Plázázom

No, most lenne jó egy fürdőszobamérleg. A saját súlyomra nem nagyon vagyok kíváncsi, de arra igen, mennyit hoztam haza. Két és fél kiló krumpli, egy kilónyi zöldség, nyolcvan deka husi, fél kiló kenyér, egy késkészlet, egy vágódeszka stb. Mindezt egyetlen a hátizsákban. Igaz, a tartalék pólómat már nem tudtam visszagyömöszölni bele, magamra húztam szépen, és a fényképező is a nyakamban jött visszafelé. Amikor elindultam, csak annyit terveztem, hogy biciklizem egy keveset, és a baloldali közlekedés tanulását összekötöm azzal, hogy felfedezem a már többek által ajánlott Dundrum nevű helyet. Persze, gondolhattam volna, hogy pláza. Most már tudom. Az igazság természetesen az, hogy nem csak pláza. Olyan, mint Dublin külterületei. Nagyon öreg, nagyon szép utcák közé vegyült modern épületek. Ígérem, még írok róla, mert tudom, csak egy szeletét láttam a helynek. Csakhogy a plázában a szokásos felhozatal közt ott van a szokásos Tesco, nekem pedig lapult a zsebemben egy csinos bevásárló lista. Természetesen itt is van Tesco Club kártya. Az enyém magyar változatát elhoztam ugyan, de a forintjaimmal és az összes otthoni törzsemberségemet szimbolizáló plasztik lappal együtt kitettem a bőröndömbe. Nem valószínű, hogy a magyar Tesco kártyát elfogadja az itteni gép, de egy próbát megér majd. (Vicces lenne, ha működne. Otthon 200 Forint után jár egy pont, itt pedig 1 Euro után. Végre lenne egy pici szeglete a világnak, ahol a nemzeti pénzünk erősebb lenne az európai valutánál.) A boltok közt természetesen a ruhaüzletek száma a legnagyobb. Lehet pfujolni, de egy cipőüzleten kívül egyikbe sem mentem be. Oda is csak azért, hogy belőjem a futócipők árát. A kedvencem is megvan már, az ESOMS nevű könyv és újságbolt.  És nem kis örömmel töltött el, hogy itt is van running sushi. De mindent a maga idejében. A plázában van mozi és McD-KFC-PH-TGIF sarok is, de külön bejáratú épületrészben. Így nem terjeng a gyorsbüféillat az üzletek közt. Az egyik sarokban épp zene volt. Az Ireland Got a Talent (itteni Megasz**r / X-F**ktor) egyik versenyzője mutatta meg élőben, milyen kincs rejtőzik a torkában, majd kérte a jelenlévők szavazatait. Operabetéteket énekelt és az én botfülem szerint tökéletes, kristálytiszta hangon. A plázát elhagyva megpróbáltam ugyan sétálni, felfedezni a jégpálya mögött bújkáló templomot, majd két keréken igyekeztem felderíteni a környéket, de a plusz kilók a hátamon arra ösztökéltek, hogy inkább induljak vissza. Dundrum nincs messze, sokszor fogok én még oda menni. Talán már holnap.

Ébredés

Nem akaródzik még kinyitni a szemem. Az álom már elpárolgott. A gondolataim ma úgy döntöttek, hogy nem szelíden, simogatva, hanem bakancsos lábbal széttaposva űzik el a képzelet világát az elmémből. Kár, pedig szeretek emlékezni arra, hogy mit álmodtam. Az első értelmes, saját gondolatom az - mint olyan sok esetben -, hogy „élek”. Még mindig. Az kinti fény a sötétítő és a lecsukott szemhéjam ellenére is bántja a szememet. Vagy csak képzelődöm? Ha napfény, akkor későre jár, ha a közvilágítás, az miért ilyen erős? Korán van még, ezt biztosan tudom. Aztán, még mindig lehunyt szemmel, próbálom kitalálni, milyen nap van. Kell-e munkába indulnom, vagy várhat-e még a felkelés egy picit. „Munkanap” - döntöm el. Számba veszem a teendőimet, és közben a telefonomért tapogatózom. Szeretem, amikor az ébresztőóra előtt kelek fel. Abban a hitben tart, hogy még nem lustultam el. Kikapcsolom az ébresztőt, s ha már a kezemben van a kütyüke, eljátszom a gondolattal, hogy küldök egy üzenetet egy családtagnak, barátnak, rég látott ismerősnek, hogy holnap ráérek, meglátogatom. Amíg azon gondolkodom, ki legyen, kintről a folyosóról idegen nyelvű kiabálást hallok. Egy mukkot sem értek belőle, de mégis tudom, hogy valaki egy másik valakit noszogat, mert el fognak késni. Magamra veszem a nógatást, aztán a papucsomat (gyenge szójáték, sajnálom, nemrég olvastam Bogdánt), és elindulok a fürdőbe. A tükrökben meglátva magam hirtelen a helyére kerül minden. Nem a kinti ordibálás volt idegen nyelvű ezen a helyen, hanem az én gondolataim. Nem megyek én holnap semmilyen rokonhoz, baráthoz, mert több száz kilométerrel odébb vannak. Vagyok. Még jó, hogy nem küldtem SMS-t. Aztán az egész átcsap egy déja vu érzésbe. Ezt az egész SMS dolgot már átéltem a héten egyszer. És ezt az egész ébredési folyamatot is sokszor végigjátszottam már az elmúlt két hétben. Benyitok a fürdőszobába. Mindkét villany ég. Elmosolyodom. Egyszer csak megváltozik ez is. És az ébredések is.

