When you are excited and grab your phone to
call or text him/her then you stop for a second. The fact you know
he/she is with someone having an important moment makes the thing you
wanted to tell small and unimportant and you put your phone down.
[...]
2012. november 21., szerda
2012. november 6., kedd
Aki keres...
Reggeli tornának is beillett amit ma reggel tettem. Napfelkelte - vagy inkább maradjunk annyiban, hogy kivilágosodás - után egy perccel Sandyfordból indulva végigtekertem a kerékpárutat a Grand Canalig és vissza. Odafelé magán az úton, a lehető leglassabban. Visszafelé ugyanazon az oldal, ahol értelemszerűen nem mehettem a kerékpárúton, hiszen a város felé igyekezte a kétkerekes-társak, ezért fent a járdán, de a lehető legközelebb a padkához.
Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.
Tettem mindezt azért, mert tegnap éjjel hazafelé menet egy munkatársam elhagyta a kulcscsomóját ugyanezen az úton. Jó kiscserkésznek lenni néha, főleg, mert megismerteti a világot. Eddig is volt némi fogalmam, mennyien járhatnak biciklivel a környékről a citybe, de most, hogy centik híján szembe mentem velük és a sebességem minimális volt, alkalmam nyílt rácsodálkozni a valós számra. A visszaút mondjuk negyven perc volt ezzel a sebességgel és ez alatt több mint kétszázan tekertek el mellettem a központ felé (valószínűleg mindegyikük azt gondolva, őrült vagyok, aki nem találja a túloldalon a saját sávját). S kifelé is mentek jópáran. És ez csak egy főbb út és nem a teljes reggeli minta.
Azért ez szép. Több ezer bringás reggelente csak befelé. Rendes bicó mögé csatolt egykerekes "pótülésben" utazó háromévestől hatvan-hetvenéves sportmamikig. Ki tandemmel, ki babetta-szerű motorral a lejtőn szigorúan csak a pedálokat használva; ki öltönyben, de a legtöbben szabályos bringás felszerelésben, tapadós latexben, sisakban és szigorúan láthatósági mellényben. A szabálytalankodók aránya magas. Úgy harminc százalék. Egy maga is bringával járó újságíró már megénekelte őket az itteni Metro-ban. Azért mert láthatósági karácsonyfát játszanak és a kerékpársávban mennek, már azt hiszik a közlekedési lámpa, a yield táblák, az egyirányú forgalom már nem vonatkozik rájuk. Aztán csodálkoznak, ha egy kocsi motorháztetején végzik.
A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.
A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)
A munkatársam is így végezte. Azzal súlyosbítva, hogy tetőtől talpig feketében és világítás nélkült tekert éjszaka. Behorpasztotta egy drága autó elejét és neki állt feljebb, hogy ő szabályosan a kerékpársávban ment. Biciklisként sem értek ezzel egyet. Látni és látszani, tanították a rohadványos szovializmusban is már az óvodában. Brazíliában nem oktatnak ilyesmit. Bár lehet, hogy ott nem csak hideg, de sötét sincs soha. Csak a fejekben.
A lényeg, hogy ma alaposabban megszemlélhettem a dublini bringás társadalmat. Ahogyan a maga mögött hagyott szemetet is a kerékpárúton. A piros lámpánál az MP3 lejátszóban kicserélt majd eldobott elemek, összetört macskaszemek és lámpák, fejhallgató, kesztyűk és zoknik, út mellett kicserélt gumibelső... ezek voltak a mai kutatómunkám gyümölcsei. A kulcsok nem lettek meg. Valószínűleg valamelyik hatalmas őszi levélkupac alján pihennek még mindig, melyeket nem túrtunk fel (pláne nem kilométer hosszan)
A történetnek a jóleső izomláz mellett két haszna van.
Az okos ember más kárán tanul. Én ráírtam a telefonszámomat a kulcscsomómra.
Megtanultam, hogy létezik egy LOST.IE című weboldal elveszett tárgyak keresésére és bejelentésére.
2012. november 3., szombat
Ritmus
"Nem félni kell tőle, hanem számítani rá" - hallottam a gondolataimat átszűrődni a konstans lihegésemen. Még egy meredekebb rész és ha azon túl vagyok, akkor tulajdonképpen felértem a Ticknock tetejére. De tudtam, ez az utolsó emelkedő az, ahol általában feladjuk. Ez a tudás megmérgezi az elmét, azt mondja, most is állj meg inkább,szállj le, told egy kicsit a biciklit. Senkit nem érdekel, ha nem mégy fel egyhuzamban. Ez ellen a gondolatsor ellen küzdöttem amikor a nyitó mondat csak úgy jött. Wow, gondoltam, milyen frappáns kis szállóige. Ha az ókorban találom ki, akkor lehet, hogy fennmarad a nevemmel együtt, ha százhúsz éve, akkor lehet, hogy Molnár Ferenc lenyúlja ("Mától kezdve én mondtam.") De manapság, mindösszesen annyit tehetek, hogy kiírom a Facebookra, hátha valakiben megpendít valamit. Halottak napja utáni reggelen különösképp.
Amíg ekképpen évődtem, szépen - és nagyon, de nagyon lassan - bevettem az utolsó tüdőköptető kanyart is. Még pár tucat nyomás a pedálon és fent vagyok a tetőn. Most már nem kérdés, hogy fel tudok-e jönni egy pihenővel a Ticknockra. Igen. És az a pihenő nagyon bánt, de a 45 fokos részt még mindig nem tudom megcsinálni úgy, hogy ne szívná el az erőmet a későbbiekről.
Az erdőszint felett, a rádiótornyok tövében végre napsütés fogad. Ám a fák hiánya egyben hatalmas erejű szelet is jelent. Pihegek, felveszek egy kapucnis pulcsit, öblögetem a számat - ilyen hidegben ivásról szó sem lehet, ha nem akarok ártani a torkomnak. Csendes még a reggel. A nap alacsonyan, az árnyak végtelen hosszúak és két futót leszámítva senki nincs még az ösvényeken. Csupán egy zömök, tehát nem karcsú, de annál szebb agancsú szarvas képviseli a vadéletet. Átszalad előttem, de aztán megáll, alkalmat adva, hogy megpróbáljam lencsevégre kapni. Aztán indulok vissza...
 |
| Szarvas néz le Dublinra a Ticknockról |
Nem tudom, hanyadszor tettem meg ezt az utat. És még rengetegszer fogom. Addig nem lesz nyugtom, amíg nem sikerül egy menetben feljönnöm. Aztán tovább. Ugyanígy vagyok mindennel. Black Rock és White Rock, Bray és Tallaght, a szép parkok, a tiszta ég. (New York után duplán tudom értékelni a hatalmas, szabad tereket.)
Mindezt csak azért írtam le, mert tudatában vagyok, hogy leült a blog egy kicsit. Amint már elsírtam korábban, elveszett az újdonság varázsa. Ismerősként köszönnek a sarkok, utcák, terek. A járatlan utakon is egyre jobban eligazodom. A mentális térkép szépen felépült, a napi, heti rutin kialakult. A magam ritmusát élem most már, ahogy mindenki, aki huzamosabb ideig él ésdolgozik egy helyen. Kevés az új, kevés az, amiről érdemesnek találok írni.
De azért vagyok, megvagyok, itt vagyok.
Üdv mindenkinek.
És mivel másutt lemaradt, kellemes novembert mindenkinek. : )
2012. szeptember 8., szombat
Hajnali részegség
Ahol egy van, ott több is van
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.
A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.
Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.
Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.
Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)
Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)
Ez nem egy mondás. Ez tapasztalat. S, hogy nem csak én vettem észre, azt bizonyítja, hogy filmesek előszeretettel felhasználják. Gondoljunk csak az Elveszett frigyláda nyitó képsoraira, ahol Indy hátára mászik egy pók, majd látjuk, hogy a segítőjén pedig nyüzsögnek. Ugyanígy voltam életemben, pl. a tengeri sünökkel. "Jé, de aranyos... Még egy... Azannya, nem tudok partra mászni mert minden centiméteren sün tanyázik". De ugyanez volt a darazsakkal nagyszüleim padlásán, a kéregetőkkel első pesti aluljárós átkelésemen, és még ezernyi dologgal.
A mai első részeget indulásom után pontosan harminc másodperccel láttam, ahogyan a teremgarázsunkba levezető rámpán imbolygott, és nem tudta, melyik szembejövő klónom elől kellene félreállnia. Meglepő módon jólnevelten 'reggelt kívánt. Aztán a sebes, de nem elég gyors utam során - nem értem hatra a tengerhez, pedig nagyon szerettem volna - meggyőződhettem, hogy a nyitó állításom szombat hajnalokon az ír, szigorúan 18 év alatti illumináltakra is igaz. Nem csak az én épületembe tért meg egy hosszú péntek éjszakáról a tántrgó kolléga, hanem szinte minden nagyobb kereszteződésben találkoztam egyedül vagy párosan dülöngélő fiatallal. A legszomorúbb az éjjel-nappali benzinkútról kioldlalgó trió volt. Együtt nem voltak negyven évesek és a kezükben levő sör bizonyította, az ifjúságvédelmi rendelkezéseket itt is csak napfénynél tartják be.
Így hát azon végképp nem csodálkoztam, hogy Seapointra leérve, a ruháimat egy öltöződobozban magamról ledobálva azt láttam, hogy a szomszéd blokkból egy fehér zoknis, szürke cipős lábpár nyújtózik a tenger irányába, gyanúsan mozdulatlanul. Nem örültem neki. Tudom, önzőség, de azért választom a hajnali órát úszásra, mert nem szeretem a nappali tömeget. Az utóbbi hetekben már heti kétszer jártam úszni és sosem volt annál felemelőbb, mint egyedül a vízben. Hát ma nem adatott meg. A másik oldalról nézve viszont én zavartam meg a lábak gazdájának hajnali bódulatát. Amikor becsobbantam a vízbe és tempóztam pár tucatot, kinéztem a parta és azt láttam, hogy az illető immár áll, és szemmel láthatóan a jelenlétemet próbálja feldolgozni.
