sós Rama is hamar eltűnt a polcokról, ami pedig van, és sós, eszméletlen drága. Itt éppen fordított a helyzet. Nagyítóval kell keresni az olyan vajat, amely nem sózott. A mai napon a cégen belül is beszédtéma lett. Az egyik román srác kérdezte meg az íreket, miért sós minden vajuk? Visszakérdeztek, miért jó ha nem az? A fiú elmagyarázta, hogy ő úgy szereti, ha megkeni, megrakja és a végén sózza meg. Látszott az íreken, hogy nem értik. Ha egyszer megsózza a végén, akkor mi a különbség? Hacsak az nem, hogy így ő szabályozza a sósság mértékét, kockáztatták meg.

Ismételten felvállaltam az ütköző szerepét. Megpróbáltam felvilágosítani őket, hogy teljesen más az ízélmény akkor, ha a kenyér, vaj, feltét, feltét szendvicsnek a teteje sós, teszemazt a paprika vagy a paradicsom, mint amikor a kenőanyag. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember a zöldséget (hagyma, paprika) külön, a szendvicstől elválasztva teszi a szájába és azt megsózza vagy sóba mártogatja. Oké, tudom, egészségtelen a sok só, de vannak, akik így szokták meg, így szeretik.

A válasz az volt, miután láttam rajtuk, hogy megpróbálják elképzelni, hogy ez nem magyarázat arra, miért ne lehetne sós a margarin. Erre már nem volt mit mondanom.

Zárásként csak annyit, hogy akár sós, akár nem, a vaj-margarin háború itt is éles. "I can't belive this is no butter" hirdeti az egyik élelmiszerbiológiai termék, míg a másik a következővel vág vissza a margarinoknak: "Better than margarin" és a better szó át van alakítva butter-ré. Ám ha alaposan megnézzük, azt látjuk, hogy itt néhány cég leplezetlenül vállalja, hogy vajat és margarint is gyárt, ergo akármelyikről hisszük el, hogy egészségesebb a másiknál, vásárláskor mindenképp ennek a gyárnak a bevételeit gyarapítjuk. Okos.

No bother

A "no bother" a "no problem" itteni szinonimája. Az urban dictionary szerint (melyet bőszen bújok, mióta van netem az apartmanban) Írországban használatos. Van skót változata is: nae bother. Azaz, ha valakinek megköszönünk valamit és azt mondja, no bother, csupán annyit közölt, hogy szóra sem érdemes. Egyéb formulák: no problem, no worries, no sweat.