Enyiiiiim

Három üveg amúgy is leértékelt Uncle Ben's szószhoz adták.
Jöhet a sült-párolt zöldség és egyéb wokos finomság korszaka.

Bónusz: Ilyen márkanév nálunk nem létezhet, itt igen.

Momentumok

Az első reggelem
Kilépek a házból, felnézek az égre. Egy madár köröz fent. De nem galamb, vagy veréb. Egy sirály.

A lakáskulcs
Az ingatlanügynökség képviselője, egy nagyon elegáns, magára sokat adó fiatal hölgy, Nicole. (Hallod, Gyuri, nemcsak Párizs van tele tip-top nőkkel. :- ) Megkér, hogy az apartman kulcsát én vegyem le magamnak a kulcskarikáról. Ez ugyanis számára egy lehetetlen feladat a műkörmei miatt.

Az első vajas kenyér - alma reggelim
Déja vu. 2000. Los Gatos, California

A tenger
Másodszor vagyok itt. Ismerősként üdvözlöm. És mielőtt hátat fordítok neki, azt suttogom, amit a Dunának tettem harminc éven át: viszlát, még találkozunk.

Eső és madárdal

Azt hallom, hogy Magyarországon esik a hó és a nemzet ismét egyként reggeli tornára ragadtatja magát. Ki félkaros seprűvel, ki hólapáttal végez testmozgást. Kivéve a trehány szomszédokat, akik sohasem sepernek, csak sunyítva várják, hogy valaki helyettük is elvégezze. És ilyen disznó szomszédja mindenkinek van. Szóval, ismét csak a fél nemzet...

Miközben egyik felem annak drukkol, hogy essen tovább a hó, hogy síelni, snowboardozni szerető ismerőseim csúszhassanak, a másik azt kívánja, hogy többiek számára legyen kedvező az idő, akiknek már elegük van a télből, itt csendben tavaszodik. A múlt héten még itt is a fagy visszatértét ígérték, volt is hideg, pénteken havazott is (egy milliméternyit), vasárnap ellenben már beleizzadtam a télikatomba. Tegnap megvolt az első eső, és ezt külön kiemelném. Félre a sztereotípiákkal: nyolc egész napot töltöttem itt eső nélkül!

Ma reggel pedig madárfüttyre ébredtem. Január 26. Azt hiszem, itt vége a télnek.

Palánk utca

Az épületkomplexum, amelyben lakom, egészen takaros kívülről. A belső tere is aranyos. Fák, díszavar, padok. Látszik, adtak a tereprendezésre, nem úgy, mint a budapesti lakóparkunkban. Az összképet azonban jelentősen rombolja, hogy közvetlen mellettünk egy befejezetlen építkezés van. Csupasz betonvasak merednek az ég felé, tizenhárom emeletnyi vakolatlan toronyház unatkozik szürkén. A két világ közti farost palánk pedig nem elválaszt, inkább hívogat. „Gyere, mássz át rajtam, lépj be a pusztulatba.” Ezt az érzést, amit akkor érzek, amikor egy nyüzsgő nagyváros közepén, a betondzsungelben hirtelen kihalt, néptelen területre érek, és azonnal megszáll az „egyedül vagyok a világon” révület metromantika* névvel illetem. Ha pedig az ilyen terület el van zárva előlem, azonnal jön a késztetés: menjek be, másszam át, küzdjem le. Sokszor hiszem azt, hogy ezt illik titkolni. De most is bebizonyosodott, nem vagyok egyedül.
Csütörtökön kezdték, két jómunkásember hatalmas feszítővasakkal nekiállt leszedni az OSB lapokat a tartójukról. Azt hittem, valami beindult, nemsokára folytatják az építkezést. De nem, csupán hegesztett, betonvas-kerítéssel magasították, erősítették meg a palánkot, és hatalmas KEEP OUT! táblával intettek mindenkit, hogy kívül tágasabb. Hogy ez mennyire nem mindennapi, misem bizonyítja, hogy szombaton két bámészkodó vizslatta a kerítést, és mivel a szomszédból léptem ki, engem kérdeztek, mi történt itt. Felhomályosítottam őket, hogy pár napja lakom itt, úgyhogy fogalmam sincs.