Innentől kezdve le sem ült. Akárhányszor kipillantottam a partra a ruháimat, biciklimet ellenőrizendő - nem mintha tudnék kezdeni bármi is azzal, ha valaki felkapná a gönceimet vagy nekiállna elfűrészelni a lakatot - állva kémlelt valahová felém, vagy mögém, ahol a felhők miatt ma nem lehetett látni a felkelő napot. Már majdnem kiértem a partra, amikor megint megtapasztaltam a fenti érzést. Ahol egy van, ott több is van. A magányos alaktól odébb, nem a kiépített strandon, hanem a sziklás szakaszon hármal álltak és nézték elkékült aggyal a nemlétező napfelkeltét. Nem beszélgettek, nem csináltak semmit, még csak nem is meditáltak,csak meredtek keletnek, aztán, mire kiértem a partra, odébb bandukoltak.
Nem a felkelő nap hiánya miatti csalódás, nem is a hullámokból közeledő alakom késztette őket eloldalgásra, hanem egy csoport idős ember. Két nőiesen pici japán autóval (Yaris, Micra) valamit kerékpárokkal érkeztek. Kétség nem lehetett, ez a fél hetes találkozó nem véletlen, ez meg volt beszélve. Vékonyak, sportosak, és minimum ötvenöt éves mindegyikük. Kezükben törülköző. Annyi alkalommal láttam hasonló csoportokat a hegyekben túrázni, a parkokban bocce-zni vagy tekézni, mint hajnali részegeket, úgyhogy rajtuk sem lepődtem meg. Az ír öregek egy része nagyon sportos és aktív. Ez itt, hölgyeim és uraim, a Black Rock Úszni Sosem Késő De Mi Korán Úszunk csoport, adtam nekik vidáman nevet magamban, miközben én már megtörölköztem és száraz ruháimat kapkodtam magamra (miközben rájöttem, hogy mi volt az az érzés induláskor, hogy "valamit elfelejtek, valamit elfelejtek", de mindenki kibírt már valamennyi időt alsónemű nélkül.)
Miközben hazafelé tekertem rájöttem még egy dologra. Külső szemlélő számára a megjelenésem, és utána a csoporté szintén a fenti tapasztalatot hozta: ahol egy volt, ott több is lett. (Úszó.)
 |
| Seapoint, szeptember, fél hét |
2012. augusztus 25., szombat
Még mindig
Épp mostanság sírtam tele emaileket, telefonbeszélgetéseket (a blog talán kimaradt), hogy mennyire hiányzik a tavaly januári lét. Az, hogy minden új volt. A szokatlan magas ágytól kezdve, az utcára lépve tapasztalt különbségeken át egészen a nagy távolságú és léptékű dolgokig minden. Kár, hogy megszoktam. Törvényszerű, de akkor is sajnálom. Jó volt először szorongani a postán,esetlenül válogatni az érméket, szoktatni magam a közlekedéshez, nem találni citromlevet, tejfölt és élesztőt. A problémák zöme most is meg van, csak már nem ad ízt az életnek.
De tegnap valami történt. A postaládámban várt egy nagy, kékes boríték. Kézzel címezve, nekem, ír bélyeggel. Ez nem Magyarországról jött. Ez nem a világot járó ismerősöktől jött. Ez nem valamely hivataltól jött és ne is olyasmi, amit én rendeltem. Valaki itt gondolt rám és küldött nekem valamit. Az érzés, ami átrobogott rajtam, olyan volt, amilyennek a 'leszokott' dohányosok írják le a hónapok, évek múltán letüdőzött nikotinfüstöt. Ismerős és bizsergető és jó. Megint volt, történt valami itt, ami eddig nem. Kicsi 52 centes bélyeg és a nevem meg a címem kézzel. Ennyi kellett és jól éreztem magam. Akármi is van a borítékban.
Később rájöttem. Esküvői meghívó. Kedves. Ezt sem gondoltam volna. Hogy idegenként meghívnak. És ez is csak tetézte visszatérő kellemesség érzést. Évek óta nem hívtak esküvőre, pedig imádok járni.(Valószínűleg, mert újabb alkalom, amikor kedvenc tettemethajthatom végre - ajándékot adhatok.A tömeg miatt biztos nem.) De idén ez már a harmadik és bár az elsőre nem jutottam el, a másik kettőre elmegyek. Fogadalom.
A boríték még mindig bontatlan. Kajánkodott velem."Hagytam. Élvezze csak." Én meg élvezem az érzést amit okozott.
De tegnap valami történt. A postaládámban várt egy nagy, kékes boríték. Kézzel címezve, nekem, ír bélyeggel. Ez nem Magyarországról jött. Ez nem a világot járó ismerősöktől jött. Ez nem valamely hivataltól jött és ne is olyasmi, amit én rendeltem. Valaki itt gondolt rám és küldött nekem valamit. Az érzés, ami átrobogott rajtam, olyan volt, amilyennek a 'leszokott' dohányosok írják le a hónapok, évek múltán letüdőzött nikotinfüstöt. Ismerős és bizsergető és jó. Megint volt, történt valami itt, ami eddig nem. Kicsi 52 centes bélyeg és a nevem meg a címem kézzel. Ennyi kellett és jól éreztem magam. Akármi is van a borítékban.
Később rájöttem. Esküvői meghívó. Kedves. Ezt sem gondoltam volna. Hogy idegenként meghívnak. És ez is csak tetézte visszatérő kellemesség érzést. Évek óta nem hívtak esküvőre, pedig imádok járni.(Valószínűleg, mert újabb alkalom, amikor kedvenc tettemethajthatom végre - ajándékot adhatok.A tömeg miatt biztos nem.) De idén ez már a harmadik és bár az elsőre nem jutottam el, a másik kettőre elmegyek. Fogadalom.
A boríték még mindig bontatlan. Kajánkodott velem."Hagytam. Élvezze csak." Én meg élvezem az érzést amit okozott.
2012. augusztus 10., péntek
A Reggel
A legjobb reggel eddig. Az idő úgy hat óra körül. Talán kicsivel előbb. Az éppen felkelt nap a talpamat simogatja, de ha nem erőlködöm, hogy ezt lássam, hanem csak simán felfelszem a vízre, akkor a tiszta kék égen még a félhold látványa nyugtatja a tekintetem. Elnézem még egy darabig, aztán lefújom a pihenőt és úszom tovább. Ma először beúsztam a bólyáig. A parttól. Nehéz röviden megértetni. Ha apály van, akkor ugyan bejjebb vannak a bólyák, de mégis rövdebb a táv. Jó 50-100 métert lehet gyalogolni partja válogatja. Szóval teljes dagálykor a legnagyobb a táv. Még sosem úsztam le. A hatalmas hullámok közti vergődésem sosem volt elég rá. De ma minden más. Csendes, felhőtlen, tökéletes. A majdnem sima víztükör egyedül az ízében üt el a Balatontól, az érzés azonban ugyanaz mint a régi hajnali úszásoké. Persze mindehez öt körül kelni kell (ma ráadásul 4:20 lett belőle, nem tudom miért) aminek délután megvan a böjtje. De korán kelés nélkül a munkába nem ér oda az ember.
De kit érdekel a korán kelés. Olyan ritka együttállás a felhőtlen, széltelen, dagályos nyárvégi reggel... Ezért nem lehet mást tenni, csak feküdni a vízen és élvezni..
De kit érdekel a korán kelés. Olyan ritka együttállás a felhőtlen, széltelen, dagályos nyárvégi reggel... Ezért nem lehet mást tenni, csak feküdni a vízen és élvezni..
2012. augusztus 8., szerda
Olimpiál a Föld
Most jó magyarnak lenni. De bezomány. Említettem volt, hogy akár egy jól eltalált keresztmetszet, a cégemnél a benszülöttek mellett felvonul sok-sok náció: román, brazil, indiai, ukrán, lengyel, francia nomeg magyar. És amikor a munkatársam lelkesen frissítgeti a wikipedia magyar olimpiai éremtáblázatát, bizony jó odanézni. Még jobb lenne látni is a sporteseményeket, de technikai okok miatt az m1/m2 nem nézhető. Az RTE playeren pedig nyilván nem a magyar versenyszámokat szűrik ki. El lehet csípni ezt-azt, de ha valóban biztosra akarok menni, hogy lássam a győztes kenusokat vagy a magyar kézisek mai epikus küzdelmét Izlanddal, nos akkor más megoldást kell keresni.
De a lényeg a lényeg, mindenféle éremtáblázaton - jelenlegin, lélekszámmal elosztotton, all-time - nagyon jól mutatunk. Mint mindig. Gyermekkorom - kb. a Darnyi-Egerszegi-Csipes-stb éra - óta megszoktam, hogy kosárnyi csillogó éremmel jönnek haza sportolóink a világ minden szegletéből.
No, ezért furcsa látni és átélni, mit szurkolnak össze az írek Katie Taylornak. A törékenynek tűnő Bray-i születésű boxolónő ugyanis eme kis ország egyetlen reménye az éremre. Figyelem. Nem aranyéremre, hanem egyáltalán éremre. A mai meccse alatt tehát megállt az élet. Az irodában minden emeleten egy-egy képrenyőre tapadtak. Kifutottam a közeli étzedékbe, ott is állt a kávéfőzőgép és egyikben a rádiót, másikban a tévét szuggerálták.
No, ezért furcsa látni és átélni, mit szurkolnak össze az írek Katie Taylornak. A törékenynek tűnő Bray-i születésű boxolónő ugyanis eme kis ország egyetlen reménye az éremre. Figyelem. Nem aranyéremre, hanem egyáltalán éremre. A mai meccse alatt tehát megállt az élet. Az irodában minden emeleten egy-egy képrenyőre tapadtak. Kifutottam a közeli étzedékbe, ott is állt a kávéfőzőgép és egyikben a rádiót, másikban a tévét szuggerálták.
Katie győzött és bent van a döntőbe, azaz biztosan legalább ezüstérmes. És az írek tombolnak. Dícsérik, szeretik. Nem érdekli őket a döntő. Persze, végig szurkolják majd és titokban kívánják neki az aranyat, de nem ez a lényeg. Írország érmett szerzett idén. Múltidőben. Elvégeztetett. Ez ünnepli ma mindenki. Nincs itt találgatás, hogy hány aranyat várnak. Nincs kesergés, hogy négy éve több volt. Érem van. Öröm van.
Ismétlem, furcsa és érdekes ezt átélni, de legbelül marad az öröm, Magyarországnak sose kell ilyesmit átélnie. Hulljék mindig éremeső nagyszerű sportolóinkra.
--
Utólag kiderült, elég sok valótlanságot összehordtam a fentiekben. Először is az íreknek, kiderült, volt még esélye éremre és összesen ötöt sikerült összeszedniük. Aztán Katie döntő meccse alatt végleg megállt az élet. Nem csak pár percre, hanem például Brayben százak (ezrek?) követték a tengerparton a kivetítőn a meccset. De mindent felülmúlt a mai ünnep, amikor is az olimpikonok hazaértek, majd Katie-ék Braybe mentek. A sétányon tűt nem lehetett leejteni, és a hangulat leírhatatlan volt. Még a tévén át is megható. (Nem tudtam nem összevetni a piciny, harminc fős klub-beszélgetéssel, melyet Vácon szerveztek Gyulay Zsolt szöuli aranyérmei után. Mindez csupán a fentieket igazolja. Nagyon könnyű örülni sok-sok éremnek, de ez, ahol egy van, valahogy mindent visz.)
--
Utólag kiderült, elég sok valótlanságot összehordtam a fentiekben. Először is az íreknek, kiderült, volt még esélye éremre és összesen ötöt sikerült összeszedniük. Aztán Katie döntő meccse alatt végleg megállt az élet. Nem csak pár percre, hanem például Brayben százak (ezrek?) követték a tengerparton a kivetítőn a meccset. De mindent felülmúlt a mai ünnep, amikor is az olimpikonok hazaértek, majd Katie-ék Braybe mentek. A sétányon tűt nem lehetett leejteni, és a hangulat leírhatatlan volt. Még a tévén át is megható. (Nem tudtam nem összevetni a piciny, harminc fős klub-beszélgetéssel, melyet Vácon szerveztek Gyulay Zsolt szöuli aranyérmei után. Mindez csupán a fentieket igazolja. Nagyon könnyű örülni sok-sok éremnek, de ez, ahol egy van, valahogy mindent visz.)
2012. augusztus 2., csütörtök
Nyárbúcsú Brayben
Szerdán felvilágosítottak, hogy augusztus elseje az ír ősz első napja. Kinéztem azt ablakon. Oké, többet esett, mint a múlt héten, de a tendencia akkor is ugyanaz. Esik és süt minden nap, a tenger sem lett hidegebb még (többet kéne lejárni úszni).
Volt ám repülőnap Bray-ben még a nyárnak számító 28-án. Erről került fel néhány keresetlen fotó az albumba:
Url: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/BrayAirShow?authuser=0&feat=directlink
Ezt a linket a Google maga generálta és nem működik. Szép.
Próbáljuk meg így:
https://plus.google.com/photos/102784025938826552374/albums/5774363796343536625/5774363797506138210
Volt ám repülőnap Bray-ben még a nyárnak számító 28-án. Erről került fel néhány keresetlen fotó az albumba:
Url: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/BrayAirShow?authuser=0&feat=directlink
Ezt a linket a Google maga generálta és nem működik. Szép.
Próbáljuk meg így:
https://plus.google.com/photos/102784025938826552374/albums/5774363796343536625/5774363797506138210
2012. július 10., kedd
Szép napot!
Ittlétem óta most először hallottam valaki szájából a "Top of the morning to you" köszönést. Ez van, ha az ember munkatársai csak kis részben valódi írek. A multi-kulti erősen tönkrevágja a hagyományokat.
2012. június 23., szombat
Summersalut
Szép csendben túlfordtunk nyár delén. Június 20 volt az év leghosszabb nappala. Furcsa véletlen, de ez volt a leghosszabb munkanapunk is. Senkinek semmi kedve nem volt a nyakába venni a várost, a világot, figyelni, hogy éjjel tizenegy után még világos van. Pláne nem pogány rituálékon részt venni, mondjuk tüzet ugrani. Valahogy minden összejött, mint amikor a közelgő vihar kihat az élettani dolgainkra. No majd ma este. Körbenézek van-e Midsummer related event. Vagy bármi ahol esély van rá, hogy tündéreket és koboldokat látok.
Ha furcsa dolgok történnének a blogomban a jövőben, akkor tudja mindenki, hogy elcserélődtem.
Ha furcsa dolgok történnének a blogomban a jövőben, akkor tudja mindenki, hogy elcserélődtem.
2012. június 9., szombat
Gamble
A kulturális eltérések kismillió téren tetten érhetők. A "half ten" értelmezésében, kézfogásban, koccintásban, a hús átsütésének mértékében, a vég nélküli hajdujudúzásban és bábábábábábábábájozásban. Essen most szó - előrevetem nagyon felületesen - a szerencsejátékról. Még 2008-ban feltűnt mennyi könyvkészítő van Dublinban. Ahová a területtervezés lepottyant egy mini ABC-t és egy keleti takeaway kifőzdét, ott van Bookmaker is. Persze, volt ám nevetéssel egybefűzött szégyenkezés, amikor rájöttem, hogy ez a bukméker, azaz fogadóiroda. De akkor is meglepő, mennyire virágzó üzletág a szerencsejáték.
Otthon magam körül mindössze annyit láttam, hogy a nép kiéli magát a totó és hetvenféle lottó variációban. (Ha valaki szeretne képet alkotni, mennyi buki van a világnak ezen a felén, azt kell mondjam, épp annyi mint otthon lottózó.) Akiket elkap a gépszíj, azok pedig a kocsmai vesztőautomatákon teszik tönkre az életüket. Rendszeres és általános sportfogadás? Nálunk nem dívik. Itt igen. Túl sokat erről mesélni nem tudok, mivel egyszer fordultam meg egy ilyen belsejében, akkor is sikítva rohantam ki, amikor rámzúdították az egymásra tevések, kombinált fogadások útvesztő-szabályrendszerét. A lényeg, hogy nem csak fogadni lehet, hanem fogadásunk tárgyát (a futamot, meccset) tévéképernyőn követni is. S azt hiszem itt lehet mefogni annak egyik gyökerét, miért nincs Mo-n ilyesmi. Csak annyit próbáljunk elképzelni, hogy minden lottózót fel kellene szerelni két-három LCD tévével, sportcsatornák vételi lehetőségével...
Vannak aztán kaszinók. Puccosabbtól, a kocsma szerű elektronikusig. Ebben körülbelül hasonlít a két ország. S végül van a baráti, munkahelyi fogadás. Pontosabban nem fogadás, hanem sorsolás. A tegnap kezdődött foci EB kiváló példa ennek illusztrálására. Kell ugye egy sportesemény, ahol a kimenetek száma körübelül megegyezik azok számával, akik a cégnél éppen nincsenek úton, szabadságon és van kedvük játszani. Az EB-n tizenhat csapat indul. Tizenhat embert épp össze tudtak gereblyézni az ötletgazdák. A fogadók mindegyike betesz x összeget egy "kalapba", aztán mindenkinek kisorsolnak egy csapatot. A betett teljes összeget az nyeri, akinek a csapata nyeri az EB-t.
Ugyanezt a játékot eljátszották már lovas derby nagydíj idején, rugby szezon kezdetén stb. Számomra a legfurcsább, hogy olyanok mennek bele először a játékba, akik a hétköznapokon állandóan húzzák a szájukat, hogy nem jönnek el közös ebédre, de még a marketre sem, mert drága és nekik meg kell fogni minden garast. Azt kell, gondoljam (és lehet, hogy tévedek), hogy ők valóban azért játszanak, mert remélik, hogy megnyerik a pot-ot és egy picit jobb lesz nekik anyagilag.
Jómagam azt gondoltam, ez az egész a mókáról szól. Mint a közös foci, frizbi, paintball. A közös ebédek és kocsmázás. Botor módon azt hittem, akárki nyeri a többiek pénzét, másnap megjelenik pár rekesz sörrel és közösen elisszuk. Nem! Aki nyert, az mosoly nélkül, máskor elengedhetetlen vicces kiszólás mellőzésével, mohón eletette a pénzt.
No, ebben látom igazán a velejét a szerencsejátékhoz való hozzáállásunknak. (És ezért nem játszom velük az első alkalom óta.)
2012. május 11., péntek
Riadó
No, most megtudtam, mennyire higgadtan és józanul fel tudok öltözködni, be tudok dobni egy váltás fehérneműt, pénzt és kommunikációt a táskámba, amikor megszólal a riasztó a lakásban. A három percbe még az is belefért, hogy meggyőződtem, hogy ez nem az én lakásom füst- vagy betörés riasztója sikít, hanem az épület tűzlejzője, valamint az erkélyre kilépve alapsoan megnéztem, hogy a mi oldalunkon nincsenek lángok. Volt bennem késztetés, hogy gyorsan elpakoljak szem elől szennyest, széjjel hagyott újságot, könyvet, leveleket. Mégiscsak kinézzen valahogy az apartman, ha netán egy tűzoltó tiszteletét teszi, amíg távol vagyok. De aztán el is hessent egy pillanat alatt. Mint mondtam, józanul, higgadtan. Lakásból ki, lépcsőházban le, épület elé, a többiek közé ki.
Tűz nem volt. A riasztót, ha jól láttam, pár lakó kapcsolta ki, a kutya (értsd gondnok, hatóság) nem dugta ide az orrát. Tapasztalat: megismertem pár új arcot a lépcsőházból. Álmosság: maximális.
Tűz nem volt. A riasztót, ha jól láttam, pár lakó kapcsolta ki, a kutya (értsd gondnok, hatóság) nem dugta ide az orrát. Tapasztalat: megismertem pár új arcot a lépcsőházból. Álmosság: maximális.
2012. május 6., vasárnap
Száraz duatlon
A nagyérdemű most aztán végképp semmi hasznot nem profitálhat az elkövetkező pár sorból. Rögtön a legelején elmondom a tanulságot, aztán mindenki szépen be is fejezheti az olvasást. A konzekvencia így hangzik: kerékpártúrára csak felszereléssel szabad elindulni. Mini pumpa, pót belső, szerszámkészlet.
Murphy kaján kiegészítése: akkor sem úszod meg!