Aztán vasárnap megláttam őket. Ketten voltak, tizenhárom körüliek. Másztak. Ahogy minden fiatal mászik. Amikor belóg a sportpályára, kilóg az iskolából, lerövidíti az utat hazafelé, körtét csen a gazdától, átugrik a szomszédba rúgott labdáért... Míg a világ, világ. Talán még örültek is, hogy nem csupasz falapra kell mászniuk, hanem az acélrácsba kapaszkodva könnyebben jutottak át a kerítésen. A gyermek a lelkemben örült és integetett nekik. Ők észre sem vettek. Vagy ha igen, ellenséget láttak bennem – egy felnőttet. Mi vagyunk az ellenség, mert KEEP OUT táblákat teszünk a játszóterükre. Mert elrontjuk a játékukat. „Hajaj, a fiatalság vidám, ártatlan játékai.”**

* ezt a metropolisz-romantika akar lenni

** Astrid Lindgren: A nagymufti kincse

White Rock

Szavak nélkül.

Bónusz: mivel az élmények közt volt játszótér, tengerpart, repülő és vonat, óhatatlanul eszembe jutott ezt. Még az álom is összejött este.

I want to ride my....

Nemes elhatározás a pénztelen, kezdő, külföldre szakadttól, hogy az első fizetésig mindennemű kiadást minimalizál, későbbre halaszt. A környéket maximum gyalog fedezi fel. Étkezése főként vajas kenyér + alma.

Ismerem, milyen ez. Amerókában hasonlóan tudtam nagyszerűket spórolni. De átok rá és rám! Mindezen elhatározás sajnos csak addig tartott, amíg el nem jött az első hétvége és pártfogóim el nem kocsikáztattak a maximum tíz kilométerre levő tengerpartra. Amikor megláttam, hogy szinte karnyújtásnyira milyen szép park, játszótér, tengerpart leledzik, megváltozott a lelkes kezdő lelkiállapot, még lelkesebb lett, de már ezt üvöltötte bennem:

J Á R M Ű V E T,  D E  M O S T !

És amikor fáradtan, izomlázasan hazaértem (mert nem voltam szokva, hogy gyermekeket hintáztasak), és lemostam a sós-tenger-illatot a lábaimról (mert nem bírtam ki és belegázoltam), rögtön az Argos katalógust kezdtem bújni. Az otthoniaknak kedvéért, ez a régi Quelle katalógusokra emlékeztető, röpke 1700 (!) oldalas olvasmány azért van nálam, mert P-ék úgy gondolták

1. megismerkedhetem az itteni árakkal

2. nyelvgyakorlásnak sem utolsó, olyan, mint egy kétezer oldalas I ♥ Words

Én pedig hozzáteszem:

3. ajtótámasznak sem utolsó

Mert bár nagyon tetszik a nagyon modern és nagyon új lakás, de halálra idegesít, hogy minden ajtó automatikusan becsukódik. Néha szeretném nyitva hagyni olyikat, kiváltképp, amikor porszívót vagy valami ilyesmit cipelnék és mindkét kezem teli.

Van még egy motiváció a kerékpárvásárlás mielőbbi nyélbe ütésére. Magyarországon ugye van a „kerékpárral a munkahelyre” mozgalom. Meghirdetik, lehet hozzá csatlakozni, aztán naplózni, ki mennyit járt. Lehet kapni szóróajándékokat, felkerülni a dicsőségtáblára és ehhez hasonló mókás dolgok. Itt egy kicsit komolyabban adják elő. Aki szeretne kerékpárral járni az irodájába, az szépen megkeresi a főnökét és előadja neki. Azt is elmondja, honnan és melyik bicót szeretné a feneke alá kaparintani. A cég befárad a boltba és megvásárolja(!) a dolgozójának a kerékpárt. Ezt a cég, mint költséget leírja (vagy valami ilyesmi, tehát neki jó), a dolgozónak pedig levonják a béréből. Azaz nem az adózás utáni, kevesebb pénzéből veszi, hanem meg sem kapja az árát, tehát csökkenti az adóalapját.