A mai napon 44 kilométert tettem meg. Elméletben kerékpáron, de a valóságban az utolsó hat kilométert és előtte vagy kettőt gyalog. A túra során három kerékpárbelső összesen négy alkalommal eresztett le. A három kivizsgált defekt mindegyike más-más helyen volt az abroncson.
Mi is történt pontosan? Elindultam két rendezvényre. Az első mintegy tíz kilométerre volt az otthonomtól. (Dunlin City) Oda minden zökkenő nélkül elgurultam. Majd elindultam a másik helyre (Citywest, Saggart). Ez egy 18 kilométeres táv. Valahol félúton éreztem, hogy a fenekem alatt a kerék már a felnin gurul. Apró pánik. Mit csinálok most ily távol az otthonomtól...? Buszra nem szállhatok a biciklivel. A LUAS-ról is lerugdosnak a bakancsos őrök. Az első benzinkútnál volt Air automata, de mattot adott, mint Kemplen Farkas sakk-gépe. Hiába dobtam bele pénzt, hiába nyomkodtam a gombokat, nem jött levegő belőle. Pár száz méterrel odébb egy Topaz kúton ingyen volt a levegő. Ott kiderült, ami bele megy a tömlőbe azonnal ki is jön. Ez biza nagy defekt.
 |
| Az első "szerelőműhely", Aldi parkoló |
Szerencsére megláttam egy Aldit. Ahol most a héten - ezt tudtam - kerékpárcucc-vásár van. Azonnal vettem egy pár belsőt, szerszámokat. Pumpát nem, levegő van a Topaz kúton. (Ez volt a nap legnagyobb hibája. Azt leszámítva, hogy nem vittem magammal cuccot, pedig otthon van minden. Belső, szerszám, pumpa.) Eltekertem Saggartba, majd onnan indultam haza. Egy kilométer után a kerék, immár az új belsővel ismét lapos volt. Mivel kutat nem találtam, betoltam a zájgot Tallaght-ba. Ott, isoraz, kerék leszed, belső ki, új belső be, kerék vissza, felfúj.
 |
| Második depó,Tallaght |
A vadiújonnan berakott belső egy perc alatt ott a kútnál leeresztett. Megnéztem. Míg az előzőnek a külső ívén volt a lyuk, ennek a belső ívén. Természetesen az ujjaimmal ellenőriztem, hogy nem maradt-e a külső abroncsban szeg vagy üveg, de ez a tény végképp megerősített, itt nem arról van szó, hogy ugyanott kiszúródik háromszor a köpeny, hanem egy nagyszabású pechsorozatról. Azt már nem is reméltem, hogy keréken jutok haza. Ott a kútnál megfoltoztam az egyik belsőt, de felfújva láttam, hogy ez a folt nem olyan, mint amit 24 órán át satuval (vagy itt téglával) préselek a tömlőhöz. Tudtam, hogy nem fogja kibírni, de elindultam. Tallagh és Sandyford közt minden eltelt percért, amit még tekerve töltöttem, hálát adtam. Aztán a Marlay park túlsó végén ismét csak kopogott alattam a kerék. Kicsit szomorúan bámultam a táblát, amely előtt épp álltam "Sandyford 6 km".
Peterdi Pálnak van egy története egy maratoni futóról, aki annyira lassú volt az olimpián, hogy már mindenki hazament a stadionból, mire ő befutott a célba. Na, valahogy így éreztem magam én is. Ám mint mindig, most is csak ezt mondhatom:
Peterdi Pálnak van egy története egy maratoni futóról, aki annyira lassú volt az olimpián, hogy már mindenki hazament a stadionból, mire ő befutott a célba. Na, valahogy így éreztem magam én is. Ám mint mindig, most is csak ezt mondhatom:
"Utólag már csak kaland."
 |
| Nagyon durva útvonalrajz (Nincs GPS-em, nem volt kedvem végigpötyögni minden sarkot.) |
2012. április 7., szombat
Mindig a lila úton (Howth körtúra)
Howth Dublin északi részén nyúlik a tengerbe. Ugyanis félsziget. És mint ilyen - akárcsak Tihany - szépen megkerülhető. A kijelölt turistaút a DART végállomásától indul és mintegy tíz kilométeres hatalmas kunkor után oda is tér vissza. Lilával jelölt a kis falatozóben ingyen beszerezhető térképen. de neve is van Bog of the Frogs Loop (Békák mocsara körút). Ennél többet nem is érdemes vesztegetni az útra. Szavakkal nehezen visszaadható. Itt inkább a képek beszéljenek.
Nem is szaporítanám a szót, csupán néhány megjegyzést fűznék a mai naphoz.
Jöjjenek hát a képek. Az album pedig ezen a címen érhető el: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HowthBiborTura
Nem is szaporítanám a szót, csupán néhány megjegyzést fűznék a mai naphoz.
- Tavaly már megpróbáltuk egyszer a túrát, de annyira esős napot választottunk, hogy teljesen elment a kedvünk tőle. Sajnálom! A mai napig!
- Ezen a szombaton viszont minden jó előrejelzést felülmúló szikrázó, nyárias nap volt. Én már a végén ujjatlan trikóban nyomtam és másnapra éreztem, hogy a fejem, arcom és vállam derekasan leégett.
- Ehhez is mázli kell, de épp akkor értünk a halászfalu részhez, amikor a hajnali halászat zsákmányát már feldolgozta az üzem és a kikötő dokkjánál kitettek hatalmas ládákat teli halhulladékkal (gerinc, fej).
- Ez egyrész sirály inváziót eredményezett. Másrészt csentünk a hulladékból és pár méterrel odébb nekiálltunk fókát etetni. Ennek haszonélvezője az a két turistapár volt, akik csodálatos teli képeket tudtak lőni a fókákról. Én a halas kezemmel nemigazán álltam a helyzet magaslatán.
- Az egyik pár hölgy fele amikor meghallotta, hogy beszélünk, megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Ez nem szokatlan eset. Ám az annál inkább, hogy nem értettem milyen nyelven kérdezte (inkább tudat alatt fogtam fel) és később is csak nehezen értettünk szót. A hölgy ugyanis Dániába szakadt magyar volt, párja dán és a kiejtése alapján nem sok magyarral tartja kint a kapcsolatot.
Mindenesetre érdekes találkozás volt. - Később is találkoztunk szembe jövő magyarokkal, de velük már nem álltunk le beszélgetni.
- A legtöbb nem bennszülött itt is olasz.
- Két helyen is lementünk egy öbölbe, ahol nem volt senki. Persze a minta ragadós, rögtön megjelentek mások is.
- Ezért volt necces elmenni egy helyre, ahol ki van írva, hogy ne tegyünk, de arra a negyed órára elfelejtettünk angolul. A meredek part képére most is megremeg a térdem. De megérte. Olyan gyapjas fűben még sosem hevertem mint ott.
- A nem tengerparti részről nem sok kép készült. Egyrészt tömve volt turistákkal, másrészt nem volt igazán látnivaló
Jöjjenek hát a képek. Az album pedig ezen a címen érhető el: https://picasaweb.google.com/102784025938826552374/HowthBiborTura
2012. március 17., szombat
A Szent Patrik napi parádé 2012
Korán van még. Szombat, alig kilenc. Dublin alszik még. Messze délen, a buszmegállóban - mely mellett eltekerek - egyetlen nő áll. Gondozott külső, csinos kabát, rezzenéstelen arc, mellyel a helyiek a buszt várják ezen a környéken. Egy, csak egyetlen apró részlet üt el a megszokottól: a narancssárga ajakrúzs. Ha a mai nap nem március 17 lenne, talán csodálkoznék. De ma nem teszem. Nemsokára ennél sokkal furább öltözetet látok majd mindenkin (és aki rám néz, detto). Ez a fiatal nő lehet, hogy csupán az ajakfényével tesz a színkavalkádért, de az is elképzelhető, hogy akárhová is tart, a cél közelében felölt egy pici méregzöld kalapot, vagy átvedlik tündérlánnyá esetleg nagy, (szigorúan!) háromlevelű lóherét mintázó napszemüveget biggyeszt az orrára. Ahogyan több ezren ma. Shamrock mintás harisnya, harisnyás pippi paróka - melynek narancssárgájába a mai napon fehér és zöld vegyül -, vagy pici koboldkalap a lányokon, csúcsos süveg, nagy kalap és söröskorsó a férfiakon. És mindenki vidám, ünnepel, s persze megtelnek a csapszékek.
 |
| Steampunk a domináns |
A parádé után bár nem szándékosan, de arra vitt az utam, ahol a menet végén szédszedték a díszleteket és kamionra rakodták az elemeket. Érdekes volt látni, hogyan hullik szét az egy alkalomra szóló varázslat. De semmi szomorú nem volt benne. A fellépők (kiállítók, szobrászok, artisták, pirotechnikusok, koreográfusok) fejben már biztosan a következő évre készülnek.
 |
| Ahol a mese és a varázslat véget ér... |
Aki nem riad vissza a száz feletti számtól, az kukkantson bele a galériába bártran.
2012. március 15., csütörtök
2012. március 10., szombat
Egy falat Wicklow Way
Rossz szokásom, hogy szembesítem az embereket azzal, amit valaha mondtak, állítottak. Mert az agyam sajnos ilyen, sok szemetet elraktároz. De most kíméletlen leszek magammal is. Egy éve ígértem, hogy idén tavasszal végigjárom a Wicklow Wayt. Ez egy 127 kilométeres túra a Wicklow hegységben, sok szállással, jelzéssel, térképpel. A hivatalos ajánló szerint legalább egy hét legyalogolni. Vadregényes hegyi ösvények, fenyőerdők, középkori látnivalók (köztük a népszerű Glendalough). Nem olyan hosszú, mint a Kéktúra, nem annyira felkapott, mint az El Camino. Kiváló alkalom lenne némi friss levegőt szívni, megtisztulni szellemileg, lelkileg. (Rám legalábbis mindig ilyen hatással van az erdő a huszadik kilométer után.)
Ám az elmúlt évben minden fogaldalmam ellenére nem hoztam fel a kondíciómat annyira, amennyire kellett volna (Ticknock még mindig nem megy egy menetben bringával.) Valamint a bakancsomat sem találom Magyarországon. De ezt már viccesen szoktam csak hozzátenni. A lényeg, hogy idén tavasszal nem lesz Wicklow Way túra. Elévelve. Aztán majd megátjuk.