Hát nem elmés? Nálunk az egészségpénztárakon keresztül lehet valami hasonlót intézni, de egyrészt nagyon sokat mozog a pénz, feleslegesen belekerül egy harmadik nyerészkedő szereplő (az EP), és nagy a rizikó, hogy az ember úgy jár, mint én, hogy év végén kap egy szép levelet, hogy azt a bizonyos sportszert jogtalanul vette EP-re, úgyhogy fizesse vissza, vagy fizessen be 30% adót. No, ez itt nincs biciklire. Csak a cég vegye meg.S most azt csiripelik, ezt a rendszert szeretnék most eltörölni. Ezért kellene minél hamarabb keríteni egyet. Ez a hivatalos indok. A nem hivatalos viszont, hogy hív a tengerpart. De gyalog messze van.

Kezdetek

Beköltözésem estéjén elmentem vásárolni. Vettem konyhai dolgokat, élelmiszert, szemeteszsákot. Aztán, amikor kipakoltam, szembesültem azzal, hogy mennyi minden kimaradt. Aznap egy előadás miatt későn értem haza, de nekiálltam kicsomagolni a legfontosabb elemeket. A hűtőt, vízforralót.

A második estén vásároltam tisztítószereket. És a legfontosabb bútorokat derekasan lepucoltam. Aztzán bekucorogtam egy sarokba és olvastam éjjelig.

Most ott tartok, hogy ezt nem folytatom minden áldott nap. A listám már kész, mi hiányzik még, hogy lakásnak nevezhessem ezt a helyet és az egyik hétvégi napon nagytakarítás következik, akár tetszik a buci fejemnek, akár nem.

Első képek

Még rendezetlenül, és még nem tőlem. Zömmel P készítette a 700 fontos fényképezőjével (most tessék irigykedni), mert annak a látószöge jobban befoadta a pici helyiségeket.

A hely, ahol élek

A lakhelyemre rosszat nem mondhatok. Ezt az elején leszögezem. A fenekem alá tolták, mire kijöttem le volt zsírozva, csak a papírokat kellett aláírnom. Fizetést is kapok majd annyit, hogy fizethessem. Mit mondhatnék rosszat?

Tényszerűen annyit, hogy helyileg az irodaház komplexum közelében épült, ahogyan sok más apartmanház is. Igényes, odafigyeléssel készült. A lakásom modern és teljesen felszerelt. Az épületben van biciklitároló. Az épület akadálymentes. A folyosók szőnyege süppedős. A bejárata modern. A közös udvar parkszerű. De az átadás, vagy igazi beindulás előtt üthetett be a válság, mert az összkép felemás. Minden kész, de a liften belül még ott a faborítás. Az alsó két szint (garázsok) lépcsőháza már burkolat nélküli. A garázs szinte csupasz beton.

(a liftben még ott burkolat)

A közvetlen szomszédságban egy befejezetlen építkezés szomorkodik. Szürke falak merednek az égnek, több tucat ablaknyílással bámulják az általunk belakott testvéreit. Megtudtam, már évek óta áll. Kiváló paintball vagy parkour helyszín lenne, illetve kiválóan sci-fi helyszín. A mi épületünk lakott ugyan, de a földszintjére álmodott üzletsorból semmi nem lett. Üresen konganak.

A munkahelyemre tíz perc alatt jutok el gyalog. De csak azért, mert a fékész épület telkét meg kell kerülnöm. Amúgy öt lenne. És végig félbehagyott épületek közt járok. Az egyik mellékes kis placcot a gördeszkások vették birtokba. Csövekből, rámpákból kiváló gyakorlópályát építettek maguknak. Ezen keresztül közelítem meg minden reggel az irodaházamat. Kedvem lenne ugrálva, szaltózva közlekedni a kiszögelléseken. No, majd pár hónap edzés és kicsit lengébb ruha. (És a szaltó akkor sem.) Van már terepem is. Utam egy nem túl forgalmas betonlépcsőn keresztül vezet. Egy hét alatt még senkit nem láttam ott. Elhatároztam, ezen fogok lépcsőzni. Már csak tornacipőt kell szereznem.

A lakásom modern és vadonatúj. Amíg nem illatosítom be, vagy nem kezdek füstölőzni, minden áthat az újlakás-szaga. Akárcsak három éve Budapesten. Csak ezt nem én rendeztem be. Készen van. Bár nem az én ízlésem, de el kell ismernem odafigyeléssel bútorozták be. Fekete és fehér és üveg. És - nem győzöm ismételgetni - új. A bútorokon, függönyökön még ott a gyártó cédulája. A konyhagépek nincsenek kicsomagolva. Van kenyérpirítóm, vízforralóm, mikróm, sütőm, tűzhelyem, mosogatógépem, hűtőm, fagyasztóm, mosógépem, szárítóm, porszívóm és vasalóm.

Az ágyam hatalmas. Az amerikai szállásom jut róla folyton eszembe. Ott is egyedül foglaltam el a dupla fekhelyet. Ott is vegyes érzésekkel aludtam el benne. Erről is lesz még írás. Ahogyan a fürdőszobáról is.

Lee

Amikor megismertem Lee-t, nagyon elszégyelltem magam. Az általam eddig megismert összes Lee-vel ellentétben ő ugyanis nő. Méghozzá az egyik legbájosabb nő, akit valaha láttam. Amikor a lakáshoz közeledtünk, világossá vált előttem, hogy annak, hogy PPS, bankszámla stb nélkül megkapom az apartmant, abban nagy szerepe van Lee személyiségének. P javaslatára köszönetképpen plusz a nemrég tartott születésnapjára vettem neki virágot. Egy biztos, hogy a cég maga és a dolgozói is nagyon sokat köszönhetnek neki. Nem csoda, hogy külön „köszönöm” dukál Lee-nek. A „thanks a lot” itteni köznapi formája a „thanks a milli”, de neki azt mondják. „thanks a mill’ Lee”.

Benyomások

Bicikliszerető nép. Ez látszik a kerékpárútjaikból, a mínuszban is lendületesen tekerő sporttársakból. A munkahelyem garázsában is rengeteg kerékpárparkoló van. De amikor először jártam az épület garázsában, azt hittem rosszul látok. Ez a látvány fogadott.

Nem mellesleg az állam támogatja a kerékpárral munkába járást. A procedúra valami olyasmi, hogy a munkaadóm veszi meg a biciklimet, és egy részét leírhatja a saját adójából. Nekem pedig levonják a fizetésemből, azaz csökkentik az adóalapomat, így jobban járok, mintha megkapnám a fizetésemet, levonnák a 42%-ot és abból venném meg a bringát. Ha minden igaz, ezt a kedvezményt nemsokára megszüntetik, ezért gyorsan kellene biciklit venni.

--

A fűre sok szépet lehet mondani nyáron, de talán még jobbat most, a tél kellős közepén. Most vagyunk két fagyos periódus közt, épp elolvadt minden és a fű zöldell. Nem harsog, nem simogat, de nem is kókadozik, nem sárgul.

--

Beszéltem már pár hivatalos szervvel, de még egyszer sem ismertem fel a hadarásukban az address szót. Valami mást mondanak helyette. Ideje elkezdenem a magammal hozott nyelvleckéket. Nem csak e miatt a szó miatt.

--

A közlekedésről még bizonyára születik egy (több?) hosszabb bejegyzés. Az első benyomásom itt is, akárcsak Amerikában volt anno, a fegyelem. Itt nem láttam olyat, hogy az egyik sáv egyenesen megy, a másik jobbra kanyarodik, és az egyenesen tartóban harminc autó áll egymás mögött, akkor sok paraszt kivágódik a jobbra tartóba, majd a legelején visszakéredzkedik. No jó, a halványpiroson ők is átcsúsznak, főleg az olyan helyeken, ahol 2-3 másodpercig tart a zöld. A buszsáv itt is tilos zóna, nagyon büntetik azt, aki rajta közlekedik. Ám este hét és reggel hét között szabad a használata bármely járműnek. Ésszerű, nem?

--

Thanks a lot. A nyelvórákon én még ezt a kifejezést tanultam. Itt ennek már a fokozása él a köznyelvben. Tanks a milli. (A million-ból rövidítve.)

--

2008-ban egy nagyon barátságos, kedves, tiszta Dublint láttam. Turistáknak valót. Bár G. nevű barátném elmondta, hogy párjának nem volt ilyen szerencséje, csupa rosszat tapasztalt itt. Én azért biztos voltam benne, hogy az igazság itt is középen van. Csak meg kell látni a jót is, rosszat is. Pár éve nem láttam szemetelést. Most már igen. Valószínűleg fiatalok piálós helyét láthattam, rengeteg eldobott üveget. És nem meglepő módon a Microsoft irodaház előtt százával az eldobott csikkek. A benti dohányzási tilalom miatt.