A mai napon viszont legyalogoltuk egy részét. Egy erőltetett séta a Stackstown golfpálya melletti parkolóból fel a Ticknockra és vissza. A google mérőke szerint 9,1 km és másfél órán belül letudtuk. Az út nagy részét a Wicklow Way aranyos kis útjelzőtáblái szegélyezték. Ez hát Marlay parkból induló út első pár kilométere. (Illetve, ahogyan én szeretném majd csinálni, ezek lesznek az utolsó kilométerek, mert én Clonegal irányából járnám be.)
Az út egyik leghangulatosabb helye az erdő mélye, ahol a hatalmas, kidőlt fatörzseket ellepi a moha, a patak medrén folyamatosan csöpög a lecsapódó pára, a nap sugarakban tör át a magasban fölénk boruló lombtetőn. A másik emlékezetes hely a Fairy Castle nevű kőrakás, melyről csodás körpanoráma látható Dublintól Powerscourtig és még a Hell Fire Club sziluettje is kivehető.
Az a kis túra körülbelül képet adott arról
- mennyire vagyok formában (ezt a tempót kellene bírni egy héten át minden nap)
- mennyire változatos az út, mind szintkülönbségben, mind állagban
- mennyire gyönyörű az egész és mennyire szeretném valóban teljesíteni valamikor
Ezzel a tapasztalattal és a "most már nagyon szükségem lenne a bakancsomra" felkiáltással térek ma nyugovóra.
Ám az elmúlt évben minden fogaldalmam ellenére nem hoztam fel a kondíciómat annyira, amennyire kellett volna (Ticknock még mindig nem megy egy menetben bringával.) Valamint a bakancsomat sem találom Magyarországon. De ezt már viccesen szoktam csak hozzátenni. A lényeg, hogy idén tavasszal nem lesz Wicklow Way túra. Elévelve. Aztán majd megátjuk.
A mai napon viszont legyalogoltuk egy részét. Egy erőltetett séta a Stackstown golfpálya melletti parkolóból fel a Ticknockra és vissza. A google mérőke szerint 9,1 km és másfél órán belül letudtuk. Az út nagy részét a Wicklow Way aranyos kis útjelzőtáblái szegélyezték. Ez hát Marlay parkból induló út első pár kilométere. (Illetve, ahogyan én szeretném majd csinálni, ezek lesznek az utolsó kilométerek, mert én Clonegal irányából járnám be.)
Az út egyik leghangulatosabb helye az erdő mélye, ahol a hatalmas, kidőlt fatörzseket ellepi a moha, a patak medrén folyamatosan csöpög a lecsapódó pára, a nap sugarakban tör át a magasban fölénk boruló lombtetőn. A másik emlékezetes hely a Fairy Castle nevű kőrakás, melyről csodás körpanoráma látható Dublintól Powerscourtig és még a Hell Fire Club sziluettje is kivehető.
 |
| Dublin és a Howth félsziget látképe a Fairy Castle-ről. |
Az a kis túra körülbelül képet adott arról
- mennyire vagyok formában (ezt a tempót kellene bírni egy héten át minden nap)
- mennyire változatos az út, mind szintkülönbségben, mind állagban
- mennyire gyönyörű az egész és mennyire szeretném valóban teljesíteni valamikor
Ezzel a tapasztalattal és a "most már nagyon szükségem lenne a bakancsomra" felkiáltással térek ma nyugovóra.
2012. március 1., csütörtök
2012. február 26., vasárnap
Hell Fire Club
A tél végi, csípősen friss napsütésben állunk a hegy tetején, alattunk Dél-Dublin Woodtown irányából. P azt kérdezi a masszív kőépítményre mutatva, hogy el tudom-e képzelni, milyen volt itt az élet, amikor építették. A kétszintes ház embernyi vastag falaival, apró ablakréseivel olyan hideg, hogy rövid úton kizavarja magából az embert. P kérdésére elmondom, hogy tudtommal ablaküveg nem létezett akkoriban és vastag függönyökkel takarták az ablakokat, ami - valljuk be - nem éppen a hőszigetelés netovábbja. De, teszem gyorsan hozzá, történelemből mindig is gyenge voltam.
Csak itt a net előtt ülve vagyok olyan okos, hogy leírjam, a vadászházat az ezerhétszázas évek elején építtette egy vagyonos ember. Itt szállt a Dublinból érkező csapat, hogy aztán innen járjanak állatokat űzni a közeli erdőbe. A park és a ház a következő gazdájáról, a Hell Fire (Pokoltűz) nevű klubról kapta a nevét. A hagyományos magas támlájú, süppeső foteles klubok unalmával szakítani kívánó társaság tagjai jelmezekben jártak, vezetőjük Sátánnak öltözött. Hogy ez mennyire volt titkos, ezoterikus szekta illetve mennyire csupán a mai szerepjáték klubokhoz hasonló lángoló fantáziájú csapat, azt hagyjuk a találgatókra. A lényeg, hogy amíg övék volt a birtok, a környék lakói közt számtalan babonás történet terjedt el és az évszázadokat ezek a hiedelmek élik csak túl.
A Hell Fire Club épülete mindezek ellenére teljesen másnak tűnt. Amikor komor falihoz közelítettünk, több tucat gyermeket láttam rohangálni körülötte és benne. A kislányok elnyújtott sikításai, a fiúk csatakiáltásai egyértelművé tették: a Club ma nem más mint egy tökéletes mászóka és labirintus. Az ablakain bizonyos kor és testmagasság alatt kényelemesen közlekedik ki s be az ember gyermeke, a vastag falak kisértetiesen verik vissza a sikoltásokat, a számtalan kis szoba, kamra, lépcső és beugró kiváló búvóhely. Azaz minden tekintetben megfelel kergetőzésre és bújócskázásra.
A napunk második fele a közeli Massy birtokon telt. A hatalmas fákkal teleszórt erdő, a kacskaringós vonalban átfolyó kis patakok itt-ott trópusi látvánnyal gyönyörködtetnek. A hatalmas páfrányok, mohával borított fák és a szokatlan, rozsdavörös színű patak együttese bizonyítja, hogy a Természetnek is van érzéke a színek elegáns megválasztásához. Itt-ott a sűrűben, messze a fejünk felett a fák vastag ágairól kötelek lógnak le, ám ezek szisztemtikusan , két méterre a földtől el vannak nyiszálva. A parkőröknek minden bizonnyal nem tetszett a park emígyen történő játszótérré alakítása. Aztán, már kifelé jövet, a sűrűbb részen találunk egy bántatlan hintát. A kötél aljára erősített letört tuskódarab az ülőke. És itt, távol elektromosságtól, térerőtől, benzingőztől, egy picit a felnőttek is hintáznak a gyerekek után. Mégis csak homo ludensek lennénk.
A szokásosnál bővebb képanyag ebben a Picasa albumban tekinthető meg.
Csak itt a net előtt ülve vagyok olyan okos, hogy leírjam, a vadászházat az ezerhétszázas évek elején építtette egy vagyonos ember. Itt szállt a Dublinból érkező csapat, hogy aztán innen járjanak állatokat űzni a közeli erdőbe. A park és a ház a következő gazdájáról, a Hell Fire (Pokoltűz) nevű klubról kapta a nevét. A hagyományos magas támlájú, süppeső foteles klubok unalmával szakítani kívánó társaság tagjai jelmezekben jártak, vezetőjük Sátánnak öltözött. Hogy ez mennyire volt titkos, ezoterikus szekta illetve mennyire csupán a mai szerepjáték klubokhoz hasonló lángoló fantáziájú csapat, azt hagyjuk a találgatókra. A lényeg, hogy amíg övék volt a birtok, a környék lakói közt számtalan babonás történet terjedt el és az évszázadokat ezek a hiedelmek élik csak túl.
A Hell Fire Club épülete mindezek ellenére teljesen másnak tűnt. Amikor komor falihoz közelítettünk, több tucat gyermeket láttam rohangálni körülötte és benne. A kislányok elnyújtott sikításai, a fiúk csatakiáltásai egyértelművé tették: a Club ma nem más mint egy tökéletes mászóka és labirintus. Az ablakain bizonyos kor és testmagasság alatt kényelemesen közlekedik ki s be az ember gyermeke, a vastag falak kisértetiesen verik vissza a sikoltásokat, a számtalan kis szoba, kamra, lépcső és beugró kiváló búvóhely. Azaz minden tekintetben megfelel kergetőzésre és bújócskázásra.
A szokásosnál bővebb képanyag ebben a Picasa albumban tekinthető meg.
2012. február 25., szombat
Egy másfajta szemüveg
Ahogy a Parnell Street a vége (eleje) felé közeledik, megváltozik Dublin arculata. Eltűnik minden ami autentikus - tehát turistacsalaogató - ír és egymás szájába nőnek az keleti boltok, szolgáltató üzletek, éttermek. A házak megkopnak, a színek eltűnnek. Az embert egy pillanatra olyan érzés fogja el, amikor a nyári nap mosolygása elé vonul néhány sötét felhőpamacs és minden árnyékba borul idelent.
Ezen a részen, a Cumberland Streeten található hétvégenként a piac. Nem car boot sale (azokról majd máskor) és magyarul sem használnám rá a bolhapiac kifejezést. Az utca két oldalán a járdát foglalják el a zömében nem ír nők és férfiak. Kemping asztala csak az egyetlen élelmiszer árusnak van, de még doboza is keveseknek. Leginkább a földre terített mocskos takaróikról kínálják a portékáikat. De milyen portékát! Ránézésre minden kétséget kizáróan használt tárgyak piaca ez. Rádió, tévét, monitort, könyvet, DVD filmet, puzzle-t, plüss állatot és más gyermek játékot, párnát, szobadíszt lehet itt kapni többek közt. És cipőt. Rengeteg cipőt.
De valami nem stimmel az egésszel. Az eladók és a tárgyak a kinézetük, az állapotuk mind azt az összképet súgják, hogy ezek lomtalanításból és szemétből kitúrt dolgok. Tehát nem egy megunt, de pénzé tenni kívánt-, hanem az enyészetnek ítélt, elnyűtt, hibás, csorba, hiányos dolgok. Némely tárgynál (bolti árat viselnek magukon) pedig jobb egyáltalán nem belegondolni, milyen úton kerültek az eladó pokrócára.