--

Annak idején mi szégyelltük a magyar nyelvű táblát Bécsben, hogy "Ne lopj magyar!". Itt a ne pisilj tábla lengyelül szól. A ne parkolj tilosan tábla lengyelül szól. Jelzés értékű...

Beköltözés

Az apartman keresése még decemberben elkezdődött. Ám azt a bölcs tanácsot kaptam, hogy amit akkor kinéztem, felejtsem is el, valószínűleg elkél januárra. Majd a kijövetelem előtti héten vadászunk. Pontosan így történt. A kiszemelt apartman elment, került helyébe nem egy másik. Az áruk 900 és 1000 euró között. Per hó. Igen. És még vigasztaltak, hogy a gazdasági válság miatt ilyen olcsó.

Annakelőtte ugyanez a kategória 1300-1400 volt. A leendő cégemtől egy Lee nevű, általam még nem ismert személy (XA) kereste fel a címeket sorra, és küldte nekem a fényképeket. A kedvessége, az utánajárások zöme kezdett kényelmetlenné válni a számomra, így egy bizonyos apartmannál maradtam, amely a fényképek alapján a legjobban mutatott. Kértem, azt szerezze meg nekem.

Ezzel elkezdődött egy ördögi kör, melyből a mai napig nem sikerült kijutnom, bár már látszik a kiút. Nem szeretnék untatni senki, ezért csak nagyon röviden. Ahhoz, hogy legális munkaerő legyek ebben az országban, szükségem van egy ún. PPS számra (kb. az adószám és a TAJ szám együtt). Ahhoz, hogy ezt megkapjam, szükségem van egy itteni lakcímre. Ahhoz, hogy a lakbérleti-szerződést megkössük, és igazolni tudjam a lakcímemet, az ingatlanügynökség kérte a PPS számomat, munkaszerződésemet, bankszámlaszámomat. Amúgy bankszámla nyitáshoz szintén kell a PPS szám.

Sakk-matt.

Majdnem.

A főbérlő végre beadta a derekát. PPS, szerződés, bankszámla, telefonszám nélkül elfogadott albérlőként egyetlen feltétellel: én írom alá a szerződést. Ezt hétfőn délben ütöttük nyélbe. Ekkor ismertem meg Lee-t. (lásd Lee) Elmondták, mit és hogyan kell majd intézni. (Gáz, villany, internet) Kaptam kulcsokat. És ennyi. A fenekem alá lett tolva egy lakás. P volt olyan kedves és vett nekem egy starter kit-et, paplan, párna, huzat, némi élelmiszer, mosószerek, tányér, evőeszköz. Így akár aznap beköltözhettem volna, de P kislányának unszolására maradtam náluk még egy éjszakát. Könnyű a jó körülmények közt ellustulni.

Kedd este aztán végleg elfoglaltam a szállásomat.

A kiutazás maga

Harmadízben jöttem Dublinba. Legutóbb egy hónapja. Semmi különleges érzésem nem volt ezzel kapcsolatban. Két dolgot tartottam csupán észben. Megkérdeztem az Alpok hegyeit, hogy várják-e már Nórit, aki nemsokára hódeszkázni utazik közéjük. Azt recsegték a gleccsereikkel, hogy igen. Anglia felett pedig integettem Andinak, hiszen megígértem neki, bár nem tudom, pontosan merre is van Bristol. Mindegy, a kézmozdulataimat nem csak nekik szántam. Noel, Ancsa, Lily, Péter (Törökéktől). Juhúúú! Üdv mindenkinek odalent!

A leszállástól kezdve egy hatalmas déja vu volt az egész. P a reptéren várt, náluk aludtam, reggel a gyermekei dörömböltek az ajtómon és végeláthatatlanul szórakoztattak, oktattak, beszéltettek. Amíg csak el nem indultak iskolába. Mi pedig a munkába.

Útravaló

Amikor elmondtam sokaknak, hogy kiköltözöm, többen, a kornak megfelelően egy videóval reagáltak, kedveskedtek, célozgattak. Íme a top 3 (Petinek ajánlva, de saját összekötő szöveg nélkül.)

Breakfast at...