Ez itt nem egy jó hangulatú használtcikk- hanem egy szomorú ócskapiac. A vevők teszik azzá. A vevők: akik egymást tolva, tapsova tolongnak, méregetik a cipőket és egyéb ruhákat, főleg a ruhákat. Dublin lakosságának az a része, amely még dolgozik, robot, megél, de arra már nem futja számára, hogy akár egy bolti turkálóba téjen be, ahol legalább mosott a használt ruha. Nem túrja végig a Penny's olcsó kínálatát árleszállítás idején sem, mert még az is túl dága neki. Ezek az emberek tartják életben ezt az újrahasznosító piacot.
Ez a vásár is olyasmi, amelyről kb egy éve hallottam, de csak ma tudtam meglátogatni. Hosszabb bejegyzést nem is érdemel, talán még ennyit sem. Amiért mégis leírtam, hogy éreztessem, Dublin sem más, mint bármely nagyváros a világban. Lehet áradozni róla, ömlengő cikkeket írni a szponzorált blogokon, de az csak egyfajta megközelítés. A magyar átlaghoz képest jobb fizetés, az eleven történelmi légkör, a temészet közelsége, a tenger, az alkoholmámor (akinek inge az vegye) könnyen ragadtatja el a Dublinról mesélőket. Ám ha felveszünk egy másfajta szemüveget, akkor itt is lövöldözésről, késelésekről, rablásokról hallani és kérgetőket, zsebeseket, guberált áruval kereskedőket látni. A lényeg, hogy nem szabad szemüveget viselni. Sem ilyet, sem olyat. Már írtam régebben, Dublinnak is vannak árnyoldalai. Ez teszi fényesebbé a napos részeket.
Ezen a részen, a Cumberland Streeten található hétvégenként a piac. Nem car boot sale (azokról majd máskor) és magyarul sem használnám rá a bolhapiac kifejezést. Az utca két oldalán a járdát foglalják el a zömében nem ír nők és férfiak. Kemping asztala csak az egyetlen élelmiszer árusnak van, de még doboza is keveseknek. Leginkább a földre terített mocskos takaróikról kínálják a portékáikat. De milyen portékát! Ránézésre minden kétséget kizáróan használt tárgyak piaca ez. Rádió, tévét, monitort, könyvet, DVD filmet, puzzle-t, plüss állatot és más gyermek játékot, párnát, szobadíszt lehet itt kapni többek közt. És cipőt. Rengeteg cipőt.
De valami nem stimmel az egésszel. Az eladók és a tárgyak a kinézetük, az állapotuk mind azt az összképet súgják, hogy ezek lomtalanításból és szemétből kitúrt dolgok. Tehát nem egy megunt, de pénzé tenni kívánt-, hanem az enyészetnek ítélt, elnyűtt, hibás, csorba, hiányos dolgok. Némely tárgynál (bolti árat viselnek magukon) pedig jobb egyáltalán nem belegondolni, milyen úton kerültek az eladó pokrócára.
Ez itt nem egy jó hangulatú használtcikk- hanem egy szomorú ócskapiac. A vevők teszik azzá. A vevők: akik egymást tolva, tapsova tolongnak, méregetik a cipőket és egyéb ruhákat, főleg a ruhákat. Dublin lakosságának az a része, amely még dolgozik, robot, megél, de arra már nem futja számára, hogy akár egy bolti turkálóba téjen be, ahol legalább mosott a használt ruha. Nem túrja végig a Penny's olcsó kínálatát árleszállítás idején sem, mert még az is túl dága neki. Ezek az emberek tartják életben ezt az újrahasznosító piacot.
Ez a vásár is olyasmi, amelyről kb egy éve hallottam, de csak ma tudtam meglátogatni. Hosszabb bejegyzést nem is érdemel, talán még ennyit sem. Amiért mégis leírtam, hogy éreztessem, Dublin sem más, mint bármely nagyváros a világban. Lehet áradozni róla, ömlengő cikkeket írni a szponzorált blogokon, de az csak egyfajta megközelítés. A magyar átlaghoz képest jobb fizetés, az eleven történelmi légkör, a temészet közelsége, a tenger, az alkoholmámor (akinek inge az vegye) könnyen ragadtatja el a Dublinról mesélőket. Ám ha felveszünk egy másfajta szemüveget, akkor itt is lövöldözésről, késelésekről, rablásokról hallani és kérgetőket, zsebeseket, guberált áruval kereskedőket látni. A lényeg, hogy nem szabad szemüveget viselni. Sem ilyet, sem olyat. Már írtam régebben, Dublinnak is vannak árnyoldalai. Ez teszi fényesebbé a napos részeket.
2012. február 21., kedd
Palacsintás kedd
Közkeletű téveszme, hogy az eszkimóknak 10-20-30-100 különböző szavuk van a hóra. Megjegyzem, a magyarnak is van pár, ahogyan például a kukoricára is. Ám a vice versa elv alapján van két étel, melyet következetesen ugyanúgy palacsintának fordítunk angolból. Az egyik a crepes, a vékony, nagy átmérőjű, és a pancake, a kisebb de vaskosabb haverja, amelyet a hagyomány szerint szigorúan valami tömény édességgel elrontva kell fogyasztani. Persze az utóbbit mondhatnánk, amerikai palacsintának is, de ezt a kifejezést egyrészt harminc év előtt elorozták a gofri sütősök, másrészt ez is téves, mert a pancake, sok máshoz hasonlóan nem amerikai, hanem angolszász.
Ma Pancake Tuesday napja van (volt) Írországban. Ezen a napon mindenki palacsintát (a kicsi, kövér változatot) fogyasztja. Leginkább tejszínnel és émelyítően édes citromszósszal. Amikor rákérdeztem, hogy mi ez, és hogy-hogy tavaly nem vettem észre, azt mondta egy bevándorló, hogy mindig február utolsó keddjén van és erről, a palacsintaevésről szól. Ám nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem igaz (mert nem kevés matemaikai műveletek igénybevételével kiszáoltam, hogy februárban lesz még egy kedd) és ezért fellapoztam a lexikont is.
Kedves egybegyűltek: a Pancake Tuesday más nevén Shrove Tuesday az nem más, mint kis hazánkban a Húshagyókedd. A farsang végén a nagyböjt előtti utolsó kedd. Mint ilyen, Húsvét előtti negyvenedik nap, tehát nem a hónap utolsó keddje. Hogy bonyolódjon az etimológia, az orosz ortodox egyház is palacsinta kedd néven elmíti ezt a napot. Úgyhogy messze nem amerikai vagy angolszász a dolog.
Amit az ország vendége ilyenkor tehet, úgy viselkedik, mint a bennszülöttek. Nekiálltam tehát életem első palacsintáinak. Hogyan? Igen, kérem. Egyedülálló. Férfi. Mint ilyen (és természetesen csak a saját szemében) a világ legjobb rántottáját készíti, de jaj, palacsintában járatlan. Eddig. Egyébként az én palacsintám crepes volt, nem pancake, és úgy ettem, ahogyan mindig is a legjobban szerettem: üresen. Aztán szentségtörésként túróval, meg krémsajttal. Hja. Majd pár év múlva biztosan jön a juharszirup, a tripla csokis krém és a cukrozott citromdzsem. De ma nem.
Zárásként annyit, hogy mint a vadkapitalista országokban természetesen az ünnep itt is a boltokban kezdődik. Hetekkel ezelőtt megjelent a Pancake Tuesday polc minden boltban, ahol az alkalomhoz megfelelő alapanyagokat be lehetett szerezni. Kezdve a normál lisztnél kétszer drágább pancake liszttel (mely valószínűleg tökugyanaz), a lusták számára kifejlesztett szerkentyűn át. Ez nem má, mint egy literes műanyag falkon. Benne por (liszt, tojáspor) úgy 1/4 részig. Fel kell önteni tejjel, összerázni és már mehet is a serpenyőbe. De aki a lustánál is lustább, az megvehette az előre sütött, csomagolt pancake-et. Ezt egyébként egész évben lehet kapni a magyarnál egy picit nagyobb választékban. Boltja válogatja, hogy 4-5 vagy 8-10 félét tart belőlük a polcain.
A pancake kedd tehát egyszerre a gasztronómia ünnepe, a böjt kezdete, üzleti jelentőséggű nap (mint a Valentin, Húsvét, Karácsony, stb) - de semmiképpen nem a tavaszi fogyókúra jeles állomása.
Ma Pancake Tuesday napja van (volt) Írországban. Ezen a napon mindenki palacsintát (a kicsi, kövér változatot) fogyasztja. Leginkább tejszínnel és émelyítően édes citromszósszal. Amikor rákérdeztem, hogy mi ez, és hogy-hogy tavaly nem vettem észre, azt mondta egy bevándorló, hogy mindig február utolsó keddjén van és erről, a palacsintaevésről szól. Ám nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem igaz (mert nem kevés matemaikai műveletek igénybevételével kiszáoltam, hogy februárban lesz még egy kedd) és ezért fellapoztam a lexikont is.
Kedves egybegyűltek: a Pancake Tuesday más nevén Shrove Tuesday az nem más, mint kis hazánkban a Húshagyókedd. A farsang végén a nagyböjt előtti utolsó kedd. Mint ilyen, Húsvét előtti negyvenedik nap, tehát nem a hónap utolsó keddje. Hogy bonyolódjon az etimológia, az orosz ortodox egyház is palacsinta kedd néven elmíti ezt a napot. Úgyhogy messze nem amerikai vagy angolszász a dolog.
Amit az ország vendége ilyenkor tehet, úgy viselkedik, mint a bennszülöttek. Nekiálltam tehát életem első palacsintáinak. Hogyan? Igen, kérem. Egyedülálló. Férfi. Mint ilyen (és természetesen csak a saját szemében) a világ legjobb rántottáját készíti, de jaj, palacsintában járatlan. Eddig. Egyébként az én palacsintám crepes volt, nem pancake, és úgy ettem, ahogyan mindig is a legjobban szerettem: üresen. Aztán szentségtörésként túróval, meg krémsajttal. Hja. Majd pár év múlva biztosan jön a juharszirup, a tripla csokis krém és a cukrozott citromdzsem. De ma nem.