Kiköltözni Írországba és itt dolgozni - ez nem egy friss ötlet volt. 2003 volt talán, amikor először felmerült. 2008-ban már jártam itt. Azzal a céllal vettem repülőjegyet, hogy munkát keresni jövök bő egy hétre, de mire kijöttünk, addigra világossá vált, hogy erről le kell mondanom egy időre. (Egy beteg szív meggyógyítása fontosabb volt mindennél. És a mai napig azt mondom, megérte.) 2010 novemberében aztán ismét felmerült a kérdés irányomba: jönnék-e? Mondtam: igen! Újabb kérdés: akkor is, ha Írország a csőd szélén áll? Mert ugye hallottam a híreket? Mondtam: Hőőőőőőő! Egy ideje nem engedem a híreket a fülembe, nyár óta nem tévézem, úgyhogy kértem egy kis időt tájékozódni, megrágni dolgokat.

2010. december 13-a, hétfő volt a nap, amikor nagy levegőt véve azt mondtam: legyen. Akkor még csak P hangja biztatott a fejhallgatómban, hogy jöjjek. „Nagy kaland lesz.” „Ha nem tetszik, legfeljebb visszamegyek.” Aztán még valaki biztatott, aki talán nem tudja, de számomra fontos volt a véleménye. Aztán a hét során egyre többen. Családtagok, barátok. Mindenki azzal szembesített, amit én magam elfelejtettem már. Hogy évek óta ezt terveztem. Hogy bánni fogom, ha kihagyom.  Én pedig vártam a telefont Dublinból. Vártam. Vártam. Mint egy rosszul induló randevún a Nyugati órája alatt. Amikor az ember felváltva remél, morog, topog, monológokat mond, az óráját lesi, fogadkozik, lemond, és újfent remél. Pénteken aztán befutott a hívás. Három kérdést kaptam csupán. Szeretnék-e itt dolgozni? Mennyi fizetést kérek? Együtt tudunk-e reggelizni itt, Dublinban, vasárnap.

Igen. Én is megdöbbentem.

December 18-án Budapesten havazni kezdett. Bezárt Ferihegy. Aztán kinyitott, de töröltek minden járatot, kettőt kivéve. Az egyik az enyém volt. Egy szerencsemanó ülhetett az egész utamon. Dublinban P házában aludtam. A családja annyi vidámságot, pozitív energiát adott pár óra alatt, hogy minden őszi rosszkedvem elhessent. A reggeli csodálatos volt. Tulajdonképpen megegyeztünk abban, hogy jövök. Jöhetek. Nem volt indokom azt mondani, hogy nem. Bár a családommal még szerettem volna ezt megbeszélni, mielőtt végleg igent mondok.

Este már Budapesten voltam. Ferihegy középtávú parkolójában vakargattam a jeget az autómról és semmi, de semmi negatívat nem tudtam mondani az elmúlt 48 óráról. Egyedül azt, hogy még egyszer nem dőlök be az amerikai filmekben néha eldurrantott poénnak, hogy Amerikából elugranak Rómába pizzázni. Kiugrani Dublinba reggelizni egy egész napos móka. Már ha az ember aludni és fürdeni is szeretne.

P egykori munkatársam. Úgy 2003 vagy 2004 óta él és dolgozik Dublinban. Azóta agitál ő is, hogy jöjjek. Egy év után hozta ki családját. Két rettentően aranyos kisgyermeke van és útban van a harmadik. Felesége tündéri. Mit mondhatnék még róla. Rengeteg köszönettel tartozom neki. Vannak, akik a lelkemet simogatták, vannak, akikkel nagyszerű szellemi csatákat lehetett vívni, másokkal a fantázia birodalmában bolyonghattam együtt. P-nek az fogom majd az elszámolásnál halmozottan köszönni, hogy két lábbal a valós talaján állva éveken át rendületlenül húzott kifelé. Nem ígért, nem csábított, olyan kifejezéseket használt, hogy „Gyere ki és lásd.”, „Nekem hiszel vagy a szemednek?” A nagyon fontos dolgok kapcsán azt hiszem ilyen emberre van szüksége mindenkinek.

Búcsú

Ma elutazott valaki, aki fontos számomra. Hosszú órák alatt hazarepült New Yorkba, és majd csak karácsonykor jön ismét haza Magyarországra. Évekkel ezelőtt választotta ezt az életet. Ő sem sejtette, mennyire nehéz lesz néha. Én sem tudom, mibe fogok éppen. De az biztos, egy hét és tíz perc múlva megkezdődik az új életem.

De az új élethez, nos ahhoz meg kell kicsit halni. Sajnálom, tudom sokan nem szeretik ezt a kifejezést. Feldmár Andrástól veszem (Van élet a halál előtt?, ajánlom megtekintésre mindenkinek.). Egy párkapcsolat megkezdése előtt meg kell halni, egy hatalmas változás előtt az életünkben meg kell halni stb. Ha nem tesszük, nem fog működni.

Egy hete már ismerősökkel, barátokkal találkozgatom. Mindenkivel, akinek elmondtam, mit tervezek és akivel úgy érzem, jó lenne még egyet beszélgetni. Akár tetszik, akár nem, a számukra egy picit meg fogok halni. Nem lesz mindükre időm, amikor hazalátogatok, el fogunk távolodni (még jobban). Akárha nem lennék már. Nekem nincs gondom ezzel a halál képpel, mert végül is egykutya.

Tegnap előtt szembesítettek azzal, amit akaratlanul is tagadni próbáltam. az utolsó hétvégém jön. Ezt az utolsót megpróbáltam tartalmasan tölteni. Valamennyire sikerült. Köszönöm, PanKa! De csak most, vasárnap este kapott el az érzés, most jöttem rá, mit is csinálok én, és mit fogok még az elkövetkező napokban.

A populáris kultúra 'mocskában' két hasonló búcsúzást ismerek, amit talán tudat alatt most én másolok. Az egyik a Doctor Who negyedik spéci évadának (gyk 2009) vége, amikor a Doktor tudja, hogy meg fog halni, de előbb időn és téren utazva meglátogatja az összes számára fontos embert, akikkel öt éven át együtt küzdött, sírt, nevetett, futott.

A másik Neil Gaiman Sandman-jének búcsúzása. Amikor Morpheus téren és álmokon át utazva elköszön a számára fontos lényektől, mert tudja, hogy meg fog halni. Képregénytörténeti szempontból fontos jelenet, amikor elmegy galambot etetni egy kis európai országba, és az 1996-os amerikai képregény képkockáján a magyar olvasó megdöbbenve fedezheti fel a feliratot "Fűre lépni tilos". Igen, magyarul.

De nem erről szól most a bejegyzés. Hanem a búcsúról, a kis halálról. Még sokan állnak sorban, ma is jött egy levél "Előtte egy találkozó?" kérdéssel. Szeretném is, de dolgom is van. Ha valakivel nem jönne össze, kérem, ne haragudjon. A sorrendet, hogy kivel, mikor, kivel igen, kivel nem, én állítom fel, igaz, de akivel nem, azzal nem feltétlenül a nem akarás miatt.

Most megeresztettem egy telefont, hiszen van még valaki, aki talán nem tudja, akinek illene elmondanom.

Ezalatt el is szállt ez a búcsúzós, halálos érzés. Még van dolgom, folytatom.

Beköszöntő

Találkozóm volt ma kora reggel. Én majdnem elkéstem, mert éjjelbe nyúlóan beszélgettem egy barátommal. A barátom harmincon még innen, de már hét éve él az Egyesült Államokban. Ritkán jár haza. Régebben évi két alkalommal látogatott vissza a Szülőhazába, az elmúlt években már csak karácsony táján jut haza. Ilyenkor a lehető legtöbbet próbálunk találkozni, beszélgetni.

Akivel reggel találkoztam reggel, friss volt, korán kelt. Nem akart elkésni. Pedig tudom, valami programja volt. Rákérdeztem, mi lett volna az. Elmondta, egy barátjával találkozott volna, aki nemsokára indul vissza Spanyolországba.

Tűnődöm: két kezem már kevés, hogy megszámoljam Franciaországba, Svájcba, Norvégiába, az Egyesült Államokba, az Egyesült Királyságba, Írországba szakadt ismerőseimet. A fiatalság, a mai 18-23-as korosztály már egyáltalán nem kételkedik, hogy menjen-e vagy maradjon. A média és az ország vezetésének (előző, mostani egykutya) lassúsága félelmetes. Még mindig arról papolnak, hogy az orvosok elvándorlása mekkora probléma. Pedig nem csak ők: közgazdászok, ügyvédek, informatikusok hada áramlik ki az országból.

És most csatlakozom én is. Nekivágok. A cél Írország, Dublin. Az eső, a smaragdzöld fű (a kettő egymás nélkül nem megy), a leprikónok, tündérek és egyéb ősi mitológiák földje. Az EU tagságtól szárnyakat kapott, majd 2010-ben kipukkadt és csődbe ment ország.

Ez a blog - sokadik a sorban - egy magyar külföldön töltött mindennapjairól szól majd. Nincs megkötés, nincs koncepció, szabad gondolatáramlás lesz. Néha napló anyámnak, néhanapló barátaimnak, néha ujjongás, néha hangos gondolkodás, néha kesergés, ahogy esik.

Kezdetnek pedig a fenti gondolatmenet éppen megteszi.