Zárásként annyit, hogy mint a vadkapitalista országokban természetesen az ünnep itt is a boltokban kezdődik. Hetekkel ezelőtt megjelent a Pancake Tuesday polc minden boltban, ahol az alkalomhoz megfelelő alapanyagokat be lehetett szerezni. Kezdve a normál lisztnél kétszer drágább pancake liszttel (mely valószínűleg tökugyanaz), a lusták számára kifejlesztett szerkentyűn át. Ez nem má, mint egy literes műanyag falkon. Benne por (liszt, tojáspor) úgy 1/4 részig. Fel kell önteni tejjel, összerázni és már mehet is a serpenyőbe. De aki a lustánál is lustább, az megvehette az előre sütött, csomagolt pancake-et. Ezt egyébként egész évben lehet kapni a magyarnál egy picit nagyobb választékban. Boltja válogatja, hogy 4-5 vagy 8-10 félét tart belőlük a polcain.
A pancake kedd tehát egyszerre a gasztronómia ünnepe, a böjt kezdete, üzleti jelentőséggű nap (mint a Valentin, Húsvét, Karácsony, stb) - de semmiképpen nem a tavaszi fogyókúra jeles állomása.
2012. február 13., hétfő
Eoin
Természetesen nagyon szexi tud lenni, ha az álmos reggelen, a nem úgy tervezett éjszaka után az ottmaradt hölgyvendég magára kapja a férfi valamely ingjét, pólóját, alsóját. Higiéniára kényesebb ilyenkor örülnek, ha bontatlan fehérneműt találnak a szekrényben. De nem csak ezen váratlan helyzetek miatt érdemes bontatlan csomagolású alsókat tartani otthon. Már feltéve ha van bennünk emberbaráti izé...
Annyira vígjátéki volt az alaphelyzet, hogy el sem hinném ha más mesélné. Harsány színdarab, limonádé amerikai vígjáték első jeleneteként minden további nélkül, de itt a négyszázharminc lakásos apartman-tömb egyik lépcsőházának sokadik emeletén, a hátam mögött torkát köszörülő férfi látványa teljesen valószínűtlennek tűnt. Amikor a gyors reggeli bevásárlásból megtérve liftből kiléptem, még nem láttam senkit. Amikor tíz másodperccel később a lakás ajtaját nyitottam volna, már ott állt mögöttem egy szál rövid, talán női kabátban és a torkából próbált valami hangot előcsiszolni.
Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.
Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.
A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.
Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.
A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.
Miközben kereste a hangját én pedig a nyelvet (mivel pár pillanattal előtte még - sajnos - magyarul gondlkodtam az élet nagy kérdésein) akaratlanul végigfutott rajta a tekintetem. Nem volt az a tipikus vörös-ír, de mindenütt göndörödő szőrszálai teljesen azzá tették. És ezekből elég sokat engedett látni. Csupasz, egymásra rakott lábfejein, combján, mellkasán és a fején. A fehér kabátot épp csak össze tudta húzni maga előtt, de az összegomboláshoz már nem volt elég nagy.
Természetesen telefonálni szeretett volna és természetesen én azt hittem, hogy kizárta magát valahonnan és természetesen tévedtem. A férfi telefont kért ugyan, de elmondta, hogy nemrég ébredt ebben az enyhén szólva hiányos öltözékben és fogalma sincs, hogy hol van. Nem ismerős a terep, nem tudja, mit csinált tegnap este. Megkérdezte tehát, hogy hol van. Van erre egy vicc ám, amikor a részeg ráförmed a válaszadóra, hogy "nem a napot kérdeztem, hanem az évet". Hát majdnem... A városrész nevével, láttam az arcán, még nem segítettem ki, ezért gyorsan hozzátettem, hogy Dél-Dublin, a LUAS mellett. Csak a fejét ingatta, hogy ez nem segít. Mondtam neki tájékozódási pontokat (bolt, iskola), de nem gyúlt fény a vörösen erzett szemében.
A kedélyes csevej közben két számot is hívott. Hiába! Már alaposan megtapasztaltam, hogy az élettel teli péntek és szombat esték másnapján Dublin tíz-tizenegy óráig képtelen felébredni. A haverjai sem siettek vele. Maradt hát a másik megoldás, amitől már egy-két perce, még mielőtt kimondta volna, elkezdtem magamban ódzkodni, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem szélhámos-e vagy szociológus egyetemista (a kettő néha ugyanaz, tapasztalat). A férfi elmondta, hogy már próbált segítséget kérni, de elzavarták. Ezért nagy alázattal megkérdezte, hogy adnék-e neki alsót, nadrágot és hívhatna-e taxit.
Az elövetkező negyven perc unalmas részleteivel nem rabolom a kedves olvasó idejét. Józan döntés alapján úgy határoztam: hiszek neki. Kapott cipőtől ingig mindent (alsóneműből bontatlant) meg a végén pénzt is, mert hiába ígért fűt-fát, bediktálta a hitelkártyája adatait, elmondta, hogy a címnél tud fizetni, csak úgy vették fel a rendelésést, hogy ha zsebében pénzzel száll be majd a kocsiba. Vártuk tehát a taxit. És a történet lényege azt hiszem, itt jön. A majd' fél órás várakozást tartalmas beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem, megvan az első olyan ír ismerősöm, akit nem hivatalból vagy hivatali ismerősök útján szereztem. Jóság! Még ha a körítés messzemenőleg szürreális.
A bevezetőben említett bohózatok és vígjátékok ilyenkor kiteljesítik a két idegen történetét valami vad kalandban. A ruha cipelés közben kizárom magam a lakásból és/vagy megjelenik egy drabális sokdanos férj, aki miatt a hősünk meztelenül ki lett dobva éjjel egy finom hölgy ágyából és lakásából és efféle klisék. Az élet ennél csendesebben oldja meg. Eoint elvitte a taxi, majd ígéretéhez híven késő délután megjelent a cuccaimmal egy zsákban és sok hálával a még mindig másnapos és kialvatlan szemében. Megpróbált kétszer annyi pénz adni, amennyit kölcsön vett tőlem, de ezt visszautasítottam és szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm. Az ötvenes mindenkinek pénz, még a tehetősebbeknek is. Maradt egy telefonszám, egy név, egy arc és valaminek az ígérete. De bulizni, még ha hívnak is, velük nem megyek el. Nem szeretnék egy ismeretlen folyosón ébredni egy szál semmiben.
2012. január 28., szombat
1
Ez a blog sem lett különb, mint a többi. Nagy lelkesedés, hatalmas hallgatások. Az, hogy elhasalt a hard driveom és eltűntek jegyzetek, fényképek (a Dublin parkjai sorozat 4-5 része) egy sokk volt. De utána lehetett, kellett volna folytatni. Ám mégsem sikerült. Tudom az okát, nagyon is. Sajnálom, de még mindig lelki. Néha egyszerűen nem megy az élmények lekörmölése.
Most, azonban, hogy egy év eltelt Írországban, illik megszólalni. Sokan kérdik, milyen volt. Gyors. Mint a legtöbb igahúzó év a felnőtt ember életében. A munka mellett persze volt alkalom rengeteg felé járni (még mindig csupán kerékpár-hatótáv messzeségben), sok mindent megtapasztalni. Ám ami a leginkább örömmel tölt el, hogy látom, még a szűk környezetben benne van két-három évnyi kalandozás. Azaz ha a munkám marad, a lehetőségeim maradnak, ha otthon nem történik valami súlyos, ami visszahívna, akkor maradok.
Az egy év percre pontos elteltével azonban észrevettem valamit. Amint átfordult a naptári év, óhatatlanul előjöttek a gondolatok a hátsó részből. Mit csináltam egy éve? Hogyan éreztem magam 365 nappal ezelőtt? Ez volt az első napom, a második, a harmadik. Itt már volt rendes ágyneműm. Itt már volt egy lábasom, tudtam főzni. Ekkor tévedtem el először a környéken. Apropó, a környék és Dublin mentális térképe is szépen felépült egy év alatt. Mennyire kinevetném a saját akkori énem, aki alig mert elsétálni pár utcával odébb.
De más is változott. Továbbra sem szórom a pénz magamra, de emlékszem, amikor komolyan meg kellett fontolnom, hogy megengedhetem-e az egy csomag sütőpapírt vagy a nagyobb flakon öblítőt. Az első borzalmas illatú szappan - melyből egyszerre hármat kellett vennem, mert még így is olcsóbb volt, mint a normálisak - már szerencsére elfogyott. De az olcsó húsnak híg a leve mondásra a mai napig emlékeztet a Tescoban vásárolt filléres, de életlen szelőkés, melyet egy éve fenek az azóta kihizott kővel, de tudom, sosem lesz éles. (S azóta van másik.)
Emlékszem, tavaly mikor volt hideg és mikor enyhült. Épp fordítva mint most. A becsmérlő hozzászólásra az első képeimről: "azt hittem, zöldebb lesz". Hát most bizony zöld minden. Zöldebb, mint Magyarország, zöldebb, mint Manchester.
Ezek motoznak bennem tehát önkéntelenül. Valamint egyfajta szomorúság. Szeretném újra átélni az újdonságot. Amikor új volt évek után a föld felett fél méterrel aludni, új volt lépcsőházba kilépni, reggelente kinevetni magam az égve hagyott lámpák miat. (Ma már az a szomorú, hogy ha hazamegyek Magyarországra, ott próbálom fordítva nyitni az erkélyajtókat.) Jó érzés volt beszívni a más illatú levegőt - na jó, ez nem változott -, elvegyülni a más összetételű tömegben, megtapasztalni a vasárnap reggel kilenckor kihalt utcákat, és megannyi mindent. Hiányzik.
De - azt mondják az okosok, a párkapcsolat is ilyen. Addig irigylésreméltó, amíg új, izgalmas, ismerkedéssel teli. Ám nem szükségszerű, hogy utána ne legyen jó. Csak meg kell találni benne az érdekeset. Én igyekszem. Ismétlem, ha a feltételek nem változnak, Dublinnak és nekem még lesz pár évnyi történelmünk.
Most, azonban, hogy egy év eltelt Írországban, illik megszólalni. Sokan kérdik, milyen volt. Gyors. Mint a legtöbb igahúzó év a felnőtt ember életében. A munka mellett persze volt alkalom rengeteg felé járni (még mindig csupán kerékpár-hatótáv messzeségben), sok mindent megtapasztalni. Ám ami a leginkább örömmel tölt el, hogy látom, még a szűk környezetben benne van két-három évnyi kalandozás. Azaz ha a munkám marad, a lehetőségeim maradnak, ha otthon nem történik valami súlyos, ami visszahívna, akkor maradok.
Az egy év percre pontos elteltével azonban észrevettem valamit. Amint átfordult a naptári év, óhatatlanul előjöttek a gondolatok a hátsó részből. Mit csináltam egy éve? Hogyan éreztem magam 365 nappal ezelőtt? Ez volt az első napom, a második, a harmadik. Itt már volt rendes ágyneműm. Itt már volt egy lábasom, tudtam főzni. Ekkor tévedtem el először a környéken. Apropó, a környék és Dublin mentális térképe is szépen felépült egy év alatt. Mennyire kinevetném a saját akkori énem, aki alig mert elsétálni pár utcával odébb.
De más is változott. Továbbra sem szórom a pénz magamra, de emlékszem, amikor komolyan meg kellett fontolnom, hogy megengedhetem-e az egy csomag sütőpapírt vagy a nagyobb flakon öblítőt. Az első borzalmas illatú szappan - melyből egyszerre hármat kellett vennem, mert még így is olcsóbb volt, mint a normálisak - már szerencsére elfogyott. De az olcsó húsnak híg a leve mondásra a mai napig emlékeztet a Tescoban vásárolt filléres, de életlen szelőkés, melyet egy éve fenek az azóta kihizott kővel, de tudom, sosem lesz éles. (S azóta van másik.)
Emlékszem, tavaly mikor volt hideg és mikor enyhült. Épp fordítva mint most. A becsmérlő hozzászólásra az első képeimről: "azt hittem, zöldebb lesz". Hát most bizony zöld minden. Zöldebb, mint Magyarország, zöldebb, mint Manchester.
Ezek motoznak bennem tehát önkéntelenül. Valamint egyfajta szomorúság. Szeretném újra átélni az újdonságot. Amikor új volt évek után a föld felett fél méterrel aludni, új volt lépcsőházba kilépni, reggelente kinevetni magam az égve hagyott lámpák miat. (Ma már az a szomorú, hogy ha hazamegyek Magyarországra, ott próbálom fordítva nyitni az erkélyajtókat.) Jó érzés volt beszívni a más illatú levegőt - na jó, ez nem változott -, elvegyülni a más összetételű tömegben, megtapasztalni a vasárnap reggel kilenckor kihalt utcákat, és megannyi mindent. Hiányzik.
De - azt mondják az okosok, a párkapcsolat is ilyen. Addig irigylésreméltó, amíg új, izgalmas, ismerkedéssel teli. Ám nem szükségszerű, hogy utána ne legyen jó. Csak meg kell találni benne az érdekeset. Én igyekszem. Ismétlem, ha a feltételek nem változnak, Dublinnak és nekem még lesz pár évnyi történelmünk.
2012. január 26., csütörtök
Észak-Írország rohanvást
Oh, minő sötét az emberi ármány. No jó, ármányról szó nincs, de azért nem volt kellemes elindulni. Az egész kósza ötletet a vasárnapi napkitörés hatására a Földer érő protonfelhő adta. Pontosabban az, hogy eme csillagászati-fizikai jelenség gyönyörű északi fényt gerjesztett, melyet a hírek szerint Észak-Angliából, Észak-Skóciából és Észak-Írországból is látni. Nosza, mondta valaki, pattanjunk munka után kocsira, irány észak: Ballycastle. A térképprogramok 3-3,5 órára becsülték a menetidőt. Ha jól adjuk, akkor éjszaka-hajnal alatt megjárható. Az ötletet körülbelül tizen támogatták nap közben, aztán mindenki elkezdett nyavajogni, visszalépni. Legfőképp az, aki az egyik hangadó volt. (A másik én voltam, teljesen bezsongtam a lehetőségtől, de autó nélkül szavazati jogom nem volt.)
Végül négyen mentünk, egy autóval.
Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.
Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)
Végül négyen mentünk, egy autóval.
Hogy mennyire láttunk északi fényt? Kicsit. Az útból sem sokat, hála az éjszakai rohanásnak majd a hajnali visszaút bebólintásainak. De csodálatos - hideg, de tiszta - időnk volt, mely alkalmat adott fényképészeti tudásunk gyarapítására. Csináltunk pár 5-7 perces exponálású égbolt képet, néhány éjszakai fotót a városkáról, fényfestést. Meg amúgy jól éreztük magunkat.
Az én fényképeimből egy sem sikerült. Ideje végleg búcsút mondanom a gépemnek. De még reménykedhetünk, hogy a kollégák képei jók lettek és akkor lesz galéria. (Szerkesztés: fukar mindenüket, a csillagos ég egészen jó lett, az éjjeli képek is, de nem adják ki a kezük közül. Pedig nem egynél én tartottam hét percig nyomva az exponálót, kesztyű nélkül a nullás hidegben. Mert a srác, akié a gép, csak másnap olvasta el a gépe kézikünyvében, hogyan úszhattuk volna meg ezt a tortúrát.)
2012. január 24., kedd
Húsvét
Ez is egy hetes infó, csak lassú vagyok. A boltokba beköltöztek a csoki csibék és tehenek, az itteni húsvét kellékei. De már meg sem lepődöm. Az ajándék karácsonyi pudingokat is októberben vettem...
2012. január 21., szombat
2012. január 1., vasárnap
Athbhliain faoi mhaise duit
Azt mondták, Írországban nemigen tüzijátékoznak az újév beköszöntekor. Hittem is, nem is, de nem csak a színes robbanások kecsegtető ábrándja szólított ki az utcára. Egyszerűen mehetnékem volt. A lencse, mely levesnek sűrű, főzeléknek (rántás híján) híg, de ízében páratlan, hiszen én főztem : ) ott várt az asztalon, de győzött a mozgásigény. Első tervem az volt, hogy az újévet köszöntő Dublint a kedvenc helyemről, Ticknock tetejéről nézem majd, de a viharos szél lehetetlenné tette a vállalkozást. Így maradt egy csendes biciklizés a környéken. Éjfél előtt mintegy húsz perccel indultam el. Eleinte ismerős utcákon haladtam, majd a mentális térkép építésének jegyében bevágtam ismeretlen fasorokba is. Úgy tűnik, az ünneplés helyszíne a belváros. Itt a Stillorgan - Leopardstown környéken úgy múlt el az éjfél, hogy észre sem vettem. Az egyik percben még 2011-ben tapostam a pedált, a következőben már a maja naptár utolsó évében, de mindennek nyoma sem volt.
Nem először tekertem át az újévbe életem során. De Magyarországon pontosan lehet tudni, mikor jön el a nulla óra nulla perc. A templomok harangjának utolsó kondulásakor (Dublinban még nem hallottam templomi harangot, nem is tudom, van-e, harangoznak-e), de ha épp nincs a közelben templomtorony, akkor sem lehet eltéveszteni, mert éjfélkor felrobban a világ. Tüzijátékok, petárdák, trombiták köszöntik az új esztendőt. Nos, itt egyetlen folyamatosan petárdázó (nem rakétázó, az égen robbant semmi) társaságon kívül senki nem köszöntött hangosan semmit. Ők viszont tizenegykor kezdték, úgyhogy órát hozzájuk sem lehetett igazítani.
Az utcán sem láttam szinte senkit. Üres taxik robogtak fontosságuk teljes tudatában ugyanazon az úton mindkét irányba, mint egy rossz rendezésben. Egy kertikapu előtt tétova házaspár álldogált az eget kémlelve - tán ők is a rakétákra vártak. Minden esetre jó volt valakinek odakiáltani, hogy happy new year, és ők is vidáman visszakiáltották. Aztán ennyi. Minden nyugodt. A Leopardstown lóversenypálya is sötét, csendes. Bödőcs szavai jutnak eszembe "a svájciak olyanok, hogy szilveszterkor a konfettit egyből a porszívóba szórják". Úgy látszik itt is.
Cinizmusomat félre nem téve ezt választottam idei köszöntőnek: nevetésben gazdag, világvégében szegény új évet kívánok mindenkinek!
(A cím gugli keresés eredmény. Gael nyelven sikeres új évet kívánás.)
Nem először tekertem át az újévbe életem során. De Magyarországon pontosan lehet tudni, mikor jön el a nulla óra nulla perc. A templomok harangjának utolsó kondulásakor (Dublinban még nem hallottam templomi harangot, nem is tudom, van-e, harangoznak-e), de ha épp nincs a közelben templomtorony, akkor sem lehet eltéveszteni, mert éjfélkor felrobban a világ. Tüzijátékok, petárdák, trombiták köszöntik az új esztendőt. Nos, itt egyetlen folyamatosan petárdázó (nem rakétázó, az égen robbant semmi) társaságon kívül senki nem köszöntött hangosan semmit. Ők viszont tizenegykor kezdték, úgyhogy órát hozzájuk sem lehetett igazítani.
Az utcán sem láttam szinte senkit. Üres taxik robogtak fontosságuk teljes tudatában ugyanazon az úton mindkét irányba, mint egy rossz rendezésben. Egy kertikapu előtt tétova házaspár álldogált az eget kémlelve - tán ők is a rakétákra vártak. Minden esetre jó volt valakinek odakiáltani, hogy happy new year, és ők is vidáman visszakiáltották. Aztán ennyi. Minden nyugodt. A Leopardstown lóversenypálya is sötét, csendes. Bödőcs szavai jutnak eszembe "a svájciak olyanok, hogy szilveszterkor a konfettit egyből a porszívóba szórják". Úgy látszik itt is.
Cinizmusomat félre nem téve ezt választottam idei köszöntőnek: nevetésben gazdag, világvégében szegény új évet kívánok mindenkinek!
(A cím gugli keresés eredmény. Gael nyelven sikeres új évet kívánás.